Kiadó: Nuclear Blast Records
Megjelenés dátuma: 2021. 1. 29.
Produkció: Michael Schenker & Michael Voss
Az album hossza: 45.02 perc
Műfaj: Hard Rock / Heavy Rock
Értékelés: 9.0/10
A nagy Michael Schenker visszatér. Ezúttal a Michael Schenker Group név alatt megjelent albummal. Schenker a pályája során minden viharon átvergődött, és mindig nyílt lapokkal játszott. Amit látsz, azt kapod. Kivételes zeneszerzői tehetségű muzsikus, aki gitárosként a hozzájárulásával – ezt szerénytelenül nyugodtan leírhatjuk – a hathúros Biblia óriási részét maga írta meg.
Michael Schenker két kiváló Michael Schenker Fest albummal jelentette be határozottan a nagy visszatérését, és ezek egyértelművé tették, hogy a karizmatikus gitáros vitorláit ismét az alkotói ihlet friss szele fújja. Ez a komponálás elbűvölő változatosságában is megmutatkozott, hiszen a dalok egytől egyig megfogtak. Schenker ezt a lendületet átvitte az új MSG-album, az „Immortal” anyagára is, és ismét egy kiváló teljesítményt tett le az asztalra. A „halhatatlan” Schenker, aki még csak zsenge tinédzser volt, amikor már a Scorpionsnak szerzett dalokat, közvetlenül a zenekar kereskedelmi sikere előtt, az több mint 50 éves zenei pályafutása során alaposan megrengette a rock and roll világát a hetvenes években nyújtott teljesítményével, amely az UFO aranykorának örök klasszikusaiban és albumaiban maradt fenn, és gitárosok generációira hatott, akik magukba szívták kifejező, megszólaltató zsenijét. Schenker ma néhány további kiválasztott mellett – közéjük sorolhatjuk Eddie Van Halent és Randy Rhoadst – azon gitárosok egyike, akik a nyolcvanas évek első felében és azt követően népszerűsítették a gitárjátékot, újításaikkal pedig megmutatták, meddig juthat el a heavy rock és a heavy metal (aztán megjelent még Malmsteen meg Satriani is, de az már egy másik történet).
A kilenc új saját szerzeményen Schenker ezúttal négy olyan énekes között osztotta szét a vezető vokálokat, akikkel korábban még nem dolgozott együtt. Domináns, pecsétes hangok. A nevek: Ralf Scheepers, Ronnie Romero, Michael Voss és Joe Lynn Turner. Scheepersnek Schenker az album két legagresszívebb és leggyorsabb dalában szánt éneklést. Ez az a terep, amelyet Scheepers kiválóan uralt, és amelyben egyszerűen otthon van. A produkciós és zeneszerzői közeg azonban más, ami nagyon érdekes keveréket hoz létre: Scheepers Primal Fear/Gamma Ray-s megközelítése találkozik a vén róka Schenker neoklasszikus heavy rock bűvészkedésével. Schenker egy ilyen számot akart az album nyitányának, és meg is kapta: Scheepers „bestiális ugatásának” tombolását a Drilled to Kill című dalban. Érdekes a „speedkingesen” végződő kifutás, amelyet a Schenker és Sherinian közötti szórakoztató párbeszéd jellemez. A Devil’s Daughter a másik ilyen agresszívebb pont (szintén Scheepers énekével), amely ugyanúgy nyithatta volna az albumot.
A legnagyobb énekesi rokonság a kiválasztott vokalisták közül valójában Romero és Turner között van, még ha Romerónak Turner legfeljebb példaképe is. Talán nem meglepő, ha felidézed, hogy mindketten énekeltek a Rainbow-ban. A Don’t Die On Me Now – egy agresszív bevezető után – a helyére teszi a dolgokat. Klasszikus hard rock szám jellegzetes versszakkal, amelyet festői, misztikus refrén követ. A másik Turner-féle szám a „filmes” Sangria Morte enyhe spanyolos felhanggal, ismét bőr alá kúszóan megjegyezhető refrénnel és a misztika újabb nagyon ügyes felidézésével. Az album egyik legklasszikusabb és legfennköltebb dala egyben a legrövidebb is: ez a Sail the Darkness. Ez hat a legMSG-sebbnek, ugyanakkor a klasszikus Rainbow körvonalait is magán viseli. Ezeket az érzéseket Romero újabb lenyűgöző énekteljesítménye is elmélyíti. Mindkét számban, amelyen Michael Voss énekelt, ismét az album misztikus pillanatai közé tartoznak. Különösen a bombasztikusságot emelik az albumon. Az első a balladás After the Rain, amelyet Voss nagyon jól elő is ad. Főleg a korához képest, amely a Mad Max albumokon már elég sok hangi kopottságot mutat. A második a Queen of Thorns and Roses, ahol egy csipetnyi AOR-pompa sem hiányzik. Mindkét dalban fenomenálisan működött volna Robin McAuley éneke, de Schenker másként döntött.
