A King Crimson 1970-ben nem kevesebb, mint két albumot adott ki. A másodikat, vagyis a „Lizard”-ot (RockLine recenzió) egy teljesen más felállás vette fel, amely – az előző lemezre összetákolt csapathoz hasonlóan – rövid életre volt ítélve, és egyetlenegyszer sem lépett fel koncerten.
Robert Fripp úgy döntött, hogy a harmadik King Crimson-album határozottan különbözzön az első kettőtől. Valószínűleg az is rásegített, hogy a zenekritikusok az „In the Wake of Poseidon” című lemezt (RockLine recenzió) afféle kísérletnek bélyegezték, amely meg akarja ismételni azt, amit a zenekar az 1969-es „In the Court of the Crimson King” debütalbummal letett az asztalra (RockLine recenzió).
A zenekar harmadik lemeze tehát 1970. 12. 10-én jelent meg, és Nagy-Britanniában a 29. helyig jutott. 1971. 1. 3-án az Egyesült Államokban is kijött, ahol a Billboard lemezeladási listáján a 112. helyen végzett. Érdekes, hogy az USA-ban ugyanazon a napon látott napvilágot, mint két másik, a zenekar egykori tagjaihoz köthető album: az ELP debütalbuma, valamint Ian McDonald és Michael Giles közös lemeze.
A „Lizard” albumon két új tag mutatkozik be: Gordon Haskell énekes-basszusgitáros, aki idén októberben elhunyt, valamint Andy McCullogh dobos. Fripp már régóta ismerte Haskellt, osztálytársak voltak a klasszikus gimnáziumban. Időnként együtt játszottak a The League of Gentleman nevű helyi zenekarban, amely a Bournemouth nevű angol tengerparti város közelében fekvő Wimborne bevásárlóközpontjában lépett fel. Haskell segített Frippen, és ő énekelte fel a gyönyörű „Cadence And Cascade” balladát, miután Greg Lake az „In the Wake of Poseidon” felvételei idején fél lábbal már az ELP-ben volt. Fripp aggódva nézte az „In the Wake of Poseidon”-csapat hajótörését, ezért megkérdezte Haskellt, aki basszusgitározni is tudott, nem akarna-e csatlakozni a King Crimsonhoz.
Haskell később, egy 1991-es interjúban elmondta, hogy a King Crimson sosem tetszett neki. Mindig sokkal közelebb állt hozzá az R&B, a Motown-zenekarok és a soul hangzása, mint annak az újonnan születő műfaji ágnak az „abrázió”-ja, amelyre lassan rátapadt a progresszív rock elnevezés. Haskell felesége szemrehányást tett neki, hogy Gordon anyagilag „sovány, mint a cérna”, a férfi ezért újragondolta az egészet, és elfogadta Fripp meghívását. Haskell mellett Fripp teljes jogú tagnak hívta Mel Collins szaxofonost és fuvolást is, aki már az előző, „In the Wake of Poseidon” albumon közreműködött, valamint a teljesen új dobost, Andy McCullogh-t, aki Michael Gilest váltotta. A friss King Crimson tagságát Fripp, Haskell, McCullough és Collins mellett természetesen Peter Sinfield (költészet) is kerekítette. Külső közreműködőként Fripp ismét behívta Keith Tipett billentyűst (aki idén június közepén elhunyt), aki már az előző King Crimson-lemezen is zongorázott, valamint a fúvós szekciót, amelyben Robin Miller, Mark Charig és Nick Evans játszott. Különleges vendégként a Yes énekese, Jon Anderson is részt vett az albumon.
Haskell és McCullogh nem sokkal azután, hogy bekapcsolódtak az új album megalkotásába és felvételébe, egyre elégedetlenebbek lettek az események alakulásával. Haskell, akiről említettük, hogy anyagi, nem pedig alkotói okokból csatlakozott a zenekarhoz, később úgy mesélte, hogy a felvételek nehezek és feszültek voltak. Ha ehhez hozzávesszük Fripp hírhedt, már-már közmondásos makacsságát, aki a vegyes társaságú zenészektől mindvégig a hangszeres kivitelezés legmagasabb színvonalát követelte, ez nem is meglepő. Haskell egyszer így fogalmazott: „A felvételek alatt Fripp sírásra késztette McCollough-t, mert igazi megfélemlítő viszonyt alakított ki vele. Ezt kíméletlenül csinálta. Valójában mindannyiunkkal ilyen viszonyt alakított ki. Ettől engem semmi sem edzett meg. Hangosan röhögni kezdtem, amikor Andy sírt. Ez az albumon is hallható, mégpedig az »Indoor Games« végén. Megállíthatatlanul röhögni kezdtem. A többiek ezt afféle szimpatikus »őrültségként« könyvelték el, mondván, hogy teljesen beleéltem magam a szövegbe, illetve a dalhoz hozzátett részembe. Őszintén szólva viszont ez a szám szar volt, a szöveg abszurd, az éneklésem pedig szörnyű. A többiek másként gondolták. Szerintük csodálatos volt!”
