Kiadó: InsideOut/Sony Music
Megjelenés dátuma: 2021. 10. 1.
Produkció: Steve Howe
Az album hossza: 61.35 perc
Stílus: Progressive Rock
Pontszám: 7.0/10
A legendás angol progresszív rockerek, a Yes rajongói közül nem egy hitetlenkedve fogadta 2015-ben a hírt, hogy a zenekar az alapító basszusgitáros, Chris Squire nélkül folytatja a koncertezést és a stúdiómunkát. Squire a halálos ágyán azt kérte, hogy a szimfonikus progrockos utazás a „kozmikus mezőkön” tovább folytatódjon régi munkatársával és barátjával, az amerikai basszusgitáros/gitáros Billy Sherwooddal. A Yes így „örökséggondozó” zenekarrá vált, hasonlóan a Gonghoz, a Soft Machine-hez és a Chicagóhoz – hogy csak néhány rokon progrock- és jazzrock-csapatot említsünk, amelyek az alapító tagok hiánya ellenére is aktívak.
Élőben a Squire nélküli kísérlet meggyőzően sikerült, hiszen Sherwood Rickenbacker basszusgitár-játéka és éneke is nagyon hasonlít néhai barátjáéra. Más kérdés az új, huszonegyedik stúdióalbum, a „The Quest”, az első, amelyen az eredeti Yes-tagok közül egyetlen egy sem szerepel, és ahol a (nem hivatalos) frontember szerepét Steve Howe gitármester vette át: a számos szerzeményötlet mellett az album producere is ő volt. A „The Quest” egyben az első Yes-album a „Magnification” (2001) óta, amelyen zenekar is közreműködik, bár a kísérlet nem sikerült olyan jól, mint ahogy azt a zenekar sok régi híve remélte.
A „The Quest” a megszokott Yes-mércével mérve meglehetősen átlagos album: nagyjából ugyanannyi jó és rossz elemet tartalmaz, de a mérleg nyelve kissé az utóbbiak felé billen. Rögtön érezni, hogy a Yes új felállása igyekezett ügyesen ötvözni a hagyományos és néhány új hangzáselemet, de ez nem sikerült a legjobban. Az erős nyitány után az album gyorsan „felhígul” a erőtlen produkció miatt, amelyből hiányzik az energia, mert túlzottan előtérbe helyezi Howe gitárjátékát Downes billentyűi rovására, miközben a gyakori, lassú ritmusú, akusztikus pillanatok és az érdekes szerzeményötletek hiánya miatt az első két szám utáni jó benyomás hamar elillan.
Talán igazságtalan lenne Howe-ot kijelölni bűnbaknak azért, hogy a „The Quest” a kultikus zenekar több mint ötvenéves történetének kevésbé izgalmas állomása lett, mégis tény, hogy a szerzeményei közül csak a „Dare to Know” ragad magával az elejétől a végéig. Ráadásul gitárfutamainak többsége réges-rég elvesztette egykori fényét, a fickó ma már csak halvány árnyéka annak a nagy újítónak, aki 1971-ben progrockos szuperhatalommá formálta a Yest.
Downes sokféle billentyűs hangszerével, amelyek a legtöbb számban inkább a nyolcvanas, mint a hetvenes évek hangzását idézik, a gitár és a zenekari hangszerelés viszonyát illetően a produkcióban sokszor szinte „elvész”. White a dobok mögött ismét szilárd, bár egészségügyi okokból néhol Sherwood régi cimborája, Jay Schellen helyettesítette az ütősöknél. Sherwood, aki a Rickenbacker basszusgitárt mindössze egyetlen számban szólaltatta meg, tisztességes „pótlék” Squire helyett, ám szerzői ötletei nem nyűgöznek le. Jon Davison továbbra is a legendás Jon Anderson ideális „klónja”, és azzal is büszkélkedhet, hogy a „The Quest” jobb szerzeményeinek társszerzője.