Rendkívül képszerű szerzemények gyűjteménye ez, amelyek kidolgozott karakterükkel, a hangulatok fokozatos építkezésével nyűgöznek le. Ezeket gyakran a misztika tömör eleme koronázza meg. A főszerepet mindenképpen Schenker alkotói zsenije játssza, valamint egy új, fenomenális kaland, amely a hallgatót a fantasztikus gitárvarázslatok birodalmába repíti. Nosztalgikus „szökés” a hard és heavy rock klasszikus idejébe. Schenker egyedi, nincs hozzá hasonló. A régi iskolás rock egyedülálló jelensége, megismételhetetlen. Az „Immortal” tükörkép és lenyomat, amely szemléletesen kerekíti le zenei útját. Olyan útét, amelyet az újítás hízelgő előjele kísér szüntelenül. A jellembeli és hangulati változatosság további elemét pedig négy énekes vokális karizmája hozza az albumra.
Az album külön története a leghosszabb szám, az In Search Of The Peace Of Mind. Ezt a dalt Schenker alig tizenhat évesen írta, a Scorpions „Lonesome Crow” albumának felvételei idején. Schenker, a soha nem elégedett perfekcionista a döntésével kapcsolatban azt mondta, hogy mindig is újra ki akarta próbálni. Elmondta, hogy amikor megírta, még nem volt igazán jó gitáros, de ettől függetlenül ma is lenyűgözi a dal vezérfrázisa, és néhány más megoldás is, amelyet zsenge fiatalként már fel tudott venni. A szám az album legsötétebb kompozíciójának számít, és megújított változatában abszolút csemege és csúcspont, az „Immortal” legvégére állítva. Nemcsak az album legsötétebb pontja, hanem igazi mini epikus szvit is, ahol Schenker a nagy finálé kedvéért még egyszer teljes vérrel kiteljesedik briljáns szólózással, és a szám, vagyis az album kifutásába pontosan azt a minőséget adja, amiért a rockvilág annyira becsüli és tiszteli. Egy ilyen teátrális örvénnyel zárul az album. Ebben a dalban három legendás énekes is felvonul, akik társ-meghatározói voltak Schenker zenei pályájának, és részt vettek az elmúlt két Michael Schenker Fest albumon: Gary Barden, Robin McAuley és Doogie White, a nyitóversszakokban azonban maga Schenker veszi át a vezetést.
Michael Schenker tehát már régen felállította magának a halhatatlan emlékművét. Testvérétől, Rudytól eltérően, aki a Scorpionsnál más úton jutott hírnévre, és ma is a legnagyobb figyelmet a kamerák előtti „milliódolláros” mosolyra fordítja, Michael csak azt a kenyeret becsüli, amelyet megdolgozott, kkänyes ingujjal. Ez pedig az új zene állandó alkotása és komponálása, és persze az albumfelvétel. Az „Immortal” kiváló gyűjtemény kilenc számmal és egy Scorpions-feldolgozással, „megszőve” 45 percnyi dinamikus és rendkívül gyúlékony heavy és hard rock kalandba, amely briljáns ötletbeli frissességgel és kiváló változatossággal szólít meg. Mivel olyan albumról van szó, amely a hallgatónak egy helyen kínálja Michael Schenker zenei életművének lényegi, alapvető részét, az 50 éves zenei pálya ünneplése – amit Schenker az album megjelenése előtti beharangozókban világosan hangsúlyozott – annál indokoltabb. Tehát még ha nem is ismered a zenészt, az „Immortal” rendkívül alkalmas belépési pont, amely elvezet Schenker személyéhez és munkásságához. Ez azt jelenti, hogy az „Immortal” fenomenálisan kapcsolódik a nyolcvanas évek első feléhez, különösen az első három MSG-albumhoz.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Drilled To Kill
2. Don’t Die On Me Now
3. Knight Of The Dead
4. After The Rain
5. Devil’s Daughter
6. Sail The Darkness
7. The Queen Of Thorns And Roses
8. Come On Over
9. Sangria Morte
10. In Search Of The Peace Of Mind
Felállás:
Joe Lynn Turner – ének a 2. és 9. számon
Ralf Scheepers – ének az 1. és 5. számon
Michael Voss – ének a 4. és 7. számon
Ronnie Romero – ének a 3., 6., 8. és 10. számon
Michael Schenker – gitár, vokál, ének a 10. számon
Steve Mann – billentyűs hangszerek, gitár
Barry Sparks – basszusgitár
Simon Phillips – dob
Brian Tichy – dob
Bodo Schopf – dob
Vendégénekesek:
Gary Barden – ének a 10. számon
Robin McAuley – ének a 10. számon
Doogie White – ének a 10. számon
Preprosto genij. Imel sem ga priložnost videti z UFO na Walk On Water turneji. Noro. Z obliži polimani prsti, flying stisnjen med noge … in čisti užitek. Je bilo pa malo nenavadno po koncertu, saj je le Michael imel avtogram session, na kateri je prodajal svoj CD „Michael Schenker Story Live”. Je le šlo za UFO reunion turnejo, ampak očitno se je dobro spogajal. Ampak najbrž ne sam, ves čas ga je budno čuvala njegova „Yoko Ono”. Mislim, da je potem, ko sta šla narazen, takoj dal Philu Moggu vse pravvice za UFO. Pač hecno je bilo, ker ima sicer včasih veliko za povedati čez Phila.
