Kiadó: Phil Lanzon Ditties/Cargo Records UK
Megjelenés: 2019. augusztus 2.
Producer: Simon Hanhart
Az album hossza: 55.20 perc
Műfaj: Art Rock
Pontszám: 10 / 10
Phil Lanzon elképesztő zenész. Hosszú pályáján számtalan projekt között is kiemelkedik az Uriah Heepben, a rock végső legendái között töltött, mára már örökzöld, immár 34 éve tartó tagsága, mégis elég furcsa, hogy tavalyig egyetlen önálló stúdióalbumot sem írt a neve mellé. Miért érdekelne ez egyáltalán bárkit? Mert mindkettő – szerénytelenül szólva – egyszerűen kiváló.
Ennek a sokrétűen csiszolt művésznek a kreativitásból fakadó művészi eleganciája rendkívül fontosnak, sőt egyenesen alapvetőnek bizonyult az Uriah Heep szerzői munkájában, hiszen a zenekar éppen Lanzon „progresszivitásának” köszönhetően őrizte meg az izgalmát, sőt művészileg tovább is fejlődött azután, hogy 1986-ban Lanzon és Shaw beszállt a csapatba. Tavaly februárban Lanzon kiadta első stúdió-szólóalbumát, az „If You Think I’m Crazy”-t, és vele abszolút lenyűgözött. Alig telt el másfél év, és már itt van a folytatás, ami semmivel sem kevésbé magával ragadó: ez a 48. Seconds. Negyvennyolc másodperc alatt készült. Hát, nem egészen. Úgy tűnik, az ötletek az évek során szorgalmasan gyűltek és archiválódtak, most pedig kezdenek kibújni a napvilágra, hogy teljes kibontakozásukat érjék el.
A „48 Seconds” minden szempontból kiváló munka. Mindent megtalálsz rajta. Az art rock címke túl tág. Ez a műfaji fúzió kivételes példája, ahol tökéletesen kezet fog Phil klasszikus zenei iskolázottsága, a filmzenék mintájára megkomponált, színpadias hangszerelés (ezért is vonta be a munkába Richard Cottle-t), és persze a rock, főleg a klasszikus hard rock, az AOR és természetesen a progresszív rock.
Ilyen gazdag mondanivalójú anyagról nehéz elég tömör szöveget írni. Fussuk át hát gyorsan a tartalmát. A nyitó instrumentális szám misztikus hangulatba vezet, remek filmzene is lehetne belőle (innen a Richard Cottle-lal való együttműködés), utána jön az In The Rain nevű rocker, amely AOR-os dallamával ragad magával, a versszakban pedig valami Ten-féle hangszerelést hordoz, majd az album az egyik legambiciózusabb pillanatába érkezik a Forty Line-nal, ahol Lanzon tökéletesen ötvözte a hard rock és a progresszív rock elemeit az ősi sanzon színpadiasságával, Bing Crosby és Frank Sinatra korából. Az ébresztő erejű, pozitív hangulatú dalban fúvósaranzsok futnak, amelyek mintha az amerikai szesztilalom idejéből szöktek volna át. A Rock N’ Roll Children az a szám, ahol a neo-progresszív rock – ami általában csak a brit szigetekre jellemző – elemei találkoznak azokkal, amelyeket a repülő hollandi, Arjen Anthony Lucassen választ hangszereléskor az Ayreonnál. Valahányszor Lanzon az albumon Hammond-vonalakat is megszólaltat, óhatatlanul az Uriah Heep jut az ember eszébe, és ha már a legendákkal való nagyobb rokonságot keressük, ilyen az albumon a Look At The Time, tökéletesen AOR-os, csábító refrénnel, és főleg a riffekkel megtűzdelt You Can Make A Living, ahol a dallamos basszusvonalak briliáns és dinamikus kontrasztja ragad magával, a szám pedig a kórusharmóniákkal gazdagon megrakott refrénben éri el a crescendót. Mindkét dalt egyértelmű progresszívrockos szemlélet jellemzi. Az album közepén újabb művészi kitérő következik a Road To London képében, ahol Lanzon grandiózus, misztikus hangulatot kapott el a játékosan beleszőtt kelta népzenei hangszerelésekkel, amelyeket a vonósok visznek bele a melankolikusan sóvárgó dalba. A Forty Line mellett persze az ambíciót tekintve