Pain of Salvation: Panther
Kiadó: InsideOut Music
Megjelenés dátuma: 2020. 8. 28.
Producer: Daniel Gildenlöw & Daniel Bergstrand
Az album hossza: 53.32 perc
Műfaj: Progressive Metal / Crossover-Prog
Értékelés: 9.0/10
A Pain of Salvation idén augusztus végén adta ki tizenegyedik stúdióalbumát, amellyel ismét kihúzta a talajt a régi hívei lába alól. Aki nem készült fel rá, az biztosan sokáig tántorgott, mire visszanyerte az egyensúlyát, és újra felvette a fonalat a zenekarral 2020-ban. A „Panther” ugyanis megrázza az embert, méghozzá több szempontból is. A csapat a több mint 23 éves pályafutása után is hihetetlen bátorságról és vakmerőségről tesz tanúbizonyságot, hiszen ez az album talán az egyik legprovokatívabb, ha nem egyenesen a legbizarrabb lemezük, ami a kísérletezést illeti. A „Scarsick” (2007) számít a „csúnya kiskacsának”, amely megosztotta a rajongótábort, és azok, akik hűek maradtak a zenekar új irányaihoz, most sem fordítanak majd hátat nekik. A „Panther” egyszerűen lenyűgöző alkotás. Mindaz, amit az ember a progresszív metal címke alatt elképzel, ezúttal igencsak ingatag alapokra kerül, mert a banda teljesen újra megfogalmazta a küldetését, merőben más zenei kiindulópontokról: az ötletes hangszerelés és a hangzásfestékek új zenei kifejezéssé olvasztása terén. Ez mindenképpen inkább crossover-prog album, mint bármi más. Elektronikus zenei és alternatív rock elemeket hordoz, a metalpillanatok pedig ezúttal csupán kiegészítő fűszerek, amelyek megmozgatják a hangulatot.
Igen. Elektronika. Mintavételezés, programozás, egy halom loop, a legfurcsább effektekkel és hangtorzításokkal átvezetett gitárfrázisok, messze a „klasszikusan” csengő metal torzítástól. Ha az előző album – a 2017-ben megjelent „In the Passing Light of Day” – afféle visszatérés volt a zenekar első korszakának formátumához, az első négy lemezhez, ami ismét felkeltette az összes progmetal-purista érdeklődését, akkor a „Panther” határozott elfordulás az új zenei horizontok felé, amerre ezúttal Daniel Gildenlöw a társaival együtt elhajózott. Pont az ellentéte a csendes várakozásnak, de mindenkinek, aki évek óta éberen követi a zenekar rendkívül ügyes bűvészkedését a hangzáskísérletezéssel, ez nem különösebben sokkoló. Már az első két kislemez, amellyel a zenekar beharangozta az albumot, az Accelerator és a Restless Boy is jelezte, hogy az új lemez megint egy teljesen új zenei történet lesz a Pain Of Salvationtől. A zenekar útja a művészi önfelfedezés útja, és ebből a szempontból akár Path of Salvationnek is hívhatnák őket. A „Panther” ennek kiváló példája. Az epikus szimfonikusság minden hangzásbeli elhajlás ellenére végig megmarad az albumon. Az epikus, záró progresszív szvit, az Icon mellett a lemez másik dala, a ragadozó Unfuture áll szerkezetét tekintve a legközelebb ahhoz, amit a korábbi albumokhoz képest a Pain of Salvation tipikus hangzásának nevezhetünk.
Nagyon valószínű, hogy Ragnar Zolbergnek éppen ezért kellett elhagynia a zenekart, mert az új irányban nem találta igazán a helyét. A csapatba viszont visszatért a Gildenlöw által már bevált Johan Hallgren, aki természetesen megbirkózik az ilyen feladatokkal. A „Panther” lassan növő album. Teljes odafigyelést igényel. Meg mégsem. Egyszerűen időt kér. Mindenekelőtt pedig teljes belső nyugalmat, felszabadultságot, vagy legalábbis a lehető legellazultabb, ugyanakkor kíváncsi elmét attól, aki felfedezi. Elég kemény dió, de ez nem is meglepő. Erre lehetett számítani. A zenekarnak sikerült a kísérlet: megőrizte teljes eklektikusságát, miközben forradalmian nyúlt bele a hangszerelés hangzásszerkezetébe, mind a produkció, mind az aranzsálás terén. Egy szemernyit sem áldozott fel a saját művészi karizmájából. Rendkívül fontos építőelem az egészben Daniel Gildenlöw hangja, amely mérföldekről felismerhető, és valójában a fókuszpontja annak, amit művészi igazmondásnak, puszta őszinteségnek, művészi makulátlanságnak nevezne az ember. Szüzességnek, ha úgy tetszik. Pillanatokra megint annyi gyengédség van benne, hogy végigfut tőle a hideg a hátunkon, mint a Wait című melankolikus ballada vezérdallamában. Mestermű. Gildenlöw most is a hangi kaméleonságáról híres, amellyel egymaga el tudna énekelni egy terjedelmes operát (több szerepben). Falzett-ugrások tömkelege, frenetikus kitörések implóziójával keresztezve, már-már skizoid hangi mennydörgéssel, aztán a folytatásban megint torkos, szinte suttogó versmondás… Hihetetlen, mi mindent kihoz a hangjából. Ebben ma is az egyik legjobb énekes marad a progresszív metal színtéren. A hangi árnyalatok palettája, valamint az érzelmi karizma, amellyel ilyen meggyőzően és szinte hipnotikusan szólítja meg és ragadja magával a hallgatót, hibátlanul működik. A hangulat töréspontja a címadó dalon belül a „freestyle” (rap) versszak és a szigorúan zenei, szívszorító refrén között szó szerint igazi sokkterápia a hallgatónak.
A „Panther” kifejezetten disztópikus atmoszférát hordoz. Nagyon sötét album. Ötletekben rendkívül változatos lemez, amely minden lépésnél lenyűgöz. A hangzásvilág ezúttal tele van programozott mintavételezéssel, elektronikus trükkökkel, amelyek a billentyűk színes használatával kacérkodnak. Ugyanígy magával ragadnak a hangulatok közötti ugrások a nyugodt részek között, ahol az átélt éneket csak zongora kíséri, ezt pedig hirtelen felforgatják a sokarcú hangszerelési szerkezetek heves kitörései. A Pain of Salvation mindezek mellett a frázisok és motívumok intenzív megmozgatásáról is gondoskodik, bonyolultabb poliritmikus szerkezeteket ültetve beléjük. Tele szinkópákkal, miközben kvintolákba és szeptolákba csapnak át. A kvartettben tehát senki nem unatkozik egy cseppet sem. Egy pillanatra sem. Röviden: mindez azt bizonyítja, hogy a Pain of Salvation briliáns zenészekből álló banda. Egyéni szinten nézve. És mivel képesek ilyen karakteres individualitással csapatként is boldogulni, ez a zenekar egyedi zenei névjegyének garanciája és az eklektikusságuk folyamatos művészi fejlődésének kiindulópontja.
Valójában ezúttal becsempészik az albumra valamit abból a (hiányolt) klasszikus hangzásból, vagy mondjuk abból a „metalos” hangzásból, de az is csak feltételesen. Például a lemezt záró, tizenhárom és fél perces eposzban, az Iconban. Főleg valamivel a nyolcadik perc vége előtt, amikor a frázisolás végre ráragad az otthonosan csengő overdrive-ra és egyúttal elhozza az album egyetlen „igazhitű” gitárszólóját, amely a lemez sötét és disztópikus atmoszférájának kivételes záró crescendóját teremti meg.
A „Panther” konceptalbum. A fogyasztót kutyák és párducok disztópikus társadalmába helyezi. A világ berendezkedése a kutyák természetéhez igazodik, akik ebben a rendben fölénybe kerülnek a párducokkal szemben, és rájuk kényszerítik a saját életelvüket. A kutyák ráadásul sokkal többen vannak ebben a társadalomban. A párducoknak olyan társadalmi normákhoz és sztenderdekhez kell alkalmazkodniuk, amelyek számukra teljesen idegenek. A párducok intelligenciája túlnő ezeken a társadalmi kereteken, egyéni szintű másságukat azonban egyetlen kutya sem fogadja el. Ezért érthetetlenek és megbélyegzettek. Mert nem felelnek meg a társadalmi sztenderdeknek, és nem is azonosulnak velük. A szocializált kutyákkal ellentétben a párducok tökéletes magányosok, akik nem vetik alá magukat a szabályoknak, amelyek szerint a többség él. Nagyon aktuális koncepció a mi korunkra, amikor az emberek egyre kevésbé támaszkodnak a saját eszükkel való gondolkodásra. És ez mindannyiunk számára nagyon veszélyessé válik. Az egyéniség, az egyén identitásának, és végül a küldetésnek az elvesztése, amelyet születésekor a bölcsőjébe tettek. Bűn lemondani a saját identitásunkról, a többség mégis ezt teszi, tudatlanul és akaratlanul. Mindebből ma minden lépésnél határozottan túl sok van. A reklámok, a média, az isteni közvetítők, a politikusok és a gépek gondolkodnak helyettünk. Csak a legerősebbek bírják. A csendes harcosok és a csendes lázadók. A párducok. Ha ezt a koncepciót összekapcsolod a zenével, a hangszerelésekkel, és mindenek fölött Gildenlöw fenomenális hangjával, világossá válik, hogy a Pain of Salvation a „Panther”rel ismét művészileg felülmúlta önmagát, és új győztes póker ászokat nyert magának. Ahogy az Icon című kiváló eposz a végéhez közeledik, Gildenlöw dallamai egyre intenzívebbek, a melankólia egyre ragadozóbb és sűrűbb, ahogy áthatóan érzéki mélységgel ragad magával. A hangulati díszlet, amelyet a zenekar az album végén felépít, drámai színházat idéz, és kivételes: egyszerűen automatikusan rávesz, hogy újra meghallgasd a lemezt.
A Pain of Salvation hihetetlen gépezet marad. Nem hajol meg a bejáratott zenei elvek, a normák előtt. Nem tűri a skatulyázást, és nem heverészik a régi dicsőség babérjain. Van egy kis balszerencséjük, hogy abból az időből érkeztek, amikor a kilencvenes évek közepén lezajlott az első „post Dream Theater-féle progresszívmetal-bumm”, és mindenki azt várta tőlük, hogy kitartanak a „Remedy Lane” (2002) sínei mellett. A Pain of Salvation a „Panther”rel olyan művészi merészséget tálalt, amely ma közelebb áll a Leprous-félék rajongóihoz, mint a kilencvenes évek progresszívmetal-puristáihoz. A „Panther” újabb briliáns művészi mérföldkő e szívós és engedetlen zenekar diszkográfiai életművében, amely vele jelzi, hogy messze még nem mondta ki az utolsó szót.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Accelerator
2. Unfuture
3. Restless Boy
4. Wait
5. Keen To A Fault
6. Fur
7. Panther
8. Species
9. Icon
Felállás:
Daniel Gildenlöw – ének, gitár, stb…
Johan Hallgren – gitár, vokál
Léo Margarit – dob, vokál
Daniel Karlsson – billentyűk, gitár, vokál
Gustaf Hielm – basszusgitár, vokál
