Niet: „Il chiusura e finita – punka commincia”
Szinte szürreális volt két héttel ezelőtt, hosszú hónapok után, mindenki által jól ismert okokból, újra belépni az Orto barba (és majdnem ugyanilyen furcsa volt ezeket a sorokat megírni, ezért is késett kicsit a beszámoló). Ráadásul nem akármilyen Ortóba, hanem dugig telt, teltházas Ortóba! A Dirty Skunks szervezésében ugyanis a szlovén zenei színtér öregjei és óriásai, a Niet töltötte meg az Orto bart. Ez a zenekar már rég túlnőtt a szlovén punklegenda státuszán, és olyan bandává vált, amely egyaránt telitalálat az egyetemista bulikon és a kicsit igényesebb fülek számára is. Ezúttal sem volt ez másként, hiszen még a vaknak és a süketnek is messziről világos volt, hogy az emberek (no meg mi magunk is) éhesek, sőt kiéhezettek az élő zenére, mégpedig több decibelre, mint amennyit egy akusztikus gitár ki tud préselni magából. Az utóbbi két évben ugyanis ez volt a túlságosan is gyakori eset még azon a néhány koncerten is, amelyet egy kéz ujjain meg lehetett számolni (ezzel persze nem állítom, hogy az akusztikus zenével bármi baj lenne). Röviden, hogy ne húzzam tovább: ha az 1995-ös kultikus koncertlemezen, a Live-on a Niet-koncertet a csengő-bongó „Il disco e finita – punk comincia” szavakkal konferálták fel, akkor most azt mondhatnánk: „Il chiusura e finita – punka commincia”!
A punkroham előtt azonban valami rokon műfaj gondoskodott a bemelegítésről, mégpedig a ljubljanai Sickbreed trió grunge-a (némi egyéb fűszerezéssel). A zenekar nem egészen két éve adta ki bemutatkozó stúdióalbumát, a The Joy in Deceptiont, tavaly, a covidos ősszel pedig már a harmadik lemezük, a The Mirrors Words is megjelent. A trió valamivel több mint fél óra alatt egy rakás zsíros riffet és kemény ritmust tolt le. Ezek időnként ugyan kicsit túl mélyen néztek bele a seattle-i grunge-olvasztótégelybe, főleg egy másik trió irányába, és ki másé lenne ez, mint persze a Nirvanáé. Bár a Sickbreed helyenként imázsában és zeneileg is a legnagyobb seattle-i exportcikket idézte, az újabb keletű dalokkal jelezte, hogy távolodik a grunge béklyóitól. Modernebb megoldások is felcsendültek, sőt a srácok helyenként szépen elevezgettek keményebb, már-már stoneres vizekre is. Szép bemelegítés!
Hogy a Niet státuszáról írt bevezető soraimat nem a kisujjamból szoptam, azt az is bizonyítja, ami az 1993-as Drž’te jih! To niso Niet!!! válogatáslemezen történt. Ezt egyébként a merchpultnál is meg lehetett venni, így e sorok írója hosszú évek után végre lecserélhette a középiskolás kora óta elnyűtt, ugráló CD-jét. A lemezen gyakorlatilag mindenki tisztelgett a zenekar előtt, aki akkoriban számított valamit a szlovén alternatív/underground színtéren. A Srečna mladina (1984) bemutatkozó lemez és a Niet (1993) válogatás kétségtelenül történelmi jelentőségű a szlovén zenében, és tény, hogy a Niet (akár rajongó vagy, akár nem) ezekkel beírta magát a szlovén zene tankönyvébe, a Divje babe-barlangban előkerült ősember-furulya mellé. A Niet egyáltalán nem kímélte az Ortót az utolsó zugáig megtöltő közönséget, és rögtön az elején lecsapott az időtlen Sam és Tvoje oči párossal. A közönség pedig úgy nyelte a színpadról áradó zajt és energiát, mint szomjazó vándor a vizet a sivatagban. Hát igen, egy-két éve tényleg rettenetesen szomjaztunk már az ilyen bulikra, és ez az Ortóban az utolsó akkordig látszott. Borut Marolt ezúttal keveset beszélt, helyette a zene beszélt. Az olyan slágerek egyes sorai, mint az Izobčeni, a Depresija, az Umiranje, a Ritem človeštva, a Paranoja és a többi, a mostani időkben még erősebben visszhangoznak, hiszen az embert, az egyént állítják a középpontba, minden jó és rossz tulajdonságával és minden gondjával együtt, amelyekért a hatalom is felelős. A Niet a Ruski vohunt is elhozta az Ortónak, amely ma még aktuálisabb lett. Jelenlegi kormányunk ugyanis, ahogy egyre nyilvánvalóbb, minden sarkon Putyin KGB-s/FSZB-s kémét sejti, és retteg tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. Mintha még mindig abban a korban élnénk, amikor a berlini fal osztotta ketté Európát, és élő kifejezés volt a „vasfüggöny mögött” (ahol a nagymamák céklát húzogatnak). Hogy nem csupán a múlt nosztalgikus kiáltásáról van szó, azt a zenekar újabb keletű dalokkal bizonyította. Közülük főleg a Dekle izza zamreženega okna, a Vidim rdeče és a csodás Rad imam dež emelkedett ki. Utóbbi ünnepélyesen zengő refrénje elvarázsolta és eufóriába ragadta az egész Ortót. A Niet így a több mint egyórás fellépésen a két-háromperces punklövések után egy csodás lezáráshoz érkezett az örökzöld, időtlen klasszikussal, naná, hogy a Lep dan za smrt című dallal (már csak egy rejtett gyöngyszem hiányzott, mondjuk a Queen of Snakes).
Olyan kevés (és egyben olyan sok) kell ahhoz, hogy az ember feltöltődjön. Néha két-három akkord is elég. A Niet az Orto közönségével együtt bebizonyította, hogy nem váltunk és nem is válunk azzá a homo covidusszá, akit Dan Podjed leírt. Az ember társas lény, és ezt semmilyen hatalom nem tudja megállítani. A jól ismert ókori római mondás szerint Ubi societas, ibi ius – ahol társadalom van, ott jog is van, de azt is mondhatnánk: Ubi societas, ibi musica – ahol társadalom van, ott zene is van!
Fotók: Nina Grad








” bok piščali jamskega človeka iz Potočke zijalke v učbenik slovenske glasbe.”
Piščal ni bila najdena v Potočki zijalki ampak v jami Divje Babe.
Imate seveda prav, hvala za opozorilo.