Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Dukes Of The Orient
Kiadó: Frontiers Records
Megjelenés: 2018
Játékidő: 53:11
Értékelés: 4/5
Hihetetlen! Visszatér John Payne. Kiváló zenész. Minden tekintetben. Ráadásul remek énekes is. Erik Norlander billentyűssel (Last In Line, Lana Lane) közösen hozták létre a Dukes of the Orient projektet. Aki nem ismeri az Asia történetét, annak elsőre meglehetősen bonyolultnak tűnhet a dolog. Payne ugyanis 1992 és 2006 között töltötte be az éneklés és a basszusgitározás feladatát ennél a kultikus brit AOR-zenekarnál. A „Dukes of the Orient” című album pedig szép csokornyi olyan anyagot testesít meg, amely még Payne asiás évei alatt született, és akár az Asia „SIlent Nation” (2005) utáni lemezén is megjelenhetett volna. Miután Downes feloszlatta az Asia Payne-nel működő inkarnációját, hogy a klasszikus felállásban, Wettonnal, Howe-val és Palmerrel újjáélessze a zenekart, Payne, Jay Schellen dobos és Guthrie Govan gitáros „munka nélkül” maradt. De nem egészen. GPS néven 2006-ban kiadtak egy remek albumot, a „Window To the Soul”-t, amely sokat ígért, ám ezzel az egész meg is akadt. Payne azonban elég gyorsan felvette a kapcsolatot Norlanderrel, és „Asia feat. John Payne” néven folytatta a pályafutását, bár gondjai akadtak a gitárosokkal. Govan elhagyta, és megalapította a The Aristocratst, utána pedig Bruce Bouillet, Jeff Kollman és Moni Scaria váltották egymást a felállásban. Scariával Payne Asiája valahogy végre megállapodott, és 2013-ban videoklipet forgattak az új Seasons Will Change számhoz, amely így végül a „Dukes of the Orient” albumon kapott helyet. Miután tavaly januárban elhunyt a nagy John Wetton, ez arra ösztönözte Paynét és társait, hogy végre összehozzanak egy stúdióalbumot, és ezzel számos tisztelgést mondjanak Wettonnak. Másrészt ez nagyon jó lépés is, amely végre világosan, „fizikailag” is tartósan elválasztja őket az Asia nevétől és munkásságától.
A Dukes Of The Orient tehát az Asia történetének művészi folytatása abból az időből, amikor John Payne is a tagja volt. Csak éppen progresszívebben szól, mint amire eleinte számítani lehetett. Ha számításba vesszük Norlander erényeit, ez nem is meglepő. A „moog királya” az album alapköve, aki a játékával jól kivehetően a hetvenes évek progresszív rockjának elemeit adja hozzá a végeredményhez.
A történeti folytonosság jegyében Payne az album borítójának megtervezésekor kissé pimaszul kölcsönvette a szárnyas oroszlánt, amely az Asia „Arena” (1996) című albumán is megtalálható, és amely a John Payne-korszak Asiájának egyik legprogresszívebb pillanata. Payne hangja érett korára is megőrizte mindazokat a jellegzetességeket, amelyek miatt az AOR-körökben mindig is rendkívül nagyra becsülték, és keresték. Norlander nem Geoff Downes, de vitathatatlan példaképei Rick Wakeman és Keith Emerson. A kompozíciókhoz hozzáteszi a saját zenei és hangzásvilágát. A Dukes of the Orient végig legalább egy kicsit afelé húz, amit Payne az Asiával csinált. A vokális harmóniák bőségesen gazdagítják az ultra fülbemászó refréndallamokat, amelyek már az első hallgatásra beindulnak. A refréndallamok afféle atmoszferikus csúcspontjai a daloknak. A John Payne-korszak Asiájának stílusát és hangzását leghajmeresztőbben a Time Waits For No One imitálja, ahol a vokális dallamokban még a vokóderről sem feledkeznek meg, Norlander pedig a moogjával szándékosan idézi meg azokat a gitárdíszítéseket, amelyeket az Asiánál valaha Steve Howe használt.
Az album tehát tele van pompával és bombasztikus hangzással! Erről a megragadó refréndallamok gondoskodnak. Az egyes kompozíciók azonban nagyobb mozgalmasságot is elérnek, ezért a Dukes of the Orient szívesen hajózik a hetvenes évek progresszív rockjának ölelésébe, és az ilyen pontokon a refréndallamok elvesztik elsőbbségüket. A dalok közül az első helyet a záró Give Another Reason viszi el, amely minőségében a legjobb John Payne-féle Asia-remekművekkel is felveheti a versenyt, például az „Aura” (2001) klasszikus Free című számával. A „Dukes of the Orient” tehát rendkívül változatos, tömören csiszolt és gonosz album. Hihetetlen mennyiségű kompakt, fülbemászó zenei megoldást tartalmaz, amivel gyakorlatilag az AOR-örökség feltámasztójává válik. Ha ehhez hozzávesszük a jól érezhető hangszerelési változatosságot, az album egésze megkapja a saját művészi személyi igazolványának alapvető védjegyét. Innentől kezdve pedig már nem kell sokáig találgatni: a Dukes of the Orient az első albumával a GPS zenei útjának jogos örököse, ami egyben azt is jelenti, hogy a Dukes of the Orient az Asia 1992 és 2005 között született életművének is jogos örököse.
Felállás
John Payne – ének, basszusgitár, gitár
Erik Norlander – billentyűs hangszerek
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Guthrie Govan – gitár
Jeff Kollman – gitár
Moni Scaria – gitár
Bruce Bouillet – gitár
Jay Schellen – dobok
Produkció
John Payne
Dallista
1. Brother In Arms
2. Strange Days
3. Amor Vincit Omnia
4. Time Waits For No One
5. A Sorrow’s Crown
6. Fourth Of July
7. Seasons Will Change
8. Give Another Reason
