Helyszín: San Francisco / Chase Center / Amerikai Egyesült Államok
Dátum: 2021. december 17., péntek és 2021. december 19., vasárnap
1981-et írtunk. A hard rock rajongóit olyan albumok kényeztették, mint az AC/DC – For Those About to Rock, a Black Sabbath – Mob Rules, az Iron Maiden – Killers, a Saxon – Denim & Leather és még sorolhatnám… És épp abban a sorsdöntő évben adott fel Los Angelesben egy dán teniszező és amatőr dobos egy hirdetést, hogy zenészeket keres egy heavy metal zenekarba – erre jelentkezett James Hetfield. A zenekar hivatalosan 1981. október 28-án alakult meg.
1982 elején a banda felvette első dalát, a „Hit the Lights”-ot a Metal Massacre 1 válogatásra. Az év végén Ulrich és Hetfield elment a Trauma egyik koncertjére, ahol Cliff Burton basszusgitáros tudásával egyszerűen lenyűgözte őket. A srácok persze azonnal maguk mellett akarták tudni a basszusvirtuózt, ő viszont azt felelte, hogy csak akkor lesz a Metallica tagja, ha a zenekar San Franciscóba költözik – ahol aztán 1983 márciusában, a The Stone klubban, a banda le is játszotta első koncertjét Burtonnal. Nem sokkal ezután a zenekar úgy döntött, hogy kirúgja Dave Mustaine-t, mert a drogozás és a piálás miatt nem lehetett rá számítani; a szólógitáros posztját az Exodusból érkező Kirk Hammett vette át. Megszületett a klasszikus felállás.
Gyors ugrás 2021-be. Langyos júniusi este Mariborban, szerény személyem épp a klubtársakkal vacsorázik, amikor megcsörren a telefonom. Norvég barátom hív WhatsAppon. Biztos rossz számot nyomott? Csodálkozva veszem fel, ő meg nekem szegezi: „Hé, haver, nem jönnél velem decemberben San Franciscóba Metallicára? 40. évfordulós buli, két egyedi koncerttel! Most azonnal tudnom kell!”
Csak arra emlékszem, hogy dadogtam valamit, és kialkudtam 24 óra gondolkodási időt. Ki kellett puhatolni, mit szól ehhez otthon a család, szabadságot kellett kérni, utánajárni, hogy állnak a koronavírusos időkben az USA-ba utazással, van-e még repülőjegy, és mennyiért, és így tovább. Persze másnap már IGEN volt a válasz. Ilyen ajánlatot az ember nem kap minden nap. Az esély pedig, hogy jegyet szerezzünk egy ilyen eseményre, elég csekély volt, hiszen csak a Metallica fanklubjának tagjai juthattak hozzá, ráadásul sorsolás útján. Ám alig hogy mindent leegyeztettünk, rájöttünk, hogy az USA épp (2021 nyarán) zárva tartja a határait a turisták előtt. Mire fejben már teljesen elengedtem a koncerteket, október közepén jött a hír, hogy november 8-ától az USA újra fogadja a turistákat. Villámgyors repjegy- és szállásfoglalás, és onnantól már csak várni kellett december közepére, abban reménykedve, hogy a járványhelyzet nem romlik túl gyorsan, és nem jönnek újabb korlátozások. És végre elérkezett december 16.: gyors ugrás Brnikről Frankfurtba, onnan pedig a legendás jumbo jettel a sarkkörön át San Franciscóba.
Amint beértem San Francisco belvárosába, és elindultam a szállás felé, egy pillanat alatt világossá vált, hol vagyok. A várost ugyanis elárasztották a Metallica-pólók, -pulóverek, -dzsekik, -sapkák és társaik. A zenekar ugyanis megszervezte az úgynevezett „MetallicA takes over San Francisco” eseménysorozatot, amelynek keretében egy rakás program zajlott szerte a városban – a tribute bandek koncertjeitől a fotókiállításokon és filmvetítéseken át a Blackened whiskey-kóstolókig. Nagyjából 18.000 legelszántabb rajongó vette alaposan birtokba ezt a karizmatikus kaliforniai várost.
És végre eljött a péntek este, a két koncert közül az első. Ezt a Golden State Warriors NBA-csapat otthonául szolgáló sportcsarnokban, a Chase Centerben tartották. Ezrek özönlöttek a csarnok előtti térre, mégis gördülékenyen, fennakadás nélkül ment az oltási igazolások ellenőrzése, a röntgenes biztonsági átvilágítás és a jegyek ellenőrzése. Az első sokk akkor ért, amikor emlékbe venni akartam egy pólót: a csarnok két végében egy-egy merchpult, nagyjából 50 m-re egymástól, és két párhuzamos sor, ami gyakorlatilag végig ért az egyik pulttól a másikig. De megint csak: semmi tolakodás vagy ilyesmi, kulturáltan, így aztán viszonylag gyorsan haladt. A nagyobb sokk akkor jött, amikor a barátom hozott két sört, és azon siránkozott, milyen drágák voltak. Ha egy norvég panaszkodik a sör árára, akkor tudhatod, hogy itt már nincs tréfa – 18$ egy 0.4L-es lagerért, illetve 20$ egy IPA-ért.
Merchcsel és DRÁGAlátos sörrel felszerelkezve nyolc után nem sokkal végre elindultunk a helyünk felé a lelátón. Nyolc és kilenc között Dean Delray stand-up komikus és DJ Lord szórakoztatta a közönséget, utóbbi DJ-módra esett neki az elmúlt évtizedek rockslágereinek. Kevéssel kilenc előtt kialudtak a fények, a technikusok szorgos hangyák módjára nekiláttak lebontani a DJ-pultot, előbukkant Lars dobfelszerelése, a gitártechnikusok pedig még utoljára átnézték a gitárarzenált. Pár perccel kilenc után a színpad fölött lógó óriási kivetítőkön megjelentek az AC/DC képei, a hangfalakból pedig felharsant az „It’s a long way to the top if you wanna rock’n’roll”. Az AC/DC-t a videón hamarosan a Metallica képei váltották négy évtizeden át, miközben a közönség tombolt az ausztrál legendák ritmusaira. Persze minden valamirevaló Metallica-koncertnek Morricone „Ecstasy of Gold”-jával kell kezdődnie, és ez sem volt kivétel. Hogy a szőr még jobban felálljon a hátunkon, arról Jason Momoa színész köszöntője gondoskodott, ami 200%-ra srófolta az elvárásokat.
És aztán bumm! Kezdés! Rögtön az elején a Metallica legelső dalával, a „Hit the Lights”-szal. Bár elvileg a lelátón ülni kellett volna, nyugodtan kijelenthetem, hogy aznap este egyetlen széket sem melegített senki feneke. A zenekar kronologikus sorrendben haladt végig a diszkográfiáján: jött a „Ride the Lightning” album, a nagyon népszerű „Creeping Death” és a meglehetősen ritkán hallható „Trapped Under Ice”. És nagyjából ez lett az este vezérfonala – a slágerek mellett a gazdag repertoár kevésbé ismert vagy ritkábban játszott dalai is előkerültek; igazi csemege a zenei ínyenceknek. Így a „Master of Puppets”-ről felcsendült a „Sanatarium” és a meglepőbb választásnak számító instrumentális „Orion”, az „And Justice For All”-t pedig a „Shortest Straw” és a „One” képviselte.
Néhány dalonként rövid videós szünet következett, amelyben különféle eseményeket és a világ minden tájáról érkezett rajongói felvételeket mutattak. A szünetek azonban tényleg rövidek voltak, és jött a zenekar nevét viselő album, közismertebb nevén „the black album”. Itt nem vacakoltak ritkaságokkal, hanem egyenesen rohamra indultak a „Sad But True” és a „Nothing Else Matters” slágerekkel. Ha a klasszikus korszak dalaira több időt szántak is, a setlist hátralévő részén jóval tempósabban haladtak végig. A „Load”-ot a „King Nothing” képviselte, a Reloadot pedig az élőben még soha el nem játszott „Fixxxer”. Érdekes módon a zenekar érintette a „Garage Inc.” feldolgozásalbumot is, amelyről a „Breadfan” szólalt meg, valamint a szimfonikus S&M-et, amelyet a „No Leaf Clover” képviselt. Szerencsére a banda úgy döntött, kihagyja a kísérletező „Lulu”-t, a nem éppen fényes „St. Anger”-ről azért a „Frantic”-ot megkaptuk.
Az estét a zenekar a „Death Magnetic” albumról származó „The Day That Never Comes” kivételes előadásával, valamint a még mindig aktuális „Hardwired … for Self-destruct” albumról a „Spit Out The Bone”-nal zárta. A banda ezután perceken át búcsúzkodott a rajongóktól, a küzdőtéri szerencséseket pedig pengetők százaival árasztotta el.
A péntek esti élmények után jogosan voltak nagyon magasak az elvárások a vasárnapi koncerttel szemben. Ez hasonló forgatókönyv szerint zajlott, ugyanazokkal az előzenekari fellépőkkel, a különbség csak a beszédben volt: Momoa helyett ezúttal Tom Morello mondta el. A Metallica viszont most kronologikusan visszafelé haladt, a kezdetek felé.
Az utolsó két albumot a „Hardwired” és a „The End of the Line” képviselte, a „St.Anger”-t pedig a „Dirty Window”. Ezután két meglepetés következett: az „I Disappear” kislemez, amelyet a „Mission Impossible 2” című filmhez vettek fel, valamint a „Garage Inc.”-ről a klasszikus, remekül előadott „Am I Evil?” feldolgozás, amelyet legutóbb éppen a zenekar 30. évfordulós koncertjén játszottak.
Ha az első koncerten valamivel több időt szántak a klasszikus korszakra, ezúttal épp fordítva volt. A „Reload”-ot a remek „The Memory Remains” képviselte, amelyre az egész csarnok kieresztette a hangszálait, valamint az azonnali sláger „Fuel”. A „Load” szintén két dallal volt jelen: az epikus „Bleeding Me”-vel és a pörgős „Wasting my Hate”-tel. A fekete album most sem hozott meglepetést, viszont felhangzott az „Unforgiven” és a zenekar talán legnagyobb slágere, az „Enter Sandman”.
Az idő lassan fogyott, pedig még négy album hátravolt. A „Justice” ezúttal a „Harvester of Sorrow” ütemeire dübörgött fel, a „Master”-t pedig maga a címadó dal képviselte, talán a zenekar történetének legjobb szerzeménye. A „Lightning”-blokkot ezúttal az epikus „Fade to Black” zárta. Jött még a „Whiplash”, majd a dübörgő finálé a legendás „Seek & Destroy”-jal, aztán vastaps körökön át, ismét pengetők százai és a tagok egyenkénti köszönetei. Negyven év után is elképesztően összeszokottan szól a banda, talán még jobban is, mint bármikor. Lars Ulrich szavaival élve: „Hosszú út van mögöttünk, de mi még csak most kezdtük!”.
A Metallica nem csupán egy zenekar; nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy intézmény. A heavy metal fejlődésére gyakorolt hatásuk óriási. És igen, egy ilyen esemény nem volt olcsó mulatság, de nem minden a pénz. A hosszú koncertszárazság után ez igazi balzsam volt a lelkemnek. Találkozunk San Franciscóban az ötvenediken!
