Kiadó: Vertigo
Megjelenés dátuma: 1974. 9. 22.
Produkció: Gentle Giant
Az album hossza: 37.11 perc
Stílus: Progressive Rock / Experimental Rock
Értékelés: 10/10
A progresszív rock legendák hatodik albuma, a „The Power And The Glory” koncepcióalbum a korrupcióról és a hatalommal való visszaélésről, szövegvilága pedig újra és újra arra késztet, hogy elgondolkodjunk társadalmi berendezkedésünk minőségén. A rendkívül intelligens, irodalmilag művelt zenészek, akik korábban is elbűvöltek szellemes, fordulatos szövegeikkel, az album címét és a legtöbb szöveges téma ihletét a neves brit író, Graham Greene azonos című novellájától kölcsönözték. A progresszív rock eklektikus formáinak mesterei ezzel ismét bebizonyították egyedülállóságukat abban, hogyan szőnek finoman társadalmilag érzékeny témákat rendkívül komplex hangzásvilágukba.
Nevükhöz és filozófiájukhoz híven a „The Power And The Glory” is az irigylésre méltó virtuozitásukat használja eklektikus szerkezeti mozaikok építésére, amelyeket többnyire féktelen, hogy ne mondjam, huligán ritmusok és védjegyszerű, disszonáns többszólamúság jellemez. Míg az előd, az kiváló „In a Glass House” (1973) némileg nagyobb hangsúlyt fektetett a hard rockos finomságokra, most ismét teret engedtek a jazzes hangszereléseknek. A polimetrikus szerkezetekben és a váratlan tempóváltásokban ezúttal sem hiányoznak a folk rockos barokk-pasztorális motívumok, az avantgárd elemek és a jó öreg jazz rock fúzió.
A gitármester Gary Green nem fukarkodik blues-gyökereivel, és masszív hard rock riffekkel meg karakteres szólókkal elégíti ki a zenei gurmandok étvágyát. A Shulman fivérek fúvósokon és vonósokon mindig rendkívül következetesek és találékonyak, Kerry Minnear pedig legalább annyira lenyűgöz angyali vokális harmóniáival, mint színes billentyűs hangszereléseivel. A karizmatikus szaxofonos Dereckel, aki szerintem – annak ellenére, hogy mellőzik – a prog rock történetének egyik legjobb énekese, elválaszthatatlan énekes párost alkot, ami a szerzeményeknek még több kontrasztot ad. John Weathers masszív, ám nagyon dinamikus átmeneteivel kiváló ritmikai játékosságot biztosít, amelynek mindig is rendkívül fontos szerepe volt a zenéjükben.
Az album tréfás és féktelen módon végig átszövi a hatalmasságok és intézmények elleni éles szarkazmus. Szatírájukban megőrzik a jellegzetes brit humort, így fölösleges az elhunyt Frank Zappa társadalomkritikus viccelődéseivel rokonságot keresni. A nyitó „Proclamation” maró szatíra a diktatúráról és az abszolutizmusról, játékos jazzes ritmikai mintákra, blues gitárfrázisokra és disszonáns vokális harmóniákra építve. Derek hangja, amelyet drámai többszólamúság támaszt alá, kivételes tragikomikumot sugároz, és remekül harmonizál a zsarnokság és a konzervatív intézmények elleni szöveges támadással. Legjobb hagyományaikhoz híven nem maradnak el a számos kiszámíthatatlan átmenettel teli, komplex hangszeres részek sem, amelyekért minden prog rock-rajongó tapsolni fog, akit megérint a virtuozitás.
A melankolikus „So Sincere”-ben Ray hegedűjének szellemes barokk motívumai kerülnek előtérbe, amelyekhez Green szemtelenül magas falsetto éneke társul. A szétszórt ritmusokba számos jazzes-avantgárd billentyűs hangszerelést és masszív gitárriffet szőttek. Green angyali énekével a „Aspirations”-ben is ragyog, ebben a jazzes hangvételű balladában, amely karrierjük egyik legszebb alkotása. A gyengéd dallamban a szokásostól eltérően nincs nyoma a Gentle Giantre jellemző bolondozásnak. A szöveg ennek ellenére szilárdan a földön marad, hiszen kíméletlen szatíra az üres (választási) politikai ígéretekről. Következik a feledhetetlen Gentle Giant-klasszikus, a „Playing the Game”, amely szerintem az egész album csúcspontja, hiszen mindazt megtestesíti, ami a legjobb ebben a zenekarban. Derek színpadias előadása, amelyben teljesen beleéli magát az önelégült, abszolutista étvágyú hatalmasság szerepébe, vibrafonon játszott játékos ritmusmintákkal, megvastagított basszusvonalakkal és megfelelően időzített dobokkal egészül ki, amelyek egy pillanat alatt egy barátságos óriás esetlen mozgását idézik. Green szellemes hard rockos gitárfrázisai hihetetlen áradással szelik át a játékos ritmusmintákat. Elbűvöl egy rövidebb pasztorális közjáték is Kerry vokáljával, amelyet mennyei jazz rock fúziós rész követ.
A „Cogs in Cogs” újabb közkedvelt klasszikus. Ez a teljesen elszabadult szerzemény hihetetlen ritmikai féktelenséggel, őrült vokális improvizációkkal és gyilkos gitárfrázisokkal büszkélkedik. A pattogós folk rockos hangszerelések a paranoiás vokális harmóniákkal párosítva egyetlen rendes Gentle Giant-albumról sem hiányozhatnak. Hasonló receptet követ a folk rockos „No God’s a Man” is, amelyben szellemes szatírával csipkelődnek az egyházi intézményeken. A pasztorális, akusztikus hangszerelésekbe rendkívül ügyesen szőttek bele szaftos hard rockos gitárpasszázsokat és Minnear orgonájának szakrális textúráit. A szólóbetétekben bővelkedő „The Face” ízletes hegedűs vonósaláfestéssel, eklektikus gitárfrázisokkal és újabb színpadias énekes előadással büszkélkedik. A záró „Valedictory” maga a kísérletező orgia, amelyben számos hangzásmotívum fonódik össze. A hard rockos frázisokat dühös fúziós ritmikai betétek követik, miközben a disszonáns vokalizálás az őrült tempóban eléri csúcspontját.
Az album egyes verzióinak végén helyet kapott a „The Power And The Glory” bónuszdal is, amely kislemezen is megjelent. A zenekar nem volt túl büszke erre a szerzeményre, hiszen az egyik legkommerszebb darabjuk, amely kizárólag a kiadó kívánságára készült. A következő években a kiadó egyre inkább olyan számok írására fogja kényszeríteni őket, amelyek kereskedelmi töltetűek, de a zenekar hangszeres és intellektuális potenciálja alatt maradnak, ez pedig a rendszer összeomlásához vezet majd.
A „The Power And The Glory” az eklektikus progresszív rock legendás bohócainak stúdiós csúcsai közé tartozik. Egyedi hangzáskombinatorikájával és képszerű filozófiájával az abszolút hatalom csapdáira és a társadalmi intézményekbe vetett túlzott bizalom veszélyeire figyelmeztetett. Jellegzetes, rendkívül eklektikus és kiszámíthatatlan hangzásbeli finomságaik megőrzésével a „The Power And The Glory” egy újabb teljesen különálló album a Gentle Giant stúdiókatalógusában. Végtelen zenei dimenzióiban a hallgató évtizedek múltán is mindig felfedezhet valami újat, ami szerintem a legjobb alkotásaik legnagyobb erénye. Amíg nem engedtek a habzsoló vállalat követeléseinek, egyedi hang- és szövegvilágukban nem volt párjuk. Pályafutásuk további részében a saját kiadójuk példáján is szemléletesen meggyőződhetnek róla, hogy az abszolút hatalom abszolút megront, amikor az egyre nagyobb kommercializálódásra kezdi kényszeríteni őket.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Proclamation
2. So Sincere
3. Aspirations
4. Playing the Game
5. Cogs in Cogs
6. No God’s a Man
7. The Face
8. Valedictory
9. The Power And The Glory (2:53) [bónuszdal, csak a Terrapin és a One Way CD-kiadásokon]
Felállás:
Derek Shulman – ének, szaxofon
Gary Green – gitár
Kerry Minnear – billentyűk, cselló, vokál
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű, vokál
John Weathers – dob, ütőhangszerek, vokál
