A modern prog éjszakája a bécsi Flexben

dátum: 2018. november 21., szerda
helyszín: Bécs, Flex, Ausztria
fellépők: Tesseract, Between The Buried And Me, Plini

Az angol Tesseract az utóbbi években szépen bővítette a rajongótáborát. A zenekar ennek megfelelően jó promócióval hívta fel magára a figyelmet. A turnék egymást érték, idén pedig napvilágot látott a negyedik stúdióalbum, a Sonder (kritikánk ITT), amelyet a srácok a Metaldays fesztiválon is bemutattak. A fesztiválok után jönnek a klubok, ahol aztán kiderül, valójában mennyire népszerű egy zenekar. Mivel a Tesseractet az amerikai Between the Buried and Me és az ausztrál Plini kísérte, számítani lehetett a szokásosnál nagyobb tömegre.

A Duna-csatorna partján álló bécsi Flex klub ugyan kisebb a neves Arenánál, de még így is elég nagy ahhoz, hogy a fellépő lássa a telt házat, és érezhető visszajelzést is kapjon. Ezt elsőként az ausztrál Plini tapasztalhatta meg.

A fiatal és tehetséges Plini Roessler-Holgate vezette instrumentális Plini volt a turné fekete báránya. Műfajilag elvileg olyan zenekarról van szó, amelynek jól kellene illenie a másik két banda mellé, de Bécsben ez az érzés nem jött át. Ettől függetlenül a Plini precízen és meggyőzően játszotta le a szettjét. Csakhogy maga a zene, amit előadtak, túlságosan visszafogott volt. Plini konferálása alatt pedig az ember úgy érezte magát, mintha egy zenei betétekkel tarkított irodalmi esten ülne. Plini és csapata érzéket mutatott a nyugodt hangulathoz, az érdekes ritmikához és a virtuozitáshoz, de a végén valami hiányzott. A Plini kétségkívül érdekes dolog, de inkább egy pohár bor mellé illik, valamelyik jazzklub nyári kerthelyiségében.

A Between the Buried and Me fellépésével aztán rendesen megfordult a dolog. Az idén kétrészes Automata albumot kiadó zenekar sokkal jobb formát mutatott, mint a legutóbbi, Devin Townsenddel közös turnén. Már a nyitó, több mint 13 perces The Proverbial Below-val az Automata II-ről megmutatták, milyen elképesztő műfaji sokszínűség jellemzi őket. Ez a banda egyetlen dalba képes belesűríteni a death metalt, a kaotikus metalcore-t, a jazz fusiont és a progresszív rockot. A BTBAM-nél határok sosem léteztek. Leginkább mégis az lenyűgöző, mennyire összehangolt és szervezett a zenekar. Felmerülhet ugyan, hogy túltolják, de a BTBAM-nél egyértelmű, hogy mindezt tudatosan csinálják.

A BTBAM a Coma Ecliptic album dalaival folytatta. A The Coma Machine-ben kevesebb a káosz, de így is meglehetősen összetett darab, egy-két váratlan fordulattal. A Dim Ignitionbe átkötve az elektronika került előtérbe, ebben Dan Briggs basszusgitáros is besegített, aki kiegészítő billentyűkkel tölti ki a hangzást Tommy Rogers, a zenekar énekese mellett. A teljes lecsendesedést az Automata I-ről származó Millions hozta el, amellyel mindenkit felkészítettek a következő dal okozta földrengésre.

A Between the Buried and Me a pályafutása legnagyobb fordulópontját jelentő Colors albumról sem feledkezett meg. A Sun of Nothinggal a BTBAM agressziót és káoszt, a másik oldalon pedig dallamosságot és énekelhetőséget tálalt. Igaz, már több mint tíz év eltelt az említett album óta, ezek a dalok mégis a mai napig frissen és újszerűen szólnak. A zárás kétségkívül felejthetetlen volt az új Voice of Trespass-szel, amelyben a zenekar a swing felé kacsingat ötletes szólóbetétekkel, majd átvált a banda „tipikus” extrém stílusába. A zenekar összeszokottsága a csúcson van, az ének ugyan néha ingadozik, de élőben a BTBAM kétségkívül a mai progresszív metal egyik legjobb bandája.

A Tesseract volt a turné főzenekara. Az aktuális, egyben a zenekar eddigi legrövidebb anyagának számító Sonder albummal stabilitást, kreativitást és kivételes produceri érzéket mutattak. A Tesseract az úgynevezett djent műfaj fő angol képviselője, ami annyit tesz, hogy mélyre hangolt gitárokkal és tört ritmusokkal operálnak. Ám a srácok jó egy óra alatt meg tudták mutatni, miben emelkednek ki ebből a műfajból, amely sokak szerint pár év alatt kifulladt.

A Tesseractnél nincs túlzásba vitt hangjegyhalmozás és virtuóz szólózás. A nyitódallal lassan, de ütősen kezdtek. Előtérbe került Dan Tompkins dallamos éneke, aki bebizonyította, hogy rátermett vokalista, akinek egyik színpad sem okoz gondot. Az „Of Mind – Nocturne”-nel a groove és a ritmika került előtérbe, de ez még nem mutatta meg a zenekar fő aduászait. Ezek ugyanis a debütalbum dalainál jöttek elő, amikor a zenekar a vaskos torzításra, a több agresszióra és ritmikára helyezte a hangsúlyt.

Okosan nyugtatták le a programot a Polaris album dalaival, ahol már egy kicsit túl sok volt a visszafogott, ambientes rész, cserébe viszont a színpadi fények remekül érvényesültek. Itt azonban előjött az a negédesség is, amely korábban még inkább rejtve maradt. A fordulatot az új lemezről a Juno hozta, amelyet a zenekar e turné előtt nem játszott, pedig rajongói kedvenc. A Junóval a Tesseract újszerűséget, progresszivitást és dinamikát mutat. A repertoár változatosságát az Altered State albumról a Retrospect és a Proxy erősítette meg. Az aktuális album legnagyobb slágere persze nem maradhatott ki. Nem sokkal a vége előtt elhangzott a King, amely eddig nagyon jó fogadtatásban részesült. A lassú, ütős, atmoszferikus rétegekkel megpakolt dal a zenekar kreativitásának csúcspontja.

Zárásként pedig ismét visszatértek a debütalbumhoz a ritmikailag összetett Acceptance-szel. A Tesseract ezzel lényegében a jelenlegi best of műsorát hozta, bár időnként túlságosan előtérbe tolták az álmodozós dalokat. Élőben a Tesseract kétségkívül lenyűgöz. A hangzás tiszta és hangos volt, a fények látványos show-élményt adnak a zenéhez, a zenekar összeszokottsága pedig szintén a csúcson van. A Tesseract koncertezés terén egyértelműen a jobbik korszakát éli.

A Tesseract, a Between the Buried and Me és a Plini koncertjére megtelt bécsi Flex klub jól mutatta, hogy egyre nagyobb az érdeklődés azok iránt a zenekarok iránt, amelyek a szokatlant és a sokszínűséget helyezik előtérbe.

szerző: Primož Novak
fotók: Aleš Podbrežnik