Kiadó: Harvest Records
Megjelenés dátuma: 1969. 12. 20.
Produkció: Deep Purple
Album hossza: 59.26 perc
Műfaj: Heavy Rock / Hard Rock
Értékelés: 9.0/10
A „Concerto for Group and Orchestra” ambiciózus zenekari projekt volt, amely hidat épített a rock és a klasszikus zene között, a legendás Deep Purple-billentyűs, Jon Lord (1941-2012) szerzői és hangszerelői irányításával. Egyben ez volt az első Deep Purple-album, amelyet a klasszikus, a rajongók körében a legkedveltebb Mark II felállás vett fel.
A brit keményrock-úttörők 1969 vége felé fontos fordulóponthoz érkeztek: a gyökeres stílusváltás vágyától hajtva kitették a szűrét Rod Evans énekesnek és Nick Simper basszusgitárosnak, akik nem osztották a keményebb hangzás felé induló új elképzelésüket. Lord, a kiszámíthatatlan gitárvirtuóz Ritchie Blackmore és a dobmester Ian Paice két egykori Episode Six-tagot hozott a helyükre, Ian Gillan énekest és Roger Glover basszusgitárost, akik remekül illeszkedtek az új, keményebb rockos hangzásvilágba. A Mark II első felvétele a „Hallelujah” kislemez volt (az eredeti szerzők Greeneway és Cook voltak), amelynek megjelenése a brit szigeteken gyakorlatilag teljesen észrevétlen maradt. Az ambiciózus csapatra, amelyben Gillan és Glover tele volt lendülettel és bizonyítási vággyal, mégis hamarosan jobb idők vártak.
Még mielőtt belefogtak volna a negyedik Deep Purple-stúdióalbum felvételébe, Lord elhatározta, hogy a Royal Philharmonic Orchestrával, Malcolm Arnold vezényletével rögzít egy zenekari projektet. A teljes program Arnold „Symphony No. 6, Op. 95” szimfóniájából (ez nem került rá a felvételre), Lord három fő zenekari motívumából „Concerto for Group and Orchestra” címmel, a „The Book of Taliesyn” (1968) lemezen hallható „Wring That Neck” instrumentális szám új verziójából, a népszerű „Hush” klasszikusból Gillannel az éneken, valamint a „Deep Purple in Rock” (1970) lemezről ismert „Child In Time” hosszú változatából állt. Lord háromtételes, fenséges szvitje, a „Concerto for Group and Orchestra” a concerto grosso, a sinfonia concertante és a zenekari concerto klasszicista műfajainak egyes elemeit ötvözi.
A „Hush” Gillannel a főéneken gyakorlatilag ideális bemutatkozás volt a technikailag sokkal jobb új énekesnek, és az eredeti változathoz képest előrelépést jelent: Blackmore gitárhangzása már érezhetően nyersebb, a vokális harmóniák pedig meggyőzően jobbak, mint az eredetin. Lord ínycsiklandó orgonaszólója is érezhetően nagyobb magabiztossággal szólal meg. A „Wring That Neck” már alapjában is kiváló instrumentális szám, a kibővített változatban a számos temperamentumos jamtől még jobb lesz. Valahol a közepén igazi szólópárbaj bontakozik ki Blackmore és Lord között, amely győztes nélkül ér véget. Glover az egyik első koncertes megmérettetésén már bizonyítja, hogy jóval tehetségesebb és egyénibb basszusgitáros elődjénél, Simpernél, miközben Paice a dobok mögött mindent letarol, és a vad menetelések közben okosan, pont a megfelelő pillanatokban torpan meg. Lord tekintélyt parancsolóan uralkodik, nagyvonalúan szórva a suttogó Hammond-orgonahangokat.
Kétségtelen, hogy a „Concerto” teljes egészében az ő projektje volt, és a zenekar többi tagja Blackmore kivételével akkoriban vezetőként tekintett rá, noha ez az örök angol gentleman, aki leggyakrabban a banda szócsöve volt a média felé, mindvégig határozottan elhárította magától ezt a hízelgő titulust. Mondhatni, a „Wring That Neck” e változata szép bepillantás a későbbi, Purple-féle hosszú koncertjamekbe, amikor az átlagosan ötperces számokat húsz percnél is hosszabbra, sőt akár félórásra nyújtották.
A halhatatlan klasszikus, a „Child In Time” kissé megnyújtott változatban is jól megmutatja az újjászületett, jóval keményebb, de ugyanúgy kísérletező Mark II stílust, amelyet a legendás „Deep Purple In Rock” albummal betonoztak be. Elsősorban azonban Gillan határtalan énektehetségének elképesztő dokumentuma, amellyel teljesen elhomályosította elődjét. Gillan technikailag hihetetlen énekes volt fantasztikus hangterjedelemmel, és a „Child In Time”-ban a szélsőségesen magas fekvések elérése érzelmi intenzitásával mind a mai napig lenyűgöző, így nem csoda, hogy e téren is a hard rock és metál énekesek egész légiójának fontos inspirációja lett, élen Rob Halforddal (Judas Priest).
