Kiadó: Sun Dog Records
Megjelenés éve: 2017
Produkció: Tony MacAlpine
Az album hossza: 30.04
Műfaj: art rock / guitar rock
Tony MacAlpine egyike azoknak a gitárhősöknek, akik úgy szentelték magukat az önálló pályájuknak, hogy a gitárt a zenei univerzumuk és kifejezésmódjuk középpontjába állították, és az évek során cirkuszi mutatványokkal meg csúcsminőségű gitárvirtuozitással – amelyből sem a vezérfonal, sem a nagy ihletettség nem fogy ki – kényeztették különösen az igényesebb zenerajongókat, vagy nevezzük inkább gitárrocknak; az ő esetében akár gitármetalt is mondhatunk.
Tony az új album megszületése előtt súlyos betegséggel vívott, gyomorrákot diagnosztizáltak nála, és a helyzet nagyon komoly volt. Amikor már bejelentette, hogy rendeződött az állapota, vissza kellett mennie egy újabb adag kemoterápiára. De úgy tűnik, az akaratereje, az ereje és a teste is kibírta a kemény megpróbáltatást. A fickó tehát magához tért, elűzte a gonosz szellemeket, az új album pedig a legutóbbi két év „lenyomata” is.
A „betonkertektől” a „krómozott kastélyokig” – így foglalhatnánk össze azt a lépést, amelyet Tony a korábbi „Concrete Gardens” és az új album között megtett. Az új lemez is mindazoknak szól, akik hűen követik a játékát egészen a kiváló bemutatkozó albuma, az „Edge Of Insanity” óta.
A fickó az új albumon is hű marad a megszokott zenei kifejezésmódjához. Mint mindig, most is leginkább a gitárművészet bemutatása és a klasszikus iskolázottsága dübörög ki belőle. Az album ismét át van itatva a gitáros finommechanika neoklasszicizmusaival, amelyekkel ezúttal is megállás nélkül lenyűgöz az első másodperctől az utolsóig. Minden motívumot megint markáns gitárriffekkel és alkalmi „shredelő” kirándulásokkal támasztott alá, ezért ez az album is többnyire tele van közvetlen élességgel, a frazírozása határozottan ellenséges, és az száguldó torzítás cirkalmazza, ami a termék konkrét és általános metalosodásának garanciája. Tonyt a szólózás természetesen a jazz mezejére is elviszi, amit végig mesterien és hihetetlen érzékenységgel olvaszt bele az amúgy „a klasszikus zene iskolai szépirodalmába” tartozó anyagba. Tony időnként szándékosan kaotikus is tud lenni, ami nála már nem újdonság, hanem védjegy, és ezt ismét ügyesen kormányozza, úgy hogy a hallgató sokszor nem tudja, merre fejlődik majd egy-egy szám az albumon. Ez az a kiszámíthatatlan elem, amelyet a termékeiben különösen a Steve Vai-jal töltött tanulóévek erősítettek meg – Vai egyébként arról híres, hogy a gitárjáték „különcségeibe” olykor visszavonhatatlanul kirándul.
Tony a billentyűket és a gitárt természetesen ismét egyedül játszotta fel, emellett a programozásról is gondoskodott. Az album bombasztikus és robbanékony ritmikai kinetikájáról a magyar dobos, Gergő Borlai (Scott Henderson, Gary Willis, Hiram Bullock) és a basszusgitáros Pete Griffin (Generation Axe Tour, Giraffe Tongue Orchestra, Zappa Plays Zappa) gondoskodott. Rendkívül edzett és sokoldalú zenészek, akik agyafúrt tudásukkal meggyőzték Tonyt, hogy helyet kínáljon nekik az albumon!
Az egyes motívumokat a megtörhetetlen shredder, Tony ezúttal is hét- és nyolchúros gitáros „evezőkkel” játszotta fel, majd szokás szerint művészien megtámogatta billentyűkkel, vagy a kompozíción belül olyan pozícióba helyezte őket, amely fontos a hangulat felépítéséhez, főleg a dalok nyitórészeiben. MacAlpine most is olyan felfoghatatlan lelkesedéssel játszik, mintha csak az első albumát készülne kiadni. Ez a lényeg az egészben. Ez a nagy szív és izzás, amellyel mindenhez hozzáfog. Reméljük, hogy az útjai az európai színpadokra is elvezetik a fickót, és sikerül ezt a rendkívül szép új stúdióalbumot az európai közönségnek is bemutatnia. Ez a minimum, amit az újonnan komponált anyag megérdemel.
szerző: Aleš Podbrežnik
értékelés: 9.0 / 10
Számlista:
1. Chrome Castles
2. Electric Illusionist
3. Synthetic Serenity
4 Death of Roses
5. Axiomatic Jewels
6. Entropy
7. Shundor Prithibi
Felállás:
Tony MacAlpine – gitár, billentyűk, programozás
Pete Griffin – basszusgitár
Gergő Borlai – dob