A „The Quest” – ahogy említettem – biztató és magával ragadó módon indul, az epikus, környezettudatos „The Ice Bridge” című számmal, amely az album első kislemezeként jelent meg. A Yesnek ebben a kezdeti habozás után társszerzőként el kellett ismernie Francis Monkmant (ex-Curved Air, Sky), mert kiderült, hogy a központi rész Monkman egyik „elfeledett” szerzeményéből, a „The Dawn of an Era”-ból van „kölcsönvéve”. A fanfáros, fennkölt nyitány, amely inkább az ELP-re emlékeztet, mint a Yesre, egy teljesen felismerhető szakaszba megy át Jon Davison lenyűgöző énekteljesítményével és a gitár- és billentyűharmóniák jellegzetes összefonódásával. Ezután egy igazi epikus kaland finom megformálása következik számos ütemváltással és a hosszú pályafutású zenekarra jellemző dallamos hangszereléssel. Ezzel a számmal a Yesnek sikerült olyan szerzeményt alkotnia, amely a klasszikusai közé sorolható, így a „The Quest” megjelenése előtt néhány rajongó elvárásai meglehetősen magasak voltak.
A „Dare to Know”, az album második kislemeze folytatni tudja az előző szám jó benyomását, és egyike azon kevés „The Quest”-szerzeményeknek, amelyek szerzőjének, Howe-nak maradéktalanul sikerültek, és amelyekben a zenekar és a kísérő zenekar meggyőző összhangot teremtett. Hatalmas vokális harmóniák hallhatók benne Davison és Howe duettjében – utóbbi szólóban egyébként gyenge énekes (erről később még szó lesz) –, amelyek tökéletesen simulnak a finom gitárvonalakhoz és a gazdag zenekari hangszereléshez.
A melankolikus „Minus the Man”, amelyet sem a lenyűgöző, sem a rossz „The Quest”-pillanatok közé nem lehet sorolni, az album hanyatlásának kezdetét jelzi: elfogy a kezdeti energia, és előbukkannak a Yes jelenlegi felállásának gyenge pontjai. Dicséret elsősorban a kiváló vokális harmóniáknak jár, amelyekben Davison a főszereplő, míg ebben a „lassú” számban – amelynek szövege az örök tudat és a technológia ideális viszonyáról szól – sajnos az ismétlődő gitárvonalak és kiszámítható hangszerelések kezdenek uralkodni.
A „Leave Well Alone” – amely legalább egy perccel hosszabb a kelleténél – című számban Howe a hagyományos japán hangszeren, a kotón játszik, Davison pedig számára szokatlanul mély énekregiszterben próbálkozik. A főriff teljesen Howe-ra jellemző, Downes szintetizátorai viszont úgy szólnak, mintha a nyolcvanas évekből érkeztek volna. Az első két szakasz tisztességesre sikerült, a harmadik viszont gyorsan felhígul, és elnyújtottnak hat Howe ismétlődő gitárriffje miatt, amelyet „a végtelenségig” ismételget.
Az akusztikus irányultságú „The Western Edge” Davison és Sherwood vokális duettjét tartalmazza, akik úgy szólnak, mint Jon Anderson és Chris Squire klónozott ikrei, a szám egésze pedig az „átlagos” kategóriába tartozik – ami még jó is annak fényében, hogy két teljesen különböző szerzői ötlet egyesítéséből született. Davison balladaszerű szerzeménye, a „Future Memories” akár szólószámaként is megjelenhetett volna, hiszen Jon éneke mellett csak akusztikus-, illetve steelgitár-alapot és Howe alkalmi vokális kíséretét tartalmazza.
