Az U.D.O. a maratoni Steelfactory-turné fináléján (2019)

Poba Utoljára módosítva: 13. december 2019

foto: ALEŠ PODBREŽNIK 2019

Helyszín: Hluk / Sportovni Hala / Csehország
Dátum: 2019. december 6., péntek

Udo Dirkschneider a metal világában a klasszikus énekes szinonimája. Sőt. Annak egyik definíciója. U.D.O. nevű zenekara valahol 1987 óta állandó szereplője a metal világtérképének. Előtte Udo az Accept frontembereként töltötte a nyolcvanas éveket, és egyedi, mérföldekről felismerhető énekstílusának és ikonikus karizmájának köszönhetően valahogy már akkor legendává vált. A többi már történelem.

Az U.D.O. tavaly augusztus végén jelentette meg máig aktuális „Steelfactory” című albumát, amely rendkívül erősnek és sikeresnek bizonyult. A zenekar még ugyanazon év októberében turnéra indult, amely valójában csak idén decemberben ér véget. Közben a banda már neki is látott az új album felvételeinek, így jelezve, hogy 2020-ban újabb fejezetet nyit hosszú pályafutásában.

Udo persze tiszteletre méltó 67 évesen aligha találna ilyen lendületre, ha a „Steelfactory” felvétele után nem frissítette volna fel a csapatot, amelyet ma az ikonikus énekes mellett négy rátermett, bizonyítási vágytól és alkotókedvtől fűtött fiatalember alkot. Ők: az orosz gitáros csodagyerek Andrey Smirnov, Udo fia, Sven Dirkschneider (dob), a szlovén (!!!) basszusgitár-zseni Tilen Hudrap és a fiatal német gitárász Fabian „Dee” Dammers.

A terjedelmes európai turné utolsó szakaszát az U.D.O. négy csehországi fellépéssel nyitotta. Közülük a legalkalmasabb a látogatásra a harmadik volt, a pénteki, amikor az U.D.O. a morvaországi Hluk nevű településen lépett fel.

Az U.D.O.-t idén hivatalosan háromszor láttuk: a turné téli-tavaszi szakaszán a cseh fővárosban, Prágában (a koncertbeszámoló ITT), a nem kevésbé cseh Zlinben (a koncertbeszámoló ITT), valamint az olaszországi Pármában (a koncertbeszámoló ITT). Mindig is úgy tartották, hogy Udo és csapata sosem hagyja cserben a közönséget, és a koncerteken mindig teljes koncentrációval áll neki az anyag előadásának. Vagyis teljes erőbedobással. Mindegy, hogy a helyszín telt házas, kiválóan látogatott, vagy épp kevesebben jöttek el, mint amennyire az ember számított. Az U.D.O. mindig mindent belead. Nos, aznap este Hlukban azért érezni lehetett, hogy a zenekar februári csehországi koncertjeit övező eufória lassan alábbhagyott. A látogatottság nagyon jó, sőt irigylésre méltó volt, de a csarnok nem volt dugig tele, telt házról nem is beszélve.

A bemelegítés az orosz Amalgama metalosaira hárult, akik szentpétervári illetőségűek, 2001 óta zenélnek együtt, és mindössze két album van a zsebükben; a legutóbbi, a „The Dream” hét éve jelent meg. Az ötös a klasszikus metal nyomdokain halad, és aki a kvantumelmélet felfedezését keresné benne, csak az idejét vesztegetné. Vladislav Ivaylov meggyőző énekes, kiforrott hanggal, tekintélyt parancsoló kiállással, erővel és dinamittal, a kvintett többi tagja pedig nagyon korrektül teszi a dolgát. A groteszk elemről Yury Egorov billentyűs gondoskodik, aki bohócnak maskírozza magát, ami egybevág az aktuális album, valamint a „Miraž” (2014) és a „Cinema” (2015) EP borítójával. Galoppozó duplázó, és ami érdekes: a banda mindent egyetlen gitárral visz, amely mellé egyenrangú félként igyekszik felzárkóztatni a billentyűket. A dolog tehát a zenei ragályosságnak van alárendelve. Attól függetlenül, hogy a szövegek oroszul szólnak, és így az ember nem igazán tudja, hová tegye a bandát – ami jó –, a srácok biztosan rongyosra hallgattak jó pár Helloween-albumot és a korai Stratovariust. Az embernek hozzá kell szoknia a gitár mellett szóló sipító billentyűhangzáshoz, de elmegy. A banda régi ismerőse az U.D.O.-nak, hiszen 2017-ben a Dirkschneider koncertjeit nyitotta (ez az U.D.O. azon verziója, amely kizárólag Accept-anyagot játszik). Az „előzenekar” szerepét tehát magabiztosan abszolválták.

