Kiadó: ROAR! Rock Of Angels Records
Megjelenés dátuma: 2022. 8. 26.
Produkció: Chris Boltendahl & Axel „Ironfinger” Ritt
Az album hossza: 49.43 perc
Műfaj: Heavy Metal / Power Metal
Értékelés: 8.5/10
A komfortzóna tud jó dolog lenni. Főleg, ha megtaláltad a saját, felismerhető hangzásodat. Mégis. Ha lecserélöd a főszereplőt, de közben meg akarod őrizni az arculatod, az egész könnyen rémálommá válhat, különösen, ha ez a két pozíció az énekes vagy a gitáros. Metalról beszélünk. A Grave Digger ebből a szempontból afféle jelenség: még ha önmagukat ismétlik is, teszik ezt teljesen korrekten és hitelesen. A lemezek persze hullámzanak, vagyis ez az újrahasznosítás hol sikerültebb, hol kevésbé. Így kaptunk néhány éve egy elég átlagos „Healed By Metal” (2017) és „The Living Dead” (2018, RockLine recenzió) párost, a szájízen pedig részben javított a „Fields Of Blood” (2020, RockLine recenzió).
Az ilyen jellegű törekvések legújabb darabja, a „Symbol Of Eternity” sikerültebb azoknál a lemezeknél, amelyeket a Grave Digger az Axel Ritt-tel kiegészült felállásban adott ki. Ritt amúgy teljesen rendes, jó gitáros, a baj csak az, hogy előtte a Grave Diggerben Uwe Lulis (ma az Accept tagja) és Manni Schmidt gitározott, és ők a zenekar minden gitárfordulatát megmutatták a világnak. Az bekezdés első mondatából már sejthetitek, hogy az új lemez a „Return of the Reaper” (2014) idejét idézi, amely tulajdonképpen az első olyan Grave Digger-album, amely minőségben fel tud venni a versenyt a 2010 előtt megjelentekkel. A vicc az, hogy az új lemezen a Grave Digger ismét a szimbolikához, a történelmi mondákhoz és a keresztes háborúk meséihez fordult, vagyis a szövegekben a „Knights Of The Cross” (1998) tematikájához kapcsolódnak. Hasonlóan jártak el a „Return Of The Reaper” esetében is, ahol valamiképp a kultikus „The Reaper” (1993) metalos fogazottságának ösztönzőit keresték. Ha az oroszlánszívű skót klánok témájának felmelegítése nem sikerült túl jól, …
Szóval fussuk át gyorsan az anyagot. Aki még sosem hallotta a Grave Diggert, vagy nem látja át a lemezek közti ugrásokat, amelyeket az utolsó három gitáros cseréje határoz meg (a nyolcvanas éveket hagyjuk), annak egyenesen megmondhatom, hogy nem fog nagyot tévedni, ha (különösebb gondolkodás nélkül) a legújabb, „Symbol Of Eternity” című lemezhez nyúl. Mindent tud. Kiváló produkciót, amely felpumpált, teli, tömör, valamiképp „gitárosan zsíros és riffekben kellemesen vastag”, és megvan benne a vészjósló drámai színház ölelése, valamint egy kis kacsintgatás az okkultizmus felé. A dalokat áthatoló, borzas riffek határozzák meg, amelyek egyenesen arcba rúgnak, Ritt pedig tartja ezt a tüskés lendületet. Egyetlen gitárral tehát. Ahogy az a Grave Digger hagyománya. Ettől csak egy pillanatra tértek el a „The Ballads Of Hangman” (2009) albummal, de az egynél több gitáros ötletét hamar elvetették. Az új album minden dala tematikusan a keresztes háborúk korához kötődik, a Grave Digger pedig félhangos, élesített megoldásokat is becsempész a frazírozásba (a központi Nights Of Jeruzalem – az új album egyik legimpozánsabb szerzeménye), ezzel erősítve a határozottan metalos borzasságot, amelyet a gitárfrazírozás vagányasága szül. Nem árt hozzátenni, hogy Chris Boltendahl hörgő énekhangja egyedülálló marad a teuton metal világában, sőt azon túl is. Az új lemezen ismét kiválóan van megszólaltatva, és legkisebb jelét sem mutatja a kopásnak. Ez persze a stúdió. De ha az ember a zenekar alapításának évére gondol, Chris előtt csak meghajolni lehet.
A „Symbol of Eternity” remekül el van látva pofonokat osztó, borzas heavy metal rohamokkal (Hell Is My Purgatory, a nyitó Battle Cry, Holy Warfare,…), amelyeket sötét pompa kísér, finoman belecsempészett fűszerként hangszereléssel és billentyűkkel, amelyeket a produkció kontrasztos háttérbe tolt (ez például kitűnően működik a mohó Grace Of God-ban, amely a hangszerelésben egy kicsit átvesz a The Curse of Jacques klasszikusból). A banda tudja, mit csinál. Rutin, tapasztalat. Itt nincs bakli. A hangulatos nyitó- illetve címadó dal és a fentebb említett Grace Of God kivételével a „Symbol Of Eternity” dalról dalra vágtat a magas oktánszámú égés és a (szegény „istentelen”) szaracénok megsütésének szárnyán. A Grave Digger kiváló „önmaga-újrahasznosítást” vitt véghez az új lemezen. Ez azt jelenti, hogy az album egészében végig intenzíven vonzó, és sem a frazírozás mohóságában, sem Boltendahl üvöltésében nem enged. Kellemesen „kinyújtva” kevesebb mint 50 percre. Van rajta két prelúdium és tizenegy igazhitű tétel. Végre tehát egy Grave Digger-album, amely a játékidő alatt nem unalmas. Bele kell nyugodni a záró Hellas Hellas-ba, amely mintha ráadásszám lenne, görög nyelven elénekelve, és ebből az írásból nem látszik, hogy bármi baj lenne ezzel a lépéssel.
A „Symbol Of Eternity” tehát a 2010 után megjelent Grave Digger-albumok közül a felső kategóriába tartozik. A „Return Of The Reaper” (2014) mellett a legjobb teljesítmény, ha az Axel Ritt gitározta lemezeket vetjük össze. Ebből a szempontból teljesen magabiztosan áll a kultikus és hosszú életű, a németországi Gladbeckből származó, 1980 óta működő zenekar legismertebb klasszikusai mellett is. A tüzet szító recepthez való hűség és igazhitűség a Grave Diggernek ezúttal több mint sikerült.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. The Siege Of Akkon
2. Battle Cry
3. Hell Is My Purgatory
4. King Of The Kings
5. Symbol Of Eternity
6. Saladin
7. Nights Of Jerusalem
8. Heart Of A Warrior
9. Grace Of God
10. Sky Of Swords
11. Holy Warfare
12. The Last Crusade
13. Hellas Hellas
Felállás:
Chris Boltendahl – ének
Axel Ritt – gitár
Jens Becker – basszusgitár
Marcus Kniep – dob
