Kiadó: Sony Music
Megjelenés dátuma: 2020. 04. 10.
Produkció: Jim Scott
Az album hossza: 46.35 perc
Műfaj: Instrumental Rock / Art Rock
Értékelés. 9.0 / 10
Joe Satriani, a bronzszínű gitárvarázsló vagy „ezüst gitárszörfös” – írd és mondd – tizennyolcadik stúdióalbumával tér vissza. A gitárcentrikus instrumentális rock naprendszerének első és legfőbb attaséja az új, „Shapeshifting” című lemezén néhány merész húzással igyekezett eltávolodni attól, amit a korábbi, mondjuk úgy, utolsó három stúdióalbumán kínált. Mindent lecserélt. A stúdiótól a stúdióban körülötte dolgozó csapatig. A producerrel együtt.
Az ember, aki zeneművészeti szempontból tulajdonképpen már réges-rég elmondott a tömegeknek gyakorlatilag mindent, amit csak el kellett mondania, persze maga egyáltalán nem így gondolkodik. Új zenei vallomása nem hoz ugyan földrengést, és a mágneses pólusok állását sem borítja fel a bolygón, mégis. Satriani a „Shapeshifting” című lemezzel olyan albumot tett le az asztalra, amely másképp szólít meg, ha összeveted az előző hárommal. Olyan számokat hordoz, amelyek kifejezésmódjukban váltakoznak egymással, mind a ritmikai kulcsok megválasztásában, mind abban, hogy műfajilag, illetve a műfajok fúziójában eltávolodnak egymástól. A „Shapeshifting” nem olyan „demokratikus”, mint előtte mondjuk a „Shockwave Supernova” (a RockLine kritikája ITT) vagy a „What Happens Next” (a RockLine kritikája ITT), amelyek nagyobb adag kísérletezéssel és jammelésekkel büszkélkedhetnek, és amelyeken Satriani több teret engedett a számok hangzásának többi építőkövének is, hogy kibontakozhassanak (ezek inkább „zenekarosan” működtek). A „Shapeshifting” ismét egyértelműen és félreérthetetlenül a gitárt állítja a kifejezés középpontjába. Igaz, nem teljesen, hiszen Joe még mindig nagyon ravaszul tud meghajolni például a billentyűs szerkezetek előtt (Waiting), ahol ez megfelel a kívánt hangulat felépítéséhez, vagy akusztikus gitárt ragad, amellyel olyan kellemesen pengeti a háttérben, mégis. A lemez többnyire elsősorban azokra a történetekre fókuszál, amelyeket az ezúttal ismét számottevően domináns gitárja mesél el.
Produkciós szempontból az album kristálytisztára van csiszolva, rendkívül kifinomult, hangzásában cizellált. A hangkép építőkövei, főleg a dobok és a basszusgitár, rendkívüli mélységet és szélességet teremtenek a hangspektrumban, amelybe Satriani gitárjátéka beágyazódik. A hangzás bombasztikus értelemben is nagyon magával ragad, ugyanakkor minden finomság mellett megőrzi a magas fokú melegséget! Ezért a másságért mindenekelőtt a producer Jim Scott felel, no meg az instrumentalisták „bandája”, akik ezúttal Joe társaságát adják a stúdióban, és régi ismerősei. Kenny Aronoff a Chickenfoottal dolgozott együtt, Chris Chaney Satch néhány korábbi lemezén, valamint a kiváló hangkísérletező és billentyűs Eric Caudieux, aki különösen jól ráérzett Satriani gitárjátékára, és néhány kifejezetten szellemes hangpasztellről gondoskodott, amelyekkel különleges bájt és árnyalatot ad magának az albumnak, a gitárjáték nyelvének pedig erősíti az adott karaktert, érzelmet vagy szenvedélyt. Karakterét tekintve a gitár ezúttal rendkívül „kiismerhetetlen”. Minden szám lezárt történet, hiszen Satch minden ponton egészen új kompromisszumot köt az aranzsálásban (az aranzsmánok – a ritmus és a stílus – meghatározásában).
