25 éves a Burn My Eyes: a Machine Head a bécsi Gasometerben ünnepelt
Helyszín: Gasometer, Bécs, Ausztria
Időpont: szerda, 2019. 10. 16.
A neves metalbanda, a Machine Head számára 2018 elég rossz évnek bizonyult. Robb Flynn ugyanis szinte egyedül maradt, amikor távozott a két régi tag, Phil Demmel és Dave McClain. Bár nem alapító tagokról volt szó, nehéz volt elképzelni nélkülük a Machine Headet, hiszen óriási mértékben formálták a zenekar arculatát. A távozásuk egyik oka a legutóbbi, Catharsis (2018) című album fogadtatása is volt, amely rossz kritikákat kapott. Flynn mindennek ellenére talpra állt. Megkereste az alapító tagokat, Logan Madert és Chris Kontost, akik igent mondtak az újbóli közös munkára.
Flynn a koncertekre megtartotta az „An Evening With …” koncepciót, vagyis csak a Machine Head lépett színpadra, hosszú setlisttel. Ezúttal azonban akadt egy csavar: az első szetthez új gitárost és dobost szerződtetett, a második szett pedig teljes egészében a Burn My Eyes albumé volt, Maderrel a gitárnál és Kontosszal a doboknál. Röviden: nedves álom a zenekar debütalbumának minden rajongója számára. A Machine Head nagyszabású turnét jelentett be, amely szokás szerint az osztrák fővárosban is megállt, ahol a zenekart mindig jól fogadták.
A rendes részben Flynnhez és Jared MacEachernhez Matt Alston, valamint a lengyel Decapitated death metal zenekar gitárosa, Vogg csatlakozott. Utóbbiról bátran kijelenthető, hogy kétségkívül meglepetés volt. Mindketten kétségkívül nagy elődök nyomdokaiba léptek, így a körülöttük kialakult viták teljesen jogosak voltak.
A koncertet ismét a Gasometer csarnokában tartották. A Machine Head fél kilenc körül lépett színpadra. Nyitódalnak a Through the Ashes of Empires albumról az Imperiumot választották. Talán ez a létező legjobb nyitány: a közönség rendesen bemelegítheti rá a nyakizmait, és a moshpit is beindulhat. A folytatás mindenképp színesre sikerült, a Machine Head ugyanis visszavette a műsorba a második albumról a Take My Scars című dalt. Flynnék az első rész setlistjével nagyjából a zenekar legismertebb dalait próbálták összefoglalni. Ez többnyire sikerült is, bár némi változatosság sem ártott volna.
Magától értetődően elhangzott a Now We Die, az Aesthetics of Hate, a Locust, a Beautiful Morning, a Bulldozer, a The Blood, The Sweat The Tears stb. Flynn nem is beszélt túl sokat, ami rá elég jellemző. A zenét helyezte előtérbe, ugyanakkor a közönséget is folyamatosan tombolásra biztatta, bőkezűen bevetve a káromkodásokat. És ha már a káromkodásnál tartunk: az új Do Or Die még erre is rálicitált. A dal hangszeresen ugyan agresszív thrash metalos irányt követ, a szövege miatt viszont inkább olyan, mintha a közönség egy dühös tinédzsert hallgatna, aki épp most fedezte fel a Limp Bizkitet.
Ami a Machine Head összeszokottságát illeti, tulajdonképpen nincs mit hozzáfűzni. A már 50 fölött járó Robb Flynn jó formában van. Végtére is a basszusgitárossal együtt nagyjából három és fél órát bírt ki a színpadon, amihez rengeteg gyakorlás és állóképesség kell. Az is csodálatra méltó, hogy a hangja ilyen sokáig kitartott. Matt Alston dobos kiválóan teljesítette a feladatát. A játéka pontos, Dave McClain hiánya nem érződött. Meglepően jól szerepelt Vogg is, aki nagyon jó szólógitárosnak is bizonyult. Igaz, egy-egy szóló a részletekben kicsit másképp szólt, de a lényeg megmaradt. Ritmusgitárosként pedig természetesen nem lehet felróni neki, hogy ne találná a helyét, hiszen az anyazenekarában is bizonyítja, hogy doktorált a jobbkezes riffelésből.