Haskell szerint a felvételek hangulata lázas, őrült volt, az album zenéje pedig ennek az állapotnak a tükörképe. A „Cirkus” meditatív jazz-folk bevezetővel nyitja a lemezt. Ezt követi a jellegzetes Crimson-frázis, amelyet Fripp melotronja és Collins szaxofonja vezet. Az „Indoor Games” a korábbi album „Cat Food” dalának afféle távoli unokatestvére, ahol Sinfield VCS3 szintetizátora (vokóderrel) is szerepet kap. Ezt a King Crimson mellett már a Curved Air, a Pink Floyd és a Moody Blues is használta, és egyre inkább divatkiáltássá vált. A „Happy Family” valahol a free-jazzes villanások hangpasztellei között lebeg, amelyeket időnként pszichedelikus popba tett kirándulások világítanak át. Az album csúcspontja a B-oldal a négy részre osztott „Lizard” szvittel, amelyet az első rész, a „Prince Rupert Awakes” nyit (Jon Anderson kissé félresikerült vokális betétével), folytatja a zenekari és varázslatos „Bolero – The Peacock’s Tale”, az apokaliptikus káoszba a „The Battle of Glass Tears” bonyolít, a záró részt pedig a rövidebb „Big Top” adja.
Fripp, aki az utóbbi években végre mutatott némi személyes kegyelmet a „Lizard” iránt, korábbi nyilatkozataiban nem titkolta, mennyire keserűen csalódott a zenéjében. Az album megjelenése után még hosszú éveken át ellenszenvvel viseltetett iránta. Gordon Haskell fentebb idézett kijelentései fényében ez nem is meglepő. Fripp még a „Lizard” szvitet sem kímélte, különösen az első részt, azt mondva, hogy jobb lett volna, ha Rupert aznap fel sem kel az ágyból. „Jon Anderson olyasmit énekelt, amit lehetetlen elénekelni. Ebben sem az nem segítette, aki a dallamot írta, sem az, aki a költeményt. Hogy megfejtsd e rész költészetének tartalmát, már valódi szószedet kell hozzá” – fogalmazott egyik megjegyzésében csípősen Fripp. Az egyetlen szám, amelyet Fripp évekkel ezelőtt megdicsért, a „Bolero – The Peacock’s Tale” volt: „Ez az album azon része, amely végre megtelepszik a fejemben, és nem tölt el félelemmel, terrorral, nyomorúsággal, szenvedéssel… A főtémát Robin Miller játssza oboán, és ez igazi ajándék. Ez az a szám, amely nehéz időkben talpon tartott.”
Egyébként Fripp nyilatkozataiban előszeretettel szedte darabokra az album nagy részét. Egyszer a DGM oldalán ezt írta: „Sok, egyszerre bemutatott ötlet nem működött. Sok darabnál nem egészen világos, hogy a központi témához akarnak-e kapcsolódni, vagy a függetlenségüket szeretnék megőrizni. A központi témával való kapcsolat keresése többnyire sikertelen marad, az építőelemek pedig semleges hígság benyomását keltik. Az elemek működése és megszólítása nem kielégítő, nem lelkesítő, pedig görcsösen igyekeznek biztosítani a koherenciát.”
A „Lizard” iránti cinizmusában Fripp odáig ment, hogy jó szándékúan azt javasolta, az emberek inkább kerüljék el, és a nehezen megkeresett pénzüket költsék másra. Hacsak nem azért akarják elvinni egy buliba, mert megjelenne egy meghívatlan vendég, akit a zenével szeretnének elkergetni a partiról. Mintha ez még nem lett volna elég, hozzátette ezt is: „Tudom, hogy vannak a »Lizard« rajongói. Biztosan nagy különcök.”
Bár Robert Fripp nem tartozik az albuma rajongói közé, a lemez pedig több mint nyilvánvalóan megosztja a hallgatókat, a „taszító” ragyogás évtizedeken át fennmaradt, és a progresszív rockerek nemzedékeit inspirálta. Steven Wilson, aki a King Crimson teljes diszkográfiájának 5.1-es sztereó surround remasterezéséről gondoskodott, 2011-ben ezt mondta: „A Lizard lényegében Robert Fripp szólóalbuma. A King Crimson szétesett. Csak ő maradt. És mit csinált? Nem hívott meg az albumra egy csomó rockzenészt, hanem csak jazz-zenészeket. Én is ezt a megközelítést választottam a »Grace for Drowning« című szólóalbumomon. (RockLine recenzió)
A „Lizard” talán tényleg nem a King Crimson legjobban hallgatható műve, bár a hallgathatóság az együttes avantgárd természete mellett amúgy is mindig is vitatható volt. Egyeseknek az „emészthető” és az „idegesítő” részek közötti állandó késélen táncolás a csúcsintelligenciájú zene igazi kinyilatkoztatása, másoknak viszont irritáló dolog. Néhány hangszerelés valóban erősen sűrített, hiszen Fripp egy tapodtat sem tért el az akkori zenei irányának vak követésétől, amelyet a többi csúcszenészből álló csapatnak is követnie kellett. A zenészgárda – legalábbis Fripp megjegyzései szerint – láthatóan nem tudta felfedezni ezt a zenei irányt, ugyanakkor szállított néhány rendkívül irigylésre méltó és lenyűgöző „fordulatot” a színes, szokatlan zenei fúzióban, amelyet e kiadvány egyedi természete testesít meg. Főleg ami a jazz és a klasszikus zenei elemek társítását illeti.