Gillan szívszaggató, üvöltésszerű éneke, amellyel szinte hasítja a levegőt, hamarosan hangszeres jamekkel bővül, és ezek közül először Blackmore nyűgöz le szuperszonikus gitárszólójával, olyannal, amilyet csak minden idők egyik legjobb gitárosa tud elővarázsolni. Valójában, ha a legjobb rockzenészekről van szó, a Deep Purple Mark II felállása az egyes tagok tehetsége alapján könnyedén kikiálthatja magát rocksupercsapatnak, azzal a különbséggel, hogy a banda tagjai közül addig még senki nem ért el kereskedelmi sikert. A „Child In Time” ezen interpretációja bizonyos részeiben még jobb is, mint a „Deep Purple In Rock” változata. Gillan záró, hiperaktív és érzelmileg hihetetlenül őszinte sikoltozását – egy boldogtalan szerelemtől megsebzett szív kiáltását – a szédítően magas hangfrekvenciák közben egyszerűen nem lehet szavakkal leírni.
A koncert második része teljes egészében klasszicista színezetű volt. Lord egy óránál valamivel rövidebb koncertszvitje, a „Concerto for Group and Orchestra” természetesen az egész felvétel központi műve, és határtalan szerzői és hangszerelői tehetségének sikeres bemutatója, amelyet ez a klasszikusan képzett billentyűs gyakorlatilag gyerekkora óta csiszolt. A „First Movement: Moderato-Allegro” megrázó, ultradramatikus zenekari hangszereléseket tartalmaz, amelyek már a nyitó percek után hihetetlenül intenzív hangulatot teremtenek. Idővel kitörő, vidám pillanatok is betörnek, és nagyjából a hetedik percben a banda hangszeres szekciója is határozottan becsatlakozik, felejthetetlen jamet rittyentve, a lehetőségek határán mozgó szólóbetétekkel. Közben végig pompázatos zenekari motívumok áramlanak, és többször az az érzés támad, hogy a banda és a zenekar a központi motívum feletti uralomért küzd.
A „Second Movement: Andante”-n a banda Gillan énekének szárnyán sokkal aktívabban olvad bele a zenekarba, teljes szimfonikus egységet alkotva. Gillan sorai kissé közhelyes romantikával telítettek, miközben a zenekar és az egyes Deep Purple-tagok hangszeres erényei közötti – különösen az egyes szólórepülések közötti – összhang végig irigylésre méltó szinten van, és a rock és a szimfonikus zene fúziójának innovatív koncepciójáról tanúskodik. A szvit záró része, a „Third Movement: Vivace – Presto” hatalmas betéteket tartalmaz a domináns fúvós szekciótól, a hangulat pedig összhangban váltakozik a drámaiság, a komorság és a pajkos kedv között. A banda idővel becsatlakozik, először a ritmusszekción keresztül, amely Paice monumentális dobszólójában csúcsosodik ki. Lord és Blackmore eközben melankolikus szólóbetétekkel, orgonán illetve gitáron többször átveszik a központi hangszeres kezdeményezést. Itt a banda és a zenekar végleg összeolvad tökéletes hangzásegységgé, és „egy hangon” varázsol fenséges ambient hangulatot.
A „Concerto for Group and Orchestra” a hatvanas évek végén, a maga korában rendkívül ambiciózus projekt volt, és különleges helyet érdemel a rockzene történetében, mert nagyon meggyőzően hozott össze két teljesen különböző zenei világot. A zseniális Lord zenekari-rockos víziójával kétségkívül megelőzte korát, és mondhatni, ez a projekt, amelyet pontosan harminc évvel később barátai segítségével új, monumentális dimenziókban felújított, élete fő művévé vált. Gillan és Blackmore nem osztotta a lelkesedését, mert zavarta őket, hogy a közönség akkoriban zenekari bandaként kezdte kezelni a Deep Purple-t, miközben ők minél előbb a keményrock vizeire akartak evezni.
Rockalbumok, amelyeken szimfonikus zenekar tagjai működtek közre, korábban is készültek, de ez volt az első alkalom, hogy egy rockbanda élőben, teljes zenekarral lépett fel. A Deep Purple-éhez hasonló projektet 1970-ben a „Five Bridges” szvittel a The Nice is létrehozott, míg olyan népszerű előadók, mint Roger Waters és a Metallica a jövőben gondoskodtak róla, hogy a rockbanda és a klasszikus zenekar együttműködése általános trenddé váljon, és manapság az ilyen gyakorlat már régóta nem újdonság.
Szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
CD 1 (csak a zenekar):
1. Intro (radio clips) (3:27)
2. Hush (4:40)
3. Wring That Neck (13:23)
4. Child In Time (12:02)
CD 2: Concerto:
1. First Movement: Moderato – Allegro (19:21)
2. Second Movement: Andante (19:11)
3. Third Movement: Vivace – Presto (13:08)
4. Encore: Third Movement: Vivace – Presto (part) (5:52
Felállás:
Ian Gillan – ének
Jon Lord – billentyűk
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dob
The Royal Philharmonic Orchestra Malcolm Arnold vezényletével