Sicer je pa zame njegov genij predvsem v tem, da je njegova kitara vedno v službi pesmi in ne sili v prvi plan. Ni kot Yngwie, kjer je vse podrejeno njegovi kitari. Pri Schenkerju lahko solo povsem preslišiš, lahko pa mu natančno prisluhneš in slišiš vso genialnost.
Walk On Water turneja 😀 Wooow, to je bil tam 1995/96? Bojda so igral v Grazu? Jaz sem UFO samo z Vinnie Moore-om ujel trikrat, ampak to je proti koncertu z line-upom v katerem je Schenker, kot da jih nisem niti enkrat gledal 🙂 respect.
Meni osebno en najljubših kitaristov, prav zato kot si opisal zgoraj. On je to nakazal na UFO klasikah v sedemdesetih – una izhodna solaža v Love to Love – vedno dobim kurjo polt, kot kadar poslušam, izhodno Gilmourjevo solažo v Comfortably Numb. Ampak verzija Love to Love na „Strangers in the Night” je pa sploh fenomenalna. Ja samo res. Ko greš tko od komada do komada, je neverjeten ta stik klasike z bluesom in izplen muzikalnosti, ki jo je on bil sposoben pričarat v solažah, ki so vse po vrsti neskončno poslušljive in duhovite, res genij. Nova plata je meni osebno (po kreativni plati) res pravi stik s klasičnimi 80’es MSG albumi.
Sem moral letnico preveriti – v bistvu je bilo 1998. Ni bila ravno Walk on water tour, bil pa Walk on Water še vedno aktualni album. Ja, v Orpheumu so igrali. Sem jih tudi kasneje imel priložnost gledati z Vinnijem in moram reči, da možak opravlja odlično delo. Sem bil najprej skeptičen zaradi njegove shredderske preteklosti, ampak v UFO je lepo slišati njegove blues rockovske korenine.
Sem pa Schenkerja imel priložnost gledati tudi z MSG (2004) pa to vendarle ni bilo isto kot UFO. Je pa tudi res, da je šlo za eno izmed po moji oceni šibkejših inkarnacij s Chrisom Loganom na vokalu.
Hej, hej 🙂
Sem prebiral o tem UFO koncertu v eni od številk revije Dr. Music, še dons mi je žal zakaj sem tako pozno šel izpit za avto delat, je pa res da nisem bil v devetdesetih še tak koncertni navdušenec, kot prav nekje na prelomu v novi milenij , prav z letom 2000 – takrat sem začel zapadat v koncertno mrzlico. No, po drugi plati sem pa ogromno zamudil. K sreč sem Floyde ujel 1994, to je bil pa tud en moj redkih koncertnih obiskov v devetdesetih.
Z Vinniejem so bili v Grazu 4. 6. 2004 – to je bil moj prvi UFO koncert, pa pol mislim da 8. 3. 2008 na Dunaju (skupaj z metalci Angra) in 12. 12. 2015 kot predskupina Judas Priest v Brnu. Vinnie je tud mene popolnoma presenetil, ravno po tej plati kot si omenil. Pričakoval sem precej bolj naježen kitarski zvok, možakar je pa poln teh bluesy fines in mehkobe 🙂
Je pa Moog na vseh treh koncertih komaj stal po konci – vmes je večkrat pozabil verze itn… „Demon Alcohol” (Ozzy že ve) 🙂