A műsor első része sok olyan dalt tartalmazott, amelyek a Machine Headet ismertté tették. Az „Is There Anybody Out There?” és a Catharsis azonban nyugodtan kimaradhatott volna. Annál nagyobbat szólt viszont a Darkness Within, a Ten Ton Hammer és a záró Halo, amellyel a zenekar ideiglenesen el is búcsúzott. A Machine Head kétórás szettet játszott, de a legjobbat a koncert második részére tartogatta.
A 15 perces szünet után a háttéren a Burn My Eyes borítója jelent meg, introként pedig a hangszórókból a „Real Eyes Realize Real Lies” szólt, amely az albumon közjátékként szerepel. Ezután a zenekar visszatért a színpadra. A gitárt Logan Mader vette át, a dobok mögé pedig Chris Kontos ült, aki ezen a turnén láthatóan pályafutása csúcsát éli meg. Nem csoda, hiszen Kontos korábban sosem volt sztár, nemhogy több ezres közönséget lásson maga előtt, amely azért jött el, hogy a zenekarát ünnepelje. Kontoson látszott, hogy rendkívül élvezi a fellépést. A megerőltető játék ellenére is kifejezetten jó kedvűnek tűnt.
A nyitás a legendás Davidiannel, majd az Old: erre a közönség már számtalanszor őrjöngött, és ezúttal sem volt másként. Ám amire igazán vártak, az a következő dalokkal érkezett: A Thousand Lies, None But My Own és Rage To Overcome. Ezeket a dalokat élőben nagyon régóta hiányolták. Itt aztán a régi rajongók is megkapták a magukét, és mind a tíz ujjukat megnyalták a Burn My Eyes-setlist hallatán.
Persze felmerült a kérdés, mennyire van formában Kontos és Logan. Ehhez sincs mit hozzáfűzni. Eltelt 25 év, Logan ritmusjátéka még mindig magabiztos. Ráadásul egyáltalán nem statikus, játék közben még mindig ugrál, így egy pillanatig sem keltette azt az érzést, hogy csak a pénzért van itt. És főleg Kontos: korához képest hihetetlen erő van benne. A Rage to Overcome után Kontos egy rövid dobszólót is előadott. Ezzel megmutatta a karizmáját, ami valami rendkívül pozitívat adott a koncerthez.
A dobszóló után a lassabb Death Church következett, majd az eleinte visszafogott A Nation On Fire, amely a második felében gyors thrash/hardcore-os lendülettel robbant be. A fáradt közönség ismét tombolt, a Machine Head pedig a következő dallal újabb okot adott az őrjöngésre: Blood for Blood. A rövid és gyors dal ideális a káoszhoz és a moshpithez. Az I’m Your God alatt kicsit lenyugodtak a kedélyek, és az album alapján már csak egy dal volt hátra. A Machine Head azonban úgy döntött, hogy egy feldolgozáscsokrot is előad, amellyel tisztelgett az Alice in Chains, a Metallica, a Slayer, az Iron Maiden és a Megadeth előtt.
Több mint háromórás játék után a Machine Head a Block című dallal búcsúzott, amelynek „Fuck it all!” refrénje az egész Gasometerben visszhangzott. A kör bezárult, a Machine Head még sokáig búcsúzkodott, egy csomó dobverőt és pengetőt szórtak a közönség közé. A színpadra Matt Alston és Vogg is kijött, hogy közösen hajoljanak meg a közönség előtt.
A Machine Head a mostani turnéval, amelyen a legendás Burn My Eyes album 25. évfordulóját ünneplik, minden régi rajongó álmát valóra váltja. Az energiák alapján pedig csak remélni lehet, hogy Robb Flynn összecsiszolódik a jelenlegi csapattal, és felvesz még egy tisztességes albumot.