a zárótétel viszi el az album pálmáját. A majdnem tízperces (neo)progresszívrockos csemege, vagyis mini-eposzi art-prog-rock szimfónia, amelyről az album a nevét is kapta, hangszerelésében valójában az 1906-os San Francisco-i földrengés ihlette. Ez a szám egy helyen összegzi Phil Lanzon teljes, lenyűgöző művészi kiforrottságát, aki az új albumon énekesként is újra kipróbálja magát (Face To Face). A 49 Seconds tele van váratlan szerzői fordulatokkal, hangulatok építkezésével és egymásba úsztatásával, egy olyan dal, amely motívumok váratlan sorozatában bontakozik ki. Közben egyértelmű, hogy Lanzon egy pillanatra sem enged a művészieskedő „különcködésnek”, ami az adott szerzemény szétforgácsolódásához vezetne. A dalok minden része fejjel és farokkal bír, kidolgozott átmenetekkel és áthidalásokkal. A 48 Seconds mind a mai napig Lanzon pályájának legambiciózusabb műve. Ennyit „röviden” az anyagról. Világos, hogy benne az eklekticizmus ragadt meg, a misztikum és a rejtély pedig, amelyet a gyakran grandiózus, bombasztikus hangulatok, amelyeket az album ilyen mesterien elő tud varázsolni, akár Alan Parsons vagy az Alan Parsons Project munkáival is összevethető.
Mindez és még sok más azt bizonyítja, hogy Phil Lanzon túl sokáig rejtegette ezeket az ékszereit az archívumokban. Most végre megtalálták az utat, hogy teljes intenzitásukkal felragyoghassanak. Kevesebb mint két év alatt két kiváló önálló stúdióalbum. Remek produkció, rendkívül gazdag és mozgalmas hangszerelés, amely a megidézett hangulatokban mohón tart magánál. A „48 Seconds” a zeneiség és a hangulatszínház tökéletes elegye.
Az új album megőrzi elődje, az „If You Think I’m Crazy” kivételes színvonalát, minőségben pedig legfeljebb túl is szárnyalja azt. Biztosan évekkel ezelőtt születtek az ötletei. Az időbeli távolság túl rövid ahhoz, hogy a zeneszerző ilyen tökéletességet érjen el két egymást követő stúdióalbumon alig több mint egy év különbséggel. Figyelembe kell venni, hogy Lanzon közben folyamatosan koncertezik az Uriah Heeppel, és a két albuma között jelent meg az Uriah Heep új stúdióalbuma is, amely ismét az egyik legjobbnak, ha nem egyenesen a legjobbnak számít a zenekar ezredforduló utáni eredményei között.
Van viszont még valami. Lanzon és Simon Hanhart már nagyon régóta ismeri egymást, az évtized második felében együtt alapították a Romance nevű zenekart, amely ugyan nagyon gyorsan feloszlott, de ez idő alatt sikerült összehoznia egy négy saját dalból álló demót – és ki tudja, mennyi ötlet várakozott azóta egészen mostanáig Phil Lanzon archívumaiban.
Minden szempontból a „48 Seconds” a művészi ragyogás megtestesítője, amelyhez nem tudsz hozzátenni semmit, és elvenni sem belőle. Tökéletes, hibátlan alkotás.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
01. Azura’s Theme (Instrumental)
02. In The Rain
03. Forty Line
04. Rock N Roll Children
05. Blue Mountain
06. Look At The Time
07. Road To London
08. You Can Make A Living
09. Face To Face
10. 48 Seconds
Felállás:
Phil Lanzon – billentyűk, ének
John Mitchell – ének
Andy Makin – ének
Richard Cottle – billentyűk, szaxofonok
Neal Wilkinson – dob
Adam Goldsmith – gitár
Mick O’Donohue – gitár
Laurence Cottle – basszusgitár
Miriam Grey – ének, háttérvokál
Phoebe Street, Andy Caine, Andy Playfoot – háttérvokál
Tom Walsh – trombita
Clare Mcinerney – szaxofon
Neil Sidwell – harsona
Chris Haigh – hegedű (szóló)
Richard Harwood – cselló (szóló)
Levine Andrade – brácsa (szóló)
London Telefilmonic Orchestra – első és második hegedű, brácsa, cselló, nagybőgő
