Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés dátuma: 1970. szeptember 18.
Produkció: Rodger Bain
Az album hossza: 42.07 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 10 / 10
Black Sabbath, a birminghami heavy metal-úttörő legendák viszonylag rövid idő alatt, korai, blues-os színezetű lépéseikkel kultikus státuszt vívtak ki maguknak zenei újítóként. Atmoszférikusan sötét, okkult szövegekkel átszőtt bemutatkozó lemezük – az új rock-alműfaj egyik első hírnöke, amelyet a zajos, egyedi gitárhang (Tony Iommi, az újító ötletek mestere ujjai alól), Terry „Geezer” Butler dallamos basszusvonalai, Bill Ward masszív, dinamikus dobtechnikája, az áthatóan sötét hangulat és a minden, csak nem idealista szövegek jellemeztek Ozzy Osbourne, a technikailag fogyatékos, de minden másban rendkívül karizmatikus énekes előadásában – már jelezte, hogy az egyik legtehetségesebb, különleges kaliberből gyúrt formációról van szó. Mondhatnánk úgis, hogy a kultikus négyes sötét víziókkal és okkult „kirohanásokkal” a korszellem új korszakának egyik első zenei hírnöke volt: a érezhetően komorabb, inflációtól sújtott hetvenes éveké, az általában idealista és szinte naivan derűs hatvanasokhoz képest.
A „Paranoid”, a második albumuk, eredetileg „War Pigs” lett volna a címe. A szót azonban a Vertigo „fényes elméi” mondták ki, akik szerint az eredeti cím megsérthette az akkor még izzó vietnami háború támogatóinak (értsd: héjáinak) érzéseit, ráadásul meg voltak győződve róla, hogy az album jobban fog fogyni, ha a híres főkislemezről nevezik el. A „Paranoid” a heavy metal úttörő korszakának egyik legfontosabb teljesítménye, tele számos Sabbath-klasszikussal, amelyeket minden igazi metalos éjfélkor is, sőt főleg éjfélkor, fejből elmond. Néhányuk – élen a címadó számmal, a „War Pigs”-szel és az „Iron Man”-nel – a teljes pályafutásuk legismertebb alkotásai közé tartozik, manapság a hard rock számos passzív hallgatója is ismeri őket, az évtizedek során pedig egy csomó ilyen-olyan feldolgozást is megértek.
Az elődhöz képest, amelyen olykor már-már mesterkélt improvizáció is akadt, és amelyen a legtöbb szám blues-ritmusa még jól kivehető volt, az egyes dalok a jóval keményebb „Paranoid”-on világos fókuszt kaptak, vagy ahogy mondani szokás, fejet és farkat. Geezer szövegeinek legtöbbjéből ezúttal háttérbe szorult a „baljós” okkultizmus, helyét a társadalomkritika vette át, élén a pacifizmussal és a sci-fivel, ami már a bizarr borítón is látszik a „rendőrrel”: egy különös fajta paranoiás alakkal alsógatyában, műanyag katanával és kartonpajzzsal. Az abszurditása abból az egyszerű tényből fakad, hogy ebben a formában az eredeti címhez, vagyis a „War Pigs”-hez készült, de a kiadók már csak ilyenek, híresek az értelmetlen húzásaikról.
Az albumon szinte minden szám – kevés kivétellel – klasszikusnak számít a hard rock rajongói körében. A nyitó pacifista kiáltvány, a „War Pigs” – a kétrészes szvit központi darabja a „Luke’s Wall”-lal együtt – a vietnami háború bírálataként született, később pedig az egyik legnépszerűbb háborúellenes rockstandarddá vált, és a teljes Sabbath-életmű legjobbjai közé tartozik. Komor gitárriffel és katonai szirénák vijjogásával indul. Ozzy szinte szavalja a vádló szavakat, amelyek késként fúródnak a koronás fők kitömött pocakjába, és a társadalmi „elit” talárokkal és nyakkendőkkel ékesített nyakába. Iommi kövér gitárfrázisa kíméletlenül hasít át Geezer recés basszusvonalain, miközben Ward kavargó dobfordulói a lehető legkompromisszumnélkülibb hangulatról gondoskodnak. Iommi szellemes gitárfutamokkal és ízes szólózással a „Luke’s Wall” záró, dallamosabb szakaszának közepén ismét bizonyítja, hogy a gitáros újítás nagymestere. Az USA-ban ezt az időtlen Sabbath-örökzöldet a szeptember 11. utáni időkben egyenesen tiltották játszani, mert Bush „igazság”-minisztériumának feketelistájára került, ami sokat elárul politikai inkorrektségéről. Érdekesség, hogy ez az örökzöld eredetileg „Walpurgis” volt, és az első szövege teljesen okkult hangvételű, boszorkányszombatról szólt, de mindent le kellett cserélni pacifista témára, mert a kiadónak az eredeti változat valahogy túl „sátánistának” tűnt.
A címadó dal egyáltalán a legismertebb Sabbath-klasszikus, hiszen meglehetősen egyszerű szerkezetével, gyors befogadhatóságával és dallamosságával azonnal belopta magát a hard rock minden rajongójának szívébe. A siker titka a szokásos Sabbath-mércével mérve kifejezetten felgyorsított tempóban rejlik, főleg a zörgő basszusvonalaknak köszönhetően, amelyeket átjár a parázsló gitárriff és a masszív dobütések, miközben Ozzy paranoiás mániákus szerepében brillíroz. Ahogy a nagy slágereknél és időtlen standardoknál gyakran lenni szokott, a „Paranoid” szinte az „utolsó percben” született, a kiadó követelésére, hogy legyen reprezentatív kislemez. A kísérletező, már-már space rockos „Planet Caravan” a pályafutásuk legpszichedelikusabb alkotása, ahol Ozzy vokóderen keresztül énekel, és a dinamikus ütőhangszeres kísérettel meg az akusztikus gitár visszafogott akkordjaival „bebódult”, kissé futurisztikus hangulatot teremt. A szöveg egy átlagos egyén lebegéséről szól a világűrben a partnerével.
