Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Howe, Greg
Kiadó: Bad Racket
Megjelenés: 2017
Játékidő: 44:43
Értékelés: 4.5/5
Aki ismeri Greg Howe-ot, az olyan gitárosokat is követ, mint egyfelől Allan Holdsworth, másfelől mondjuk Richie Kotzen. Az előbbi sajnos már nincs közöttünk, az utóbbira még visszatérünk ebben az írásban. Greg Howe tehát hosszabb idő után új szólóalbummal jelentkezik. Méghozzá milyennel: szinte teljesen instrumentális jazzlemezzel! Kilenc évvel a „Soundproof” megjelenése után itt egy csokor új, rendkívül karakteres és kiérlelt szerzemény ettől a különleges muzsikustól és gitárvarázslótól, aki megszámlálhatatlan előadó stúdióalbumán játszott. Hogy csak a nemzetközi zenei élet legismertebb neveit emeljük ki: Michael Jackson, Justin Timberlake, ‘N Sync, Enrique Iglesias, Jason Becker, Richie Kotzen, Vitalij Kuprij, Jordan Rudess, Tetsuo Sakurai és mások.
A „Wheelhouse”-ra Howe eredetileg vokális albumot tervezett, de a végén mindössze egyetlen énekes szám (Shady Lane) került rá, amelyet Greg és a testvére több mint húsz éve szerzett. Ezen a dalon a szólót és az énekdallamot Richie Kotzen (szólókarrier, The Winery Dogs, Mr. Big, Poison) vitte, Howe régi haverja, akivel annak idején két közös albumot is kiadtak. Mivel a szám egy mérföldről kilóg az album többi anyagából, logikusan a lemez legvégére került, Howe és Kotzen pedig egyaránt „kirobban” a maga szólójával, miközben Kotzen finomérzékű éneke ismét brillírozik.
A maradék helyet még nyolc teljesen instrumentális szerzemény tölti ki. Tavaly Howe Stu Hamammel európai közös turnén járt, amelyen Zoltan Cszorz magyar dobos csatlakozott hozzájuk. Csak instrumentális zenét játszottak. Ez biztosan tovább motiválta és hajtotta Howe-ot, hogy instrumentális albumot vegyen fel. Ez az újra megtalált rajongás az instrumentális zene iránt pedig valószínűleg azt is elősegítette, hogy a dobos óriás, maga a fenséges Simon Phillips behívta Howe-ot a Protocolba. Howe egyébként nem sokkal a lemez megjelenése után észak-amerikai turnéra is indult, ahol Stu Hamm basszusgitáros és Gianluca Palmieri dobos segített neki bemutatni az albumot.
Mint említettem, a „Wheelhouse” műfaji és stiláris szempontból is rétegzett, ugyanakkor végig szellemes. Howe ingerlően adagolja a szikrázó lucidságot a szólóiban, amelyekből nem fogy ki a dinamit, és a vezérfonal sem vész el. Beleviszi azt a pillanatnyi kiszámíthatatlanságot és a spontán fordulatokat. Rendkívül finoman szól, szerves árnyalatokkal, a motívumalapot, amelyre az improvizáció épül, pedig sokszor csábító akusztikus hangzás színezi. Ez torzított hangokkal is át lehet szőve, de Howe ilyenkor sem nyúl még csak a közelébe sem MacAlpine, Becker vagy Friedman shreddelésének. Legalább fél lábbal mindvégig a jazz puhaságának finom variációiban marad, még akkor is, ha egy-egy dal rockosan „felmordul”.
Ez tehát kiváló instrumentális jazzlemez, konkrétan más műfajokkal ötvözve. A nyitó Tempest Pulse rendkívül kalandos szerzemény, amely különlegességével Howe lelkesedését idézi a kubai zenéből merített latin elemek iránt, és ezek csillognak a darab jazzes variációiban. A következő szám, a 2 In 1 máris teljesen más felépítéssel és kompozíciós megközelítéssel lep meg. Ez a funk zene jegyében terhelt dal (a funkhoz Howe a lemez vége felé, a Let it Slip-ben tér vissza), ugyanakkor nem rejti véka alá, hogy tolakodóan kacérkodik a negyvenes évek swingjének hagyományos vívmányaival (ez a második perc után hamarosan hallható). A Throw Down bluesszal és rockkal ötvözött jazzt tesz le az asztalra, nő a decibelek száma, a dal pedig egyenes választ ad arra, miért értette meg egymást Howe és Kotzen mindig olyan jól. Itt van a helyenként éteri Landslide, amely progresszív kalandvágyat ébreszt, és valószínűleg az album központi száma is, a billentyűknél pedig a legendás Ronnie Foster (Stevie Wonder, George Benson) csatlakozik be. Az album a világzene dallamvilágával is kacérkodik. Az említett Tempest Pulse mellett ilyen a Push On is.
Röviden: a „Wheelhouse” rendkívül gördülékeny album, tele éleslátó, mondanivalóval bíró ötletekkel, amelyek kilenc szilárdan megfogható kompozíciós konglomerátumba vannak csomagolva. Greg Howe játékát kivételesen virtuóz leleményesség díszíti, a gitáros pedig épp az improvizáció pillanataiban annyira kiszámíthatatlan és lenyűgöző a kézügyességében, hogy a „Wheelhouse” pontosan emiatt sokkolóan fertőző és érdekes. Ezért kiváló hallgatnivaló mágnes, amely az elejétől a végéig egy pillanatra sem lanyhul kifejezőerőben. Olyan album, amelyet hosszan fedezhetsz fel, és amely újra meg újra elvarázsol. A részleteit fátyolról fátyolra fogod felfedni, a zene pedig lenyűgözve és elbűvölve hagy majd. Reméljük, hogy Howe ezt az ihletet átviszi valamelyik következő szólóalbumára is, amelyről szintén azt reméljük, hogy megint instrumentális lesz. Ez egy nagy perfekcionista és mesterségének megsejthetetlen mestere zseniális műve. Mellesleg nem egy ötlet, amit itt hallasz, gond nélkül otthonra találna Simon Phillips valamelyik albumán és a Protocolén is.
Felállás
Greg Howe – gitár, basszusgitár, programozás
Stu Hamm – basszusgitár
Gianluca Palmieri – dobok
Richie Kotzen – ének, gitár a 9. számban
Ronnie Foster – billentyűk a 2. és a 4. számban
Produkció
Greg Howe
Dallista
01. Tempest Pulse (5:20)
02. 2 in 1 (6:05)
03. Throw Down (4:25)
04. Landslide (6:22)
05. Key to Open (1:50)
06. Push On (4:40)
07. Let It Slip (5:00)
08. I Wonder (5:06)
09. Shady Lane (feat. Richie Kotzen) (5:48)
