Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Metal Mind Productions
Megjelenés: 2016
Játékidő: 110:13
Értékelés: 4/5
A „XX” dupla koncertalbum, amely a kultikus brit neoprogrockerek, az Arena fennállásának huszadik évfordulóját ünneplő turné lengyelországi szakaszán készült. A lengyelországi Katowice nem véletlenül esett a választásra: az Arena-féle progresszív rock a lengyel rajongók körében különösen népszerű, ahogy a neo-prog rock legtöbb hőse is az. A turné nem sokkal az Arena nyolcadik stúdióalbuma, a „The Unquiet Sky” (2015) megjelenése után zajlott, így nem meglepő, hogy a műsorban négy szám is erről a lemezről szerepel. A setlistre természetesen a korábbi albumokról is felkerült jó néhány kedvenc az angol neo-prog rock szörnyetegeitől, akik már rég hozzászoktak, hogy kis termekben lépjenek fel, mint amilyen a katowicei is volt.
Amikor a Pendragon régi billentyűse, Clive Nolan és a Marillion alapító dobosa, Mick Pointer 1995-ben megalapította az Arenát, álmukban sem gondolták, hogy a zenekar kinövi a mellékprojekt kereteit, és a kortárs progrock egyik legnagyobbra becsült formációjává válik, amely főként szimfonikus progrockos megközelítésébe szívesen csempész nehézrockos elemeket is, ezért a prog metal egyes rajongói is kedvelik. Sajnos a zenekar nem maradt ment a gyakori felállásváltozásoktól, főleg az énekes- és a basszusgitáros poszton, amire Nolan a „XX” egyes számai közben szellemesen fel is hívja a figyelmet. A derék billentyűs egyébként most a szokásosnál jóval bőbeszédűbb, és az est legbonyolultabb számának hátteréről is mesél egy keveset.
Paul Manzi technikai szempontból minden bizonnyal az Arena eddigi legjobb énekese, akinek a hangja a prog metalban és a heavy metalban is remekül megállná a helyét, a brit neoprog bajnokok híveinek többsége mégis most is hiányolja elődje, Rob Sowden rendkívüli karizmáját, aki tizenkét évig bírta a zenekarban. Paul kiválóan elénekli a régi sztenderdeket, ezt már az előző Arena-koncertalbumon, az „Arena:Live”-on (2013) is bebizonyította, de az előadásukból általában kicsit hiányzik elődje érzelmi tüze és teatralitása. Az minden számból felejthetetlen drámát, szinte zenés színházat csinált, Manzinak pedig még kell egy kicsit, hogy utolérje az elődje karizmáját.
Az új basszusgitáros, a viszonylag ismeretlen Kylan Amos, aki a „The Unquiet Sky”-on a jóval híresebb John Jowittot váltotta, élőben is igazolta a belé vetett bizalmat, és az új és a régebbi számokon egyaránt meggyőzően húzza a basszusvonalakat. Nolan, Pointer és a gitárvirtuóz John Mitchell a szokott módon kiváló. Összességében a banda ezen az estén mindent beleadott. A hangzás sajnos nem a legjobb a korábbi Arena-koncertalbumokhoz képest, a hangulat is lehetne jobb, mert a közönség túlságosan „élettelennek” tűnik. Hallatszik a felvételen, hogy a koncert egy Arena-formátumú zenekarhoz képest túl kis teremben zajlott, pedig jobb helyszín járt volna nekik.
A dupla koncertfelvételt a „The Unquiet Sky” számai közül „The Demon Strikes” nyitja. A „The Seventh Degree of Separation” (2011) sztenderdje, a „Rapture” rövid kitérője után egy kis visszatérés következik a „The Visitor” (1998) albumra. Közvetlenül ezután jön a teljes „XX” csúcspontja: az „Immortal” (2000) felejthetetlen szuperepikusa, a „Moviedrome”, a zenekar eddigi történetének leghosszabb és egyesek szerint legjobb száma. Nolan rendkívül bonyolult számként konferálja fel, amelyet azért írtak ilyen összetettre, mert soha nem akarták élőben játszani, népszerűsége miatt azonban nem volt más választásuk, mint hogy megtanulják a közönség előtt is előadni. Itt az Arena igazán a legjobb formáját mutatja, és ismét bebizonyítja, miért tartozik élőben is a progrock egyik legizgalmasabb attrakciói közé, még ha a koncertjeik Lengyelországot leszámítva általában rettenetesen gyéren látogatottak is. A „The Visitor” számai közül külön ki kell emelni a „The Hanging Tree” fenomenális változatát, amely mintha csak Manzi hangjára készült volna, de kiválóan képviselteti magát a másik koncepcióalbumuk, a „Contagion” (2003) anyaga is, míg a „Pepper’s Ghost” (2005) mindössze egyetlen számmal van jelen, ami abszolút kevés. Ugyanez igaz az Arena első két albumára, amelyeket a „Solomon” – egy újabb kultikus szuperepikus és a felvétel másik nagy csúcspontja – meg a „Crying For Help VII” képvisel, amellyel a koncertdokumentum szinte ideális módon zárul. Egyúttal ez az egyik ritka pillanat, amikor a közönség végre egy kicsit aktívabb.
A „XX” kiváló koncertdokumentum a „The Unquiet Sky”-turnéról, amelyet az Arena hívei biztosan nem hagynak ki, hiszen a rutinos neoprogresszív zenekar fennállásának huszadik évfordulójához nagyon is méltó főhajtás. Egyúttal ügyes keresztmetszetet ad az eddigi pályájukról, valóban irigylésre méltó színvonalon játszva és énekelve. A műsor érdekes és változatos volt, de nem álomszerű, mert számos Arena-klasszikus hiányzik, élen a „Jericho”-val, a „Midas Vision”-nel, a „Medusa”-val, a „Sirens”-szel, az „Enemy Without”-tal és a „Chosen”-nel, bár hiányukat a „Movidrome” előadásával kárpótolták. Ha eltekintünk az átlagos hangzástól, a meglehetősen vérszegény közönségtől és a ronda borítótól (a római XX-szel a Metal Mind Productions kiadó illetékesei tönkretették