Kiadó: earMUSIC Records
Megjelenés dátuma: 2022. 5. 27.
Produkció: Simon McBride
Az album hossza: 45.57 perc
Stílus: Hard Rock / Blues Rock
Értékelés: 9.0/10
Ír, de nem Rory Gallagher, és nem is Gary Moore. Kicsit fiatalabb Joe Bonamassánál, de még feleannyira sem ismert és népszerű, mint Smokin’ Joe. Ő az a fickó, aki nem egészen tizenhat évesen vette át a Sweet Savage-ben honfitársa, Vivian Campbell helyét, miután az 1996-ban a Def Leppardhoz szerződött, és ő az a zenész, akiről a legendás Deep Purple-énekes, Ian Gillan azt mondja, hogy a világ legjobb gitárosa. Az utóbbi években a Snakecharmerben Micky Moodyt pótolja, és „Deep Purple-tartalékként” is számon tartják, hiszen a mostani Deep Purple-turnén Steve Morse helyett játszik. Hölgyeim és uraim, ő Simon McBride, aki idén május végén adta ki új szólóstúdióalbumát, a „Fighter”-t.
Simon McBride a „Fighter” albummal hosszú idő után tér vissza szólóelőadóként. Jó pár év telt el a három korábbi lemeze, a „Rich Man Falling” (2008), a „Since Then” (2010) és a „Crossing The Line” (2012) óta. A tízéves szünet viszont azt is jelenti, hogy rengeteg ötlet gyűlhetett össze az új albumra.
A „Fighter” Simon McBride új saját szerzeményeinek fenomenális válogatása, ezúttal feldolgozás nélkül. A fickó albumról albumra érik, szerzőként és hangszerelőként egyaránt. A „Fighter” rendkívül kidolgozott munka egy ismert gitárvirtuóztól, aki szemérmetlenül brillíroz énekesként is. Az új lemez kivételesen organikus gerinccel bír, koncertszerűen, élőn, teljesen szól, hangzásában a lehető legpazarabb. Blues rock, a hetvenes évek rockiskolájának régi trükkjei, valamint olyan pillanatok keveréke, amelyekben az a magával ragadó kifinomultság tükröződik, amellyel McBride az eklektikus zenei ábécéjébe beleszövi a pop leplezetlen elemeit. A „Fighter” erős rocklemez, amelyet a mindvégig ügyesen megkomponált dalok mellett McBride óriási szólózása éke: a zenész ezzel több mint hitelesen lépked a blues rock erőteljes örökségének ösvényén, amelyet az említett, elhunyt honfitársai, Gary Moore és Rory Gallagher hagytak hátra. Ha addig nem derült volna ki, a lemez második felébe került King Of The Hill mindent elmond erről. Főleg a nyitó szóló. Ha ezt a számot Bonamassa vagy mondjuk Kenny Wayne Shepherd írta volna, Grammyt nyerne az év legjobb blues rock dala kategóriában.
A „Fighter” változatos album. A nyitó Don’t Dare vezérfrázisában van valami a Led Zeppelin Kashmirjának belsővé tett vonzásából, ami elől különösen a dal záró részében nincs menekvés, ahol ugyanez a frázis atmoszferikus crescendóba torkollik. A lemezen vannak pontok, ahol a gitárjáték kiemelten előtérbe kerül, vaskos, zsíros hangzással, ami több mint vonzó lesz mindazoknak, akik ismerik Joe Bonamassa megoldásait, aki nem fukarkodik a decibelekkel és a torzítással. Ilyen például a King Of The Hill és az album címadó dala. Aztán vannak pillanatok, amelyektől a hallgató „szíve meglágyul”, például az intenzív hangulatú és sóvárgó melankóliával felépített, fenomenális „blues rock balladákban”, a Show Me How To Love-ban és a Let Me Go-ban, amelyeket rendkívül zenei és ragadósan megszólító refrének díszítenek. A hagyományosabb blues iskola a 100 Days című dalban érhető tetten. Vannak erőteljesen felgyorsított, nagyon zenei lüktetésű részek is, a gitárjáték átvezető szakaszai pedig tetszhetnek azoknak is, akik Richie Kotzent hallgatják, ahogy az a Back To You és a High Stakes dalokban hallható. Mindkét számot fülbemászó refrén jellemzi. A záró The Stealer pedig más időkben nagy valószínűséggel a legendás Free nagy slágere lehetett volna. Briljáns finálé, a ritmusát a „tehéncsengő” is stabilan megtámasztja, a McBride-féle újabb lélegzetelállító szólózásról nem is beszélve.
McBride nagyon hagyományosan közelít. A „Fighter” anyagának zömét maga viszi vállán: énekben és természetesen a gitárjátékban is. Az évek során nagyon jó énekessé fejlődött. Az albumon azonban mindenképp a gitáré a főszerep. A szellemes dalszerzés a basszusgitár, a dob és a Hammond adta „alapozásnak” köszönhetően gyújt igazán, vagyis Simon McBride kiváló zenészeket gyűjtött maga köré, akik között szétosztotta a feladatokat, így a blues rock ereje és ragadozó természete, amellyel a zenészcsapat szinte élőben szólítja meg a hallgatót, maradéktalanul kamatozik. McBride kihasználja az átvezetések, a passzázsok, valamint a dalok kezdő- és záró részeinek nagy részét, ezekbe szikrázó gitárdíszítéseket illeszt, ami győztes pókerkezet jelent neki az album egészének rendkívül vibráló dinamikájának fenntartásában. A „Fighter” ebből a szempontból rendkívül izgalmas lemez. Előadói töltetből és velőből egy pillanatra sincs hiány, ugyanakkor az album végig ravaszul terhelt mind az élességgel, a rendkívüli sebesség kibontakozásával, mind pedig azokkal a kifinomult részekkel, amelyek a gitárostól lágyságot és finom precizitást kívánnak. A hangulatban vannak sötétebb pillanatok is, de főleg a dallamos refrénnek köszönhetően az album másutt játékos, sőt világos és mindenképp pozitív hangulatban bontakozik ki. Tehát egy blues rock album, amely befészkeli magát a fülbe, még ha elkészítése, tekintve a kidolgozottságát, a változatosságát és az összes hozzáadott „apróságot”, teljes koncentrációt és komoly elhivatottságot kívánt is McBride-tól.
Simon McBride az új stúdióalbummal, a „Fighter”-rel bizonyítja, hogy szerzőként tovább érik és fejlődik. A „Fighter” újabb állomás ennek a rendkívüli blues-gitárvirtuóznak az evolúciós érésének útján, amellyel McBride új, magas mércét állít önmaga elé, amelyet a jövőben igyekszik majd túlszárnyalni, de legalább megtartani. Egy szóval: a „Fighter” rendkívül szép blues rock album az új korszakból.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Don’t Dare
2. Show Me How to Love
3. Kingdoms
4. The Fighter
5. High Stakes
6. Let Me Go
7. 100 Days
8. King of The Hill
9. Just Takes Time
10. Trouble
11. Back to You
12. The Stealer
Felállás:
Simon McBride – ének, gitár, vokál
Dave Marks – basszusgitár
Marty McCloskey – dob