A lemez felvétele után Haskell elhagyta a King Crimsont. A következő 19 évben kártérítési csatát vívott, mert meg volt győződve róla, hogy becsapták az albumon őt megillető szerzői hozzájárulások tekintetében. Nem sokkal később McCulloch is követte Haskellt, és szintén távozott a zenekarból. A „Lizard” népszerűsítésére a nyilvánosság elé került promóciós anyag Max Ehrmann Desiderata című versének részleteit tartalmazta. A sorokat Sinfield olvasta fel, a vers központi üzenete pedig tulajdonképpen az, hogyan válasszuk meg a helyes irányt a teljes zűrzavar állapota ellenére is.
Frippnek a „Lizard” megjelenése után a csapata ismét szétesett. Így a lemez anyaga egészen a következő, 1971-es „Islands” albumig nem kelt életre a színpadon. Fripp mellett Peter Sinfield maradt a csapatban, valamint Mel Collins. Haskellt Boz Burrell váltotta, akit Fripp állítólag rendkívül rövid idő alatt tanított meg basszusgitározni, a dobos pedig Ian Wallace lett. Ez az átalakult felállás a „Cirkus” és a „Lady of the Dancing Water” című számokat vette fel a színpadi repertoárjába. A „Cirkus” sok évvel később a 21st Century Schizoid Band rendszeres műsorszáma is lett, amelyben Mel Collins és Jakko Jakszyk játszott.
2016 a King Crimson rajongóinak az 1974 óta legnagyobb európai turnét hozta el. Az akkori koncertek repertoárjában ott volt a „Cikrus” és a „Dawn Song” a Lizard szvit részeként, amelyet így a zenekar pályafutása során először adtak elő színpadon. A következő évben, amikor a King Crimson észak-amerikai turnéra indult, a „Dawn Song”-ot kibővítették, és így a „Battle of Glass Tears”-t teljes terjedelmében kezdték játszani (hozzáadták a „Last Skirmish” és a „Prince Rupert’s Lament” részeket, amelyeket a zenekar szintén először adott elő élőben). A Lizard szvit „Bolero” nevű szekciója 2018-ban került be az európai turné koncertrepertoárjába. Úgy tűnik, Fripp szíve végül megolvadt, és érett korára megszerette a „Lizard” albumot.
Az album borítóját Peter Sinfield koncepciója alapján Gini Barris készítette. A borítón és az album hátoldalán lévő betűk a zenekar nevét alkotják középkori díszítőelemekkel. Vagyis a „King” szó az album hátoldalán, a „Crimson” pedig az elülső oldalon. A betűkben megjelenő egyes képi témák pedig Sinfield egy-egy lírai koncepcióját, illetve az album egy-egy számát jelenítik meg.
A „Lizard” albummal, amelyet az első két lemez zenei irányától való elfordulás és egy teljesen új felállás jellemez, Robert Fripp a zenekar alapvető zeneszerzőjeként erősítette meg a helyét. Az albumot, amelyet kiváló zenészek sora kísér, hihetetlenül ambiciózus, szokatlan és eklektikus rock-, jazz és kvázi-klasszikus manőverekből lepárolt esszenciának tartják, ahol Robert Fripp szikrázó gitárötletei, a fúvósok lavinaszerű rohamai és az apokaliptikus melotron egyengetik az utat a csúcsminőségű drámai hatás felé. Kiemelkedő pontok a „Circus”, a „Bolero – The Peacock’s Tale”, a gyönyörű „Lady of the Dancing Water” ballada, valamint Fripp rendkívüli gitárszólója a „Prince Rupert’s Lament”-en. Az albumon Keith Tippet zongoravirtuóz és a Yes vendégként közreműködő frontembere, Jon Anderson is otthagyta a keze nyomát. A grandiózus stíluságütközéssel, szabadon kavargó improvizációkkal és áttételes zenekari hangszerelési fűszerezéssel a „Lizard” zabolátlan eszmei kifejezőerejében egyfajta csiszolatlan művészi gyémánt, és az abszolút önállóság egyszeri műve.
Szerző: Aleš Podbrežnik