Aki ezúttal eljött az U.D.O. koncertjére, és idén tavasszal vagy valamelyik nyári fesztiválon is támogatta már a zenekart a jelenlétével, rendkívül kellemes meglepetésben részesült. Az U.D.O. a maratoni „Steelfactory”-turné záró dátumaira alaposan átszellőztette a setlistet, és így rendkívül szép gesztussal hálálta meg a közönségnek a turné során nyújtott támogatást. A nyitány – ahogy várni lehetett – a Tongue Reaper robbanása volt, amely azonnal forráspontra hevítette a színpadi történéseket, és kiváló kivitelezésű, magas oktánszámú detonációkat hozott az elpusztíthatatlan Udo Dirkschneider vezényletével. A banda a folytatásban is a Steelfactorynál maradt: a kiváló Make the Move következett, amelyet az Accept-klasszikus Livin For Tonite ihletett, majd jött a setlist első változása. Az U.D.O. visszahozta a repertoárba a „Decadent” (2015) albumról a Pain című dalt, a turné korábbi szakaszán ugyanis a „Mission No. X” klasszikusát, a 24/7-et játszotta. Az U.D.O. történetében először került színpadra a „Mastercutor” albumról a kiváló, fülbemászó The Wrong Side of Midnight is, amelyet a mindig fenomenális Independance Day követett („Solid”, 1997).

Miközben Sven, Tilen, Andrey és Fabian szakadatlanul gürizik, és a srácok rendkívül pedánsak mind a finomságok pontos kivitelezésében, mind különösen a tágas színpad minden zugának ügyes kitöltésében, a figyelem oroszlánrészét természetesen a legendás Udo vonzza magára, aki ezúttal sem okozott csalódást. A koncert során valamivel kevesebbet szólt a közönséghez, mint várni lehetett, de hát istenem. Udo amúgy sem volt soha arról híres, hogy sokat fecsegne, miközben szól a zene. Beszéljen hát a metal. És beszélt is. A banda ezúttal kicsit jobban előtérbe tolta Fabiant; Andrey – Udót leszámítva persze – a jelenlegi felállás legrégebbi tagja, és már nem szorul külön bemutatásra, ahogy a tavaly csatlakozott Fabien sem. A banda az új Rose In The Desert beiktatásával is meglepetést okozott – ez egy kiváló, ütős, drámai félballada –, majd két rendkívül mérges induló következett: a Vendetta, majd rögtön utána a gyúlékony Rising High. A kiváló „Timebomb” album sem maradt ki, a banda pedig a turné utolsó szakaszának koncertjeire a címadó dal helyett a nem kevésbé harapós és kiélezett Metal Eatert tette be a setlistbe. Udo két kiváló balladát is megtartott a műsorban, ezek Fabian gitárszólója után hangzottak el: az „Animal House”-klasszikus In the Darkness, majd rögtön utána a tökéletes, már az ezredforduló után született I Give As Good As I Get.

Az a betét, amelyben a mi Tilenünk és Sven egyesítette erejét a közönség feltüzelésében, alaposan felrázta a publikumot, amely ezt követően még egy újabb srapnelt kapott a pajkos, szórakoztató Hungry And Angry képében. Ahogy a koncert kezdődött, úgy is zárult. A banda ismét a „Steelfactory” albumhoz nyúlt, és a rendes játékidő zárásaként eljátszotta annak egyik legerősebb pontját, a himnikus One Heart One Soult, amely szinte magától kiáltja ki a rendkívül erős refrén közös éneklését.

A banda, mint mindig, ezúttal is kitűnően végezte a dolgát. Udo hangja ismét briliáns volt, és a klasszikus német heavy metal pózhoz azt a makulátlan egyediséget és azonnali felismerhetőséget adta, amely romboló vokális átütőerejével egyszerűen összetéveszthetetlen. Amikor ezt az acélos énekest nézed a színpadon, fölösleges hozzátenni a három szót, de mit tegyünk, ha mindig olyan szépen kínálják magukat: „Ember, mítosz, legenda!”

Két ráadás következett! Az első ráadás ezen a turnén valójában a 2018/2019-es őszi-téli és tavaszi Steelfactory-turné második ráadása volt: a sötét induló, a Man And Machine, majd rögtön utána az „Animal House” háborúellenes klasszikusa, a They Want War. A koncert legvégén, vagyis a második ráadás nyitányaként a banda még egy meglepetéssel fűszerezte az estét: a „Mean Machine”-klasszikus Break the Rules beemelésével. Hadd jegyezzem meg, hogy a teljes „Steelfactory”-turnén a banda egyetlen dalt sem játszott erről a klasszikus lemezről. Egészen eddig, a záró, vagyis decemberi szakaszig! Ennek az új, csúcsminőségű heavy metal-mulatságnak – amely a német metaliskola úttörőinek jellegzetes receptjére készült – a zárására a banda (ahogy várni lehetett) a stúdiós bemutatkozó album címadó dalát tartogatta, amellyel apró darabokra, porrá és hamuvá zúzta a hluki sportcsarnokot.

A karizmatikus énekes élesre csiszolt, összehangolt fiatal zenészekből álló csapatával a hluki koncerten is bebizonyította, hogy továbbra is megingathatatlan alakja az egész heavy metal-univerzumnak. Az U.D.O. előadói erejével, örökségével és energiájával továbbra is a heavy metal klasszikus korszakának élvonalbeli entitása, úgy, ahogyan azt generációja kortársaival együtt réges-régen meghatározta a metal egyszeri és egyedülálló, hatalmas hangja, Udo Dirkschneider úr.

szerző: Aleš Podbrežnik
fotók: Aleš Podbrežnik

Az U.D.O. setlistje: