Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 2020. 11. 13.
Producer: Brendan O’Brien
Játékidő: 41.03 perc
Stílus: Rock’N’Roll
Értékelés: 8.5/10
„A nap, ami sosem jön el” – hogy is hívják azt a Metallica-számot? És mégis eljött. Az AC/DC-tábor tökéletesen csigázta a feszültséget. Apránként. Sőt, valójában egy jókora zűrzavart is gyártottak, ami valahol a „Rock or Bust” albumot népszerűsítő turnéval kezdődött. Úgy tűnt, az ausztrál rock ‘n’ roll-erőd lassan omladozik és szétesik, hiszen Angus kivételével minden tagot le kellett cserélni, hogy a zenekar egyáltalán végigcsinálhassa a turnét. Aki még emlékszik: Phil Ruddnak előre kitervelt gyilkosság gyanújával börtönbe kellett vonulnia, Cliff Williams a turné után bejelentette, hogy visszavonul, Brian Johnsonnak hallásproblémák miatt át kellett adnia a mikrofont Axl Rose-nak, Malcolmot pedig a felvételek idején, az előrehaladó demencia miatt az unokaöccse, Stevie Young váltotta. Úgy tűnt, megíródik az egyik legnagyobb rockzenekar végső epitáfiuma, amelyik valaha végigdübörgött a bolygón, miközben egy pillanatra olyan érzése volt az embernek, mintha az Angus Young Band lépne színpadra. Őszintén szólva: ha ez az átkozott gőzmozdony tényleg megállt volna, mindenki tisztelettel sóhajtott volna fel: „Megtették, amit kellett, és átkozottul sokat tettek. Legyen övék az örök dicsőség.” De a sors másképp akarta. Milyen szép.
Az AC/DC az a zenekar, amely az idők során kiérdemelte a világegyetem legrosszcsontabb rock’n’roll-formációja címet. Ez vitathatatlan. Főleg, amikor még a rockuniverzum egyik legfékezhetetlenebb egomániása is megalázkodik, és letérdel ekkora nagyság előtt. A mindenki által ismert, tisztelt, hamar felforrósodó, de az AC/DC link hírnevéhez képest mégiscsak „a tanoncuk”, Axl Rose – róla muszáj leszögezni, hogy briliánsan megoldotta a feladatát az utolsó AC/DC-turnén.
Mivel ebben az új AC/DC-történetben egyszerűen nem lehetnek titkok, előre ki is találhatjátok, hogyan alakul ez a kritika a továbbiakban. Az új AC/DC-album egyszerűen zseniális. Pontosan olyan, amilyennek lennie kell, és amilyenről a zenekar minden rajongója álmodott. Tetőtől talpig. Csontig AC/DC. Átitatva és átszőve a rockóriások egyedi arculatának és munkásságának minden védjegyével. Hová is lehetne gyorsan bepozicionálni? Igen. Egyenesen a zenekar „Brian Johnson-korszakának” kezdetére repít vissza. Mondjuk a „Flick of the Switch”-hez. És szépítés nélkül: a „Ballbreaker” után, ha nem épp a „Razor’s Edge” óta, nem vakmerőség vagy túlzás azt állítani, hogy ez a legkompetensebb és legjobban AC/DC-re faragott album. Tizenkét szám, 41 perc zene. Akkor is elég lett volna, ha tíz van belőle és mindössze 35 perc. De a 12 sem felesleges. Minden szám áll, mindegyik megfog és markol. Tiszteletlenül, egy rúgással egyenesen a két szem közé. Pont úgy, ahogy az AC/DC-től elvárható.
Nagyon otthonos, nagyon bevált, nagyon népszerű, és megint nagyon örök. Minden a helyén van. Az alkoholgőz, amely ismét féktelenül árad Brian Johnson egyedi, mérföldekről felismerhető üvöltéséből, az ütős, egyszerű, boogie-retorikával átszőtt ritmusok, a rock és roll egyik valaha volt legpimaszabb szekciója, a markáns ritmikus frazírozás, amelyről (már a második AC/DC-lemezén) Angus és Malcolm unokaöccse, Stevie gondoskodik, és persze az egy és egyetlen Angus Young. Sapkástul, szakállastul. A férfi, aki mindent túlélt az AC/DC-vel. Egy ugyanazon frázis újrahasznosításának hihetetlen varázslója a rock ősi receptjén keresztül, ami újra és újra begyújt. Akárhány újrahasznosítás után is, mert mindig úgy hat, mintha először hallanád. A férfi, aki a kezében tartja az összes gyeplőt, és akinek nélkül nincs AC/DC. Az album minden számánál szerzőtársként a ismét az elhunyt Malcolm Young van feltüntetve. Angus szerint az új albumra került ötletek zöme a „Black Ice” anyagának írása idejéből származik. A „Power Up”, összesen a tizenhatodik AC/DC-album, Malcolm Youngnak van ajánlva, aki három éve hunyt el.
Attól a pillanattól, hogy az album megszólal a nyitó Realize-zal, egészen a záró Code Red-ig, minden világos. A rock kiapadhatatlan rondója újabb lucid frissítést hozott a végső frázisok újrahasznosításában, amelyben a nagyoktánszámú riffelés kiapadhatatlan gejzírjének adrenalinos sodrása egy pillanatra sem lankad. Az organikus kémiai reakció, amely egészen egyedi módon ragasztja össze az összes összetevőt, újra megszületett. Még nem is olyan régen úgy tűnt, hogy ilyesmi lehetetlen. De minden újra itt van. A tömegének éneklése, ami Johnson áthatóságát kíséri, azzal, ahogy a hangja a korához képest hihetetlenül hatékonyan és meggyőzően vág, aztán az a ősi rockvarázs-hang, amelyet azonnal felismersz, és úgy szívod be, mintha oxigén lenne, meg a blues és a boogie fülbemászóságának új, tökéletes keveréke. Olyasmi, ami azonnal megmozgatja a tested. Egy szempillantás alatt. Ha te vagy az egyik azok közül, akit egy ilyen album hidegen hagy, akkor rossz végén keresgélted a „Lojtrca domačih” Boris Kopitar-féle mesét.
Ez a rock’n’roll-szörnyeteg tehát továbbra is kielégíthetetlen és csillapíthatatlan. Másképp nem tud, nem képes rá, és nem is megy. És senki nem akarja, hogy másképp legyen. Egyet remélhetünk csak. Hogy a világ rendbe jön, és visszahozza a rocklegendákat a világ színpadaira, hogy még utoljára élvezhessük Angus kacsajárását és a haverjai tombolását. Abban a felállásban, amelyet a kiváló „Power Up” megtestesít. Chuck Berry ismét boldog valahol odafent. A saját rock’n’roll-mennyországában. Dörögjön! Lobbanjon lángra a rockos ég. Ha ez az utolsó alkalom, égjen határtalanul, és égjen el teljes egyetemes és ősi eleganciájában.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Realize (3:37)
2. Rejection (4:06)
3. Shot in the Dark (3:06)
4. Through the Mists of Time (3:32)
5. Kick You When You’re Down (3:10)
6. Witch’s Spell (3:42)
7. Demon Fire (3:30)
8. Wild Reputation (2:54)
9. No Man’s Land (3:39)
10. Systems Down (3:12)
11. Money Shot (3:05)
12. Code Red (3:31)
Felállás:
Brian Johnson – ének
Angus Young – gitár
Stevie Young – gitár, vokál
Cliff Williams – basszusgitár, vokál
Phil Rudd – dob
