Kepler Ten: A New Kind Of Sideways
Kiadó: White Star Records
Megjelenés dátuma: 2020. 11. 20.
Produkció: Kepler Ten
Az album hossza: 64.20 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
A Kepler 10, korábbi nevén KOI-72, egy Napunkhoz hasonló csillag a Sárkány csillagképben, nagyjából 608 fényévre a Földtől. Naprendszerről van szó, amelynek eddig két megerősített bolygója van (a Kepler 10b és a Kepler 10c), a harmadik, a Kepler 10d nyomában pedig 2017 óta vannak a tudósok.
Találó felvezetés egy új progresszívrock-történethez? Egy viszonylag fiatal zenekarról van szó, amelynek neve Kepler Ten. Egy brit progresszívrock-triót kell elképzelned, amely – elég mulatságos módon – a kanadai progrock-óriás, a Rush zenéjének játszásával kezdte a pályafutását. A zenekar semmiképp sem lenne érdekes, ha nem volna különleges. Hogy időnként a Rushra emlékeztetnek, azt persze te magad is azonnal kiszúrtad, de ezek az alkalmi áthallások kifejezetten bájosak.
Menjünk sorjában. A Kepler Ten 2017 februárjában adta ki a „Delta-V” című stúdió-bemutatkozóját, az elmúlt három évben pedig átalakuláson ment keresztül, amellyel konkrétabb alakot adott a hangzásának és stílusának. A dob, gitár, basszusgitár/ének felállású triónál a gitáros cseréje végzetesen megszabhatja a zenekar jövőbeli fejlődését. Pontosan ez történt. Ritchie Cahillt az új albumon Alistair Bell váltotta. Ez a gitárvirtuóz – egyebek mellett Eric Johnson nagy rajongója – a „héthúros evezőhöz” nagyon aktuális, modern módon nyúl. A technikailag összetett gitárvarázslatok kibontakozása az „A New Kind of Sideways” lemezen a „Delta-V”-hez képest ugrásszerűen fejlődött. Az új gitáros kiválasztásával a Kepler Ten egy szemernyit sem áldozott fel zenei víziójából, sőt az „A New Kind of Sideways” minden lépésen feljebb emelte a bátor, főként pedig minőségi bemutatkozó lemez kifejezőerejét, amely már akkor nagy fejlődési potenciált mutatott.
A Kepler Ten húzóembere a tapasztalt basszusgitáros és énekes, James Durand, valamint a dobos és ütőhangszeres Steve Hales. Mindketten billentyűznek is. Ők a fő zeneszerzők és hangszerelők is. Már a basszusgitározás és a dobolás stílusa is nagy vonzódást mutat a Rush alakjához és munkásságához. A zörgős, kifejezetten pengető basszusvonalak, amelyek a hangszerelésekben gyakran dominálnak, továbbá egyes dobbetétek és átmenetek, és érdekes módon maga James Durand hangszíne is azt az érzést erősítik, hogy a Kepler Ten olyan zenekar, amelyet néha automatikusan a Rush felé húz a szíve. Ezek az áthallások azonban inkább szimpatikusak, mint bármi más, hiszen nem másolásról, hanem érezhető inspirációról van szó, amely a zenekar művészi portréjának kifejező vonásait adja. Mivel a Kepler Ten brit, és mivel sem Durand, sem Hales nem „stréber geek”, hanem edzett, régi iskolás rutinos macska, a hangulat határozottan a brit neo-prog eredményei felé hajlik – főleg a billentyűk beépítése és néhány szintetizátor-csapda miatt –, ami azt jelenti, hogy az IQ, a Pendragon, a Pallas és az Arena rajongói is gyorsan magukénak érezhetik majd ezt a bandát …
A Kepler Ten ugyanakkor mindebből ki tudta alakítani a saját, felismerhető, egyéni nyomvonalát, amely a „Delta-V” debütálóhoz képest az új lemezen kifejezett evolúciós előrelépést mutat. Ez igaz a hangzás produkciójára, a hangszerelés tömörségére, és a lemez jóval magasabb progresszív-komplex elmélyültségére is, amelyet immár a zenekar sokkal nagyobb szerzői ambíciója is megtestesít. A banda kissé kitágította és meglazította a hangszerelést, ezzel még többet hozott ki a progresszívrock-jellegből. Közben végig ügyelt arra, hogy a lemez intenzíven zenei jellege is megmaradjon. Ezt hihetetlenül ütős, megragadó refrének garantálják. A produkció szerves, élő, olyan érzést kelt, mintha koncertfelvételt hallgatnánk, pedig persze nem az. Alistair Bell egyszerűen szólva technikailag jóval kiforrottabb a gitáros elődjénél. Ez főleg abban érződik, hogy zseniálisan illeszkedik az egyes szerzeményekbe, ami erősíti nemcsak e lemez egyéni, önsorsú művészi arcát, hanem következésképp a zenekar karakterének megújulását is. A három zenész között uralkodó remek kémia talán legsikerültebb példája maga a címadó dal. Mindent tud. Megragadó zenei vonzerőt, és hihetetlen, progresszív rockos íveket felvonultató dramaturgiát, amely a megoldásaival és a magas koncentráció fenntartásával egyszerűen lenyűgöz. Egy tipp: a címadó dal a szerzemény „kiindulópontjául” egy olyan sablont vesz, amely nem áll messze a Rush „Power Windows” albumáról ismert megoldásoktól.
Az „A New Kind of Sideways” amúgy félig koncepcióalbum, amely emberbaráti és humanista témával foglalkozik. A koncepció központi üzenete a felismerés, hogy „emberi lényekként mind egyenrangúak vagyunk, ezért felelősek vagyunk egymásért, kortól, fajtól, nemtől és szexuális irányultságtól függetlenül”. A Kepler Ten szavai szerint ez „a frusztráció kifejezése, hogy mindannyian ugyanúgy vérzünk, mégis életünk nagy részét azzal töltjük, hogyan keseríthetnénk meg egymás életét”. Bár minden dal önálló, kerek történet, ezt a törékeny koncepció alapgondolatát a nyitódal, a „Clarity”, valamint a különösen ambiciózus, húszperces, háromrészes szvit, a „One and the Same” fűzi össze, amely az albumot zárja. Ha már ez utóbbinál tartunk, nem nehéz tréfásan megjegyezni, hogy ez a Kepler Ten pályafutásának amolyan „2112-szvitje”. Kezet a szívre: legalább öt perccel hosszabb a kelleténél, mégpedig néhány felesleges ismétlés miatt. Főleg ami az utolsó rész vezérdallamát illeti. Egyébként az album nagyon sikeresen van belőve a kibontakozó drámai színházzal és a rendkívül vibráló hangulatokkal, amelyek nagy megragadó erővel szólítanak meg, és amelyekkel az album erőteljes, dinamikus lendületet ér el. Külön fejezetet jelentenek az albumon a remek refrének, amelyek a pompa és a drámai színház kibontakozó keverékét legfeljebb tovább fokozzák.
Az album találóan és ötletesen osztja el a dalos és azon részeket, ahol a zenekar jobban odafigyel a szerzemények instrumentális-progresszív mozgalmasságára. A trió az újonnan érkezett tag, a gitáros Alistair Bell révén kiváló egymás közti kémiát valósított meg, és az „A New Kind of Sideways” albummal új alapokra helyezte művészi arculatát. Ez az az alap, amelyen teljes ambícióval és alkotói tűzzel tud alkotni és tovább fejlődni. Az „A New Kind of Sideways” egyedi, önsorsú zenei aurájú mű, amely a Rush alakjára és munkásságára tett futó utalások mellett szokatlansággal szolgál, ami a frissesség záloga. A zenei szokatlanságnak ez a frissessége sok zenei gurmet számára biztosan meglepetés lesz. A Kepler Ten a második stúdióalbumával tehát jelzi, hogy olyan zenei egységgé fejlődik, amellyel a jövőben komolyan érdemes számolni.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Universal
2. Clarity
3. Falling Down
4. Weaver
5. These Few Words
6. A New Kind of Sideways
7. Icarus Eyes
8. One and the Same
Felállás:
James Durand – ének, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Alistair Bell – gitár
Steve Hales – dobok, ütőhangszerek, billentyűs hangszerek