Az album hangsúlyozottan személyes és intim. Satriani ezen még a gondtalan nyolcvanas évekbe is visszatért, ahogy azt a Nineteen Eighty egyértelműen jelzi, amelyben főt hajtott saját Squares-e előtt (Eddie Van Halen-hangzás és nosztalgiával teli, klasszikus rock’n’roll-hajrá), majd a Big Distortion, amely egyenesen egy nyolcvanas évekbeli, kifulladásig megtelt stadionba katapultál 120.000 nézővel, te pedig egyedül állsz a fénycsóvában, miközben a duzzogó reverb és a frázisok torzítása mellett (a tánczene ritmusában) a helyszín mind a 240.000 keze tapsol. A felpörgetett Spirits, Ghosts And Outlaws is csatlakozik energiájában a Nineteen Eighty-hez. Ezekben a pillanatokban az album az aranykor hangulatát testesíti meg, amikor Satriani olyan lemezeket adott ki, mint a „The Extremist” vagy a „Surfing With An Alien”. Joe „örök nagy gyerek” marad, és végig sugárzik belőle a nagy optimizmus forrongó hevülete. Ez az új albumra is jellemző, amely ugyanannyi szórakoztató és ragyogó pillanatot kínál a hallgatónak, mint az Ali Farka, Dick Dale, an Alien and Me, ahol, ahogy a cím is sugallja, rendkívül szerencsésen házasítja az arab díszítéseket (a ritmikával együtt) a szörf elemeivel, az a „földönkívüli” pedig valójában Eric az ósdi szintetizátoros hangszerkezeteken. Egészen biztosan olyan szám, amely átható szerkezetével kiemelkedik az albumról, és olyasmi, amit Satchtól még nem hallottunk. Külön kitérőként érdemes kiemelni a Here the Blue River reggae-kirándulását, ahol Satch a vezérfrázist és a ritmust is olyan kitérőkkel színezi, amelyek játékban és hangzásban a „soundscape”-ek sorjázásához közelítenek.
Vannak itt bőséges kifinomultságú pillanatok is, ahol rendkívüli cizelláltság, hangzásbeli remekmívűség és a hangtájkép építőköveinek hullámzása ragad magával, hihetetlen kontemplációval, illetve a befogadásban megjelenő kölcsönös megbékélés magas fokával, amit az All For Love és a Teardrops érzékenysége, valamint a Falling Stars miszticizmusa fejez ki. A szórakozás és a pajkosság telt mértékéről az All My Friends Are Here „ringa-raja” szerkezete gondoskodik, ami az ünneplés abszolút csúcspontja, továbbá a záró, könnyed, fütyüléssel „kiszínezett” Yesterday’s Yesterday.
A „Shapeshifting” tehát az az album, amelyen Satrianinak sikerült pontosan azt letennie az asztalra, amit akart. Tizenhárom, karakterében nagyon sokszínű szám sora, amely szemléletesen kerekíti le gitárjátékának személyiségét, illetve zenei dossziéját. Sőt, önéletrajzinak is hat, hiszen néhány lépésével Satriani nagyon hatásosan, energikus-nosztalgikus sétát tesz zenei útján egészen pályafutása kezdeteiig. Satch minden pillanatban résen van, a helyén, ahogy nekilát a dolgának, és megőrzi azt a jól ismert, belsővé tett, szórakoztatóan „kiismerhetetlen” pajkos játékosságot. Művészi szempontból az album semmiképp sem meglepő. Érzékelhető elmozdulást hoz viszont ahhoz képest, amit Satch az utóbbi években kínált. Satrianinak több mint üdvözlendő átmenet, művészi felfrissülés, és summa summárum, újabb remekül sikerült vállalkozás.
szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Shapeshifting
2. Big Distortion
3. All For Love
4. Ali Farka, Dick Dale, an Alien And Me
5. Teardrops
6. Perfect Dust
7. Nineteen Eighty
8. All My Friends Are Here
9. Spirits, Ghosts And Outlaws
10. Falling Stars
11. Waiting
12. Here the Blue River
13. Yesterday’s Yesterday
Felállás:
Joe Satriani – gitár
Eric Caudieux – billentyűk
Chris Cheney – basszusgitár
Kenny Aronoff – dobok
Lisa Coleman – zongora a 11. számon, mandolin a 13. számon