A „Music to My Ears”, a tipikus howe-i szerzői produktum, amelyben az egész zenekar kissé megcsömörlöttnek hangzik, meglehetősen olcsó refrént és számos ismétlődő gitárvonalat tartalmaz, a billentyűk pedig a háttérben inkább csak „dísznek” szólnak. Az „A Living Island” az utolsó komoly kísérlet a „The Quest” lemezen arra, hogy érdekes, kalandos szerzemény szülessen a korábbi Yes-klasszikusok szintjén: néhány szégyenlős és nem túl meggyőző kacsintást tartalmaz az örökzöld „And You And I” és „Awaken” felé. A végeredmény szolid szerzemény, amely tisztességesen zárja az album „rendes” részét, bár klasszikus státuszt nehezen adnánk neki. Ez az egyetlen szám a „The Quest” lemezen, amelynek szövege a COVID-19-világjárványra és annak következményeire utal, pedig jobb lett volna, ha a Yes – sok más zenekarhoz hasonlóan – addig nem melegíti fel ezt a témát, amíg ez a globális rémálom véget nem ér.
A második lemez teljesen felesleges, három különálló bónuszszámot tartalmaz, amelyeket minőségük alapján akár hulladéknak is lehetne nevezni, és amelyeket senki sem hiányolna. Mindhárom újabb bizonyíték arra, hogy Howe az évek során maradi és statikus szerzővé vált, aki újrahasznosít néhány igencsak áporodott szerzői ötletet. Ugyanez igaz gitárvonalainak többségére. Ha szólószerzeményei lennének, nem lenne különösebb kifogás, így viszont a Yes-rajongók többsége hamar elfelejti a második lemezt. Az energiában meglehetősen szegény „Sister Sleeping Soul”, amelyhez Davison is hozzátette a szerzői pecsétjét, egy kissé émelyítő szerenádnak hangzik az elaludt kiválasztotthoz. Az akusztikus irányultságú mantrázás, a „Mystery Tour”, amely meglehetősen későn ajánlott tisztelgés az felejthetetlen Beatles előtt, a „nem igaz, mégis az” vagy az „olcsó a tizedik hatványon” kategóriába sorolható. A „Damaged World” pedig Howe önálló éneklése miatt akár a Yes eddigi történetének legrosszabb dala címére is pályázhat.
A „The Quest” a második lemez három száma nélkül – amelyekről a legtöbben úgy tesznek majd, mintha nem léteznének – a mai Yes-viszonyok között még mindig tisztességes album, ám mindazokat, akik a hetvenes évek mesterműveihez legalább közelítő teljesítményre számítottak, keserűen csalódást okoz majd. A Yes jelenlegi felállásának rossz elemei sajnos gyakran felülkerekednek a pozitívakon, és a jó nyitány után a „The Quest” a teljes ötlet- és hangszerelési hígulás, valamint a produkció „pimaszsága” miatt úgy jön ki, mint azok az albumok, amelyek miatt egyes rajongók azt kívánják, bárcsak Jon Anderson és Rick Wakeman minél előbb visszatérne a régi cimborákhoz. Hogy melyik Yes-felállás készítene most érdekesebb és „yesesebb” albumot – a Howe vezette „hivatalos”, vagy az „elszakadt”, amelyben Anderson és Wakeman mellett Trevor Rabin is játszik –, abban talán már nincs is kétség.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
CD 1 (47:51)
1. The Ice Bridge (7:03) :
– a. Eyes East
– b. Race Against Time
– c. Interaction
2. Dare to Know (5:58) :
– a. New Journey
– b. Sympathy of Sound
– c. The Lost Cord
3. Minus the Man (5:35)
4. Leave Well Alone (8:08) :
– a. Across the Border
– b. Not for Nothing
– c. Wheels
5. The Western Edge (4:25)
6. Future Memories (5:10)
7. Music to My Ears (4:41)
8. A Living Island (6:51) :
– a. Brave the Storm
– b. Wake Up
– c. We Will Remember
CD 2 (13:44)
1. Sister Sleeping Soul (4:50)
2. Mystery Tour (3:35)
3. Damaged World (5:19)
Felállás:
Jon Davison – ének
Steve Howe – gitár
Geoff Downes – billentyűk, Hammond
Billy Sherwood – basszusgitár
Alan White – dobok
Közreműködő zenész:
Jay Schellen – kiegészítő ütőhangszerek