Az „Iron Man” újabb rendkívül népszerű klasszikus, amelyet elsősorban a torzított, maszatos és brutálisan zúgó gitárriff jellemez, Iommi egész pályafutásának egyik leghíresebb riffje, amely számos későbbi metalgitáros-standard alapjait fektette le. Az utóbbi években az „Iron Man” egy teljesen új hallgatónemzedék körében is újra népszerű lett az azonos című, azonos nevű Marvel-szuperhősről szóló film miatt, hiszen az első rész végefőcímében szólt 2008-ban. Annál ironikusabb, hogy Geezer egyébként sci-fi szövegének semmi köze ehhez a népszerű képregényhőshöz: Ozzy egy alakról énekel, aki az időben utazik, és egy apokaliptikus jövőben köt ki. Az emberiség pusztulásától megrémülve megpróbál visszatérni a saját idejébe, és figyelmeztetést vinni magával a katasztrófáról, de visszaúton belefut egy mágneses mezőbe, amely fémemberré változtatja. A folyamat egyúttal némává teszi, vagyis senkit nem tud megóvni a sötét jövő víziójától. A groteszk külsejétől és a szóbeli kommunikáció képtelenségétől feldühödve összeesküszik az emberiség ellen, és új erejével mindent elpusztítani kezd maga körül. A sors iróniájaként így végül ő maga lesz a katasztrofális jövő fő oka, amelynek egykor tanúja volt.
A hátborzongató „Electric Funeral”, egy újabb teljes vérű, rémálomszerű „doom & gloom” Sabbath-klasszikus, hangulatát tekintve kétségkívül az album legsötétebb és legfatalistább műve. A szöveg ismét a totális atomháború következményeit és a poszt-apokaliptikus jövő sivárságát érinti, ahol a túlélők között már csak egy maroknyi groteszk mutáns tengődik. A lassú tempó a gördülő gitárrifffel, a morgó basszusvonalak és Ozzy végtelenül gonosz éneke ennek a komor doom metal-prototípusnak a fő elemei. A rövid kitérő a felgyorsult ritmikus vizekre szinte vakító csalinak hat, az optimizmus gyönge sugarának a teljes sötétség közepén, és hamarosan meghódol a fatalista főmotívum teljes diadala előtt. Hogy a Black Sabbath már pályafutása kezdetén nagy zenei kísérletező volt, azt ismét szemléletesen bizonyítja a disztópikus romboló, a „Hand of Doom”, egy újabb pacifista kiáltvány a „War Pigs” stílusában, számos hirtelen tempóváltásával és dinamikus, blues-os gitárfinomságaival, amelyekben érezni a legendás zenekar gyökereit. Ozzy ismét úgy énekel, mintha kíméletlen harcban állna veszett rókákkal, és a hirtelen, szinte kolerikus epekitöréseivel brillíroz.
A „Rat Salad” című instrumentális szám a basszusvonalak összeesküvő zörgése mellett gitár- és dobszólóból áll. Az első részben Iommi megmutatja, hogyan lehet rövid idő alatt szellemes szólómomentumot alkotni, a második rész a megállíthatatlan Wardé, mielőtt a végén Geezerrel ismét egyesítik erejüket. A záró örökzöld, a „Fairies Wear Boots”, amelyet a „Jack the Stripper” instrumentális szakasza egészít ki, a refrént és a szokatlanul „hétköznapi” szöveget tekintve talán az album legszórakoztatóbb darabja. A szöveg arról mesél, hogy a zenekar tagjai közelről találkoztak neonáci szkinhedek egy bandájával, akik azon töprengtek, nem rúgnák-e seggbe a marihuánacigarettákat szorongató hosszú hajú négyest, de szerencsére végül nem történt incidens. Ennek a záró örökzöldnek nagyon érdekes és agyafúrt szerkezete van váratlan ritmusváltásokkal és tempóváltozásokkal, ahol nem hiányzik a ravaszkás basszusgitár-zörgés, amelybe belefonódnak Iommi kompromisszumnélküli gitárfutamai és a romboló dobrohamok. Ozzy ezúttal kifejezetten gúnyos az előadásában, és több mint nyilvánvalóan jól szórakozik az emberi butaságon, miközben agresszív ritmika és koszos gitárriff kíséri összhangban.
A „Paranoid” minden szempontból a birminghami hard rock-óriások legfontosabb albuma, a heavy metal embrionális formájának mesterműve, amely végleg a hetvenes évek első felének legizgalmasabb zenekarai közé röpítette őket. Hogy az egyik legjobb hard rock album minden idők legnagyobbjai közül elsöprő hatással volt a heavy metal valamennyi formájának fejlődésére, azt már a verebek is csiripelik a háztetőn. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, még mindig az egyetlen Black Sabbath-album, amely a brit slágerlisták élére került, és így is hozzásegítette őket megérdemelt, monumentális státuszukhoz. Ha megállít egy teljesen tudatlan ember, és megkérdezi, hol kezdje a Black Sabbath-életmű felfedezését, azonnal nyomd a kezébe a „Paranoid”-ot.
szerző: Peter Podbrežnik
Számlista:
1. War Pigs
2. Paranoid
3. Planet Caravan
4. Iron Man
5. Electric Funeral
6. Hand of Doom
7. Rat Salad
8. Fairies Wear Boots
Felállás:
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár, fuvola
Geezer Butler – basszusgitár
Bill Ward – dobok, kongák
