Kiadó: EMI Records
Megjelenés dátuma: 1973. 1. 13.
Produkció: Deep Purple
Az album hossza: 34.27 perc
Műfaj: Hard Rock / Heavy Rock
Értékelés: 7.0/10
A „Who Do We Think We Are” a Deep Purple, az angol hard rock óriások hetedik stúdióalbuma, és a „Perfect Strangers” (1984) megjelenéséig az utolsó a rajongók körében legkedveltebb, úgynevezett Mark II felállással. A kimerítő világturné után, amelynek csúcspontját a japán fellépések jelentették – itt vették fel a monumentális „Made in Japan” (1972) dupla koncertlemezt –, a zenekar tagjai szó szerint kifacsarva, a megérdemelt pihenésre égetően rászorulva álltak, a mohó menedzsment viszont kíméletlenül nyomta őket, hogy minél előbb vágjanak bele az új anyag felvételébe.
Ian Gillan, a karizmatikus énekes szavai szerint – aki nem sokkal a „Who Do We Think We Are” megjelenése után Roger Gloverrel, a basszusgitárossal együtt távozott a zenekarból, a kulisszák mögötti játszmákat nem ismerők általános döbbenetére – ennek végzetes következményei lettek a zenekaron belüli hangulatra, és ezzel az egész stúdiós alkotófolyamatra. Egy ilyen nyomás még nem lett volna döntő a Mark II felbomlásában, amely más körülmények között talán sokáig együtt maradt volna, ha Gillan viszályai a szeszélyes gitárzseni Ritchie Blackmore-ral nem fajulnak nyílt ellenségeskedéssé, úgyhogy a két férfi a végén már egyáltalán nem beszélt egymással.
Blackmore provokációinak csúcspontja az volt, amikor egy nap minden előzmény nélkül Gillan fejéhez vágott egy tányér forró spagettit. A karizmatikus énekes a gitáros várakozásaival ellentétben nem sokat törődött vele, megtörölte a fejét, és nyugodtan tovább beszélgetett a barátaival, ami a feketébe öltözött férfit végül csak még jobban felbőszítette. A zenekar másik négy tagja és Blackmore közötti együttműködés egyre nehezebbé vált, főleg mert a gitáros többször is bejelentette szólókarrierje kezdetét, valamint a Ian Paice dobossal és a Thin Lizzy énekes-basszusgitárosával, Phil Lynott-tal tervezett, soha meg nem valósult Baby Face projekt megalapítását. Gillan sem volt sokkal jobb, ő is úgy viselkedett, mint valami primadonna, megváltoztatta a külsejét (szakáll és rövidebb haj), hogy különbözzön a zenekar többi tagjától, minden lépésnél kerülte a zenésztársait, és mindenhová magával cipelte aktuális „nagy és halhatatlan szerelmét” (a következő hónapig), aki végig csak némán ült mellette, és ostobán kuncogott.
A zenekaron belüli rossz hangulat, a külső kényszer és a művészi ihlet jelentős hiánya azt eredményezte, hogy a „Who Do We Think We Are”, amelyet két különböző helyszínen (Róma és Frankfurt) vettek fel, meggyőzően a Mark II leggyengébb lemeze lett, és krónikusan hiányoznak róla a klasszikusok, amelyek minőségben akár csak megközelítőleg is felvehetnék a versenyt a híres elődjének, a „Machine Head”-nek (1972) az anyagával. Az album címét a kultikus „Concerto for Group and Orchestra” (1969) koncertlemezről szóló rossz kritika ihlette, amelyet egy meg nem nevezett kritikus írt a Rock zenei magazinba. Az illető ugyanis a lemezt földbe döngölő recenziójában azt írta: „kik képzelik magukat a Deep Purple tagjai?”.
A „Who Do We Think We Are” lemezen, amelyen szinte minden lépésnél érezni a dalszerzői fáradtságot, nincs egyetlen olyan szám sem, amelynél a hallgató átélhetné a hard rock mennyországot, legfeljebb egy erőtlen közelítését. A megszokottan magas Deep Purple-mércéhez talán a nyitó örökzöld, a „Woman From Tokyo” áll a legközelebb, amelyet az első japán koncertlátogatásuk ihletett. Ez messze a lemez legismertebb dala, és az egyetlen a „Who Do We Think We Are”-ról, amelyet ma is játszanak élőben, ami sokat elárul arról, mit gondol a tagok többsége erről a stúdiómunkáról, amelyet Blackmore a megjelenés után sem tudott abbahagyni kritizálni.
A bevezető részt, amely hamarosan a népszerű koncertklasszikus fő motívumává nő, újszerű gitárriff és susogó Hammond-orgonaréteg jellemzi. A szerelem nyilaitól átjárt Gillan vigasztalhatatlanul énekel a végzetes japán nőről, aki tokiói kóborlása közben teljesen elcsavarta a fejét. A hirtelen álmodozó hangulatú énekkel és gyengéd zongoratextúrákkal megszínezett nyugodt, pszichedelikus rész szépen feldobja e szolid, de semmiben sem drámaian megrázó örökzöld meglehetősen minimalista szerkezetét, amelyben a vége felé újra felcsendül a fő motívum a dallamos refrénnel, csak épp most Lord ül a zongorához.
Szintén meglehetősen szolid a „Mary Long” nevű kemény rock szatirikus, szórakoztató szövegével a híres angol konzervatív Mary Whitehouse-ról, akivel később a Pink Floyd is leszámolt az „Animals” (1977) albumon. A gúnyos hangulat a pajkos gitárriff és a testes orgonatextúrák harmonikus összefonódásából születik, miközben Gillan igazi bohókás énekes show-t ad elő, és a szövegben azt kérdezi, mikor veszíti már el végre a neurotikus Mary a szüzességét és a butaságát. A „Super Trouper” ütős természetével megpróbálja követni azt a sikeres szerkezeti képletet, amely a korábbi kemény Purple-klasszikusokat létrehozta, de ez a kísérlet teljesen csődöt mond, mert visszahúzza a meglehetősen szerencsétlen refrén, amelyben Gillan különleges vokális effektet használ. Blackmore kompromisszumot nem ismerő gitárszólamai még mindig eléggé ihletettek ahhoz, hogy az egész ne süllyedjen bele a szürke középszerűségbe.
A lemez kevés szórakoztató és sikerült alkotásának egyike a „Smooth Dancer”, amelynek szövege Ritchie tudta nélkül Gillan gúnyolódása a gyakran mogorva, feketébe öltözött gitárvirtuózon. Épp Blackmore szolgál ironikus módon ezúttal a lemez legihletettebb gitárfrázisaival, miközben csibészes zongoraszólamok és hatalmas dobütések kísérik. Gillan különösen a refrén éneklésénél ugratja bőszen „a legjobb barátját”. A „Rat Bat Blue” átlagos kemény rock, kifejezetten bluesos gitáros hajlamokkal, miközben Gillan hosszú idő után újra eléri néhány kifejezetten magas énekhangfekvést. A meglehetősen egyszerű szerkezetet és az érdektelen refrént, amelyből leginkább egy szellemes gitárfrázis emelkedik ki, idővel sikerült hangszeres improvizációkkal megfűszerezni, ami különösen igaz Lordra, aki az orgonán a legjobb szólóját adja elő az egész lemezen.
A „Place In Line” elnyújtott blues rock lassú tempóban, amely az álmos ritmusok, a koszos gitárriff és a munkásosztály nehéz társadalmi helyzetéről mesélő panaszos ének mellett sehová sem fejlődik. Hogy az egész ne legyen átlag alatti, arról a feketébe öltözött férfi ínycsiklandó blueszsólója gondoskodik, amelyet hamarosan kiegészít a ezúttal remek hangulatban lévő Lord orgonamesterkedése. A záró melodramatikus vallomás, az „Our Lady” egy újabb meglehetősen átlagos darab, glamúros vokális harmóniákkal a dallamos refrénben, amelyek kissé a hard rockos „sorstárs” Uriah Heep egyes alapdarabjaira emlékeztetnek, miközben a dinamikus hangulatról erőteljes gitárfrázisok és masszív Hammond-orgonaréteg gondoskodik.
Az album CD-s újrakiadásán, amely a megjelenés 27. évfordulóján látott napvilágot, ott vannak a „Who Do We Think We Are” dalainak alternatív és újrakevert változatai, valamint egy újabb bluesos hangvételű rocker „Painted Horse” címmel, amely leginkább Gillan kedélyes szájharmonikajátéka és Ritchie fenomenális gitárszólója miatt érdekes. A „Painted Horse” minőségben sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint az eredeti album dalai. A „First Day Jam” hosszabb instrumentális jam Lord, Blackmore és Paice között, miközben Glover épp aznap elveszett a forgalomban, és nem tudott csatlakozni a többiekhez a stúdióban.
A „Who Do We Think We Are” messze a Mark II Deep Purple-felállás legkevésbé ihletett albuma, amely nyomasztó légkörben, a menedzsment által rájuk erőltetett stúdiórabszolgaság melléktermékeként és a Blackmore–Gillan-tengelyen zajló szüntelen viták közepette bomlott fel, éppen a legnagyobb kereskedelmi siker kellős közepén, amikor a termékeik könnyedén foglalták el a slágerlisták élét. Gillan nem sokkal e rendkívül átlagos, a Deep Purple-történet valószínűleg legrosszabb albumának megjelenése után – miután Blackmore-ral semmiképp sem sikerült elszívnia a békepipát – távozott, és az elkövetkező években sikeres szólókarrierbe kezdett. Sokkal csúnyább részletek kötődtek Glover kiszállásához, mert Blackmore, aki azonnali távozással fenyegetőzött, ha nem cserélik le Rogert, Lord és Paice titkos támogatásával csendben kiagyalt egy tervet, hogyan szabaduljon meg a csalódott basszusgitárostól, és helyettesítse a Trapeze énekes-basszusgitárosával, Glenn Hughes-zal, akit eredetileg Gillan utódjának, vagyis a fő énekesnek is szántak, de az eredeti tervek – amelyeknek végeredménye egy újabb megrázó hangzásbeli újjászületés lett – a későbbiekben az akkoriban szinte teljesen ismeretlen énekes, David Coverdale érkezésével gyökeresen megváltoztak.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. Woman From Tokyo (5:48)
2. Mary Long (4:23)
3. Super Trouper (2:54)
4. Smooth Dancer (4:08)
5. Rat Bat Blue (5:23)
6. Place in Line (6:29)
7. Our Lady (5:12)
Felállás:
Ian Gillan – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Jon Lord – billentyűk, orgona
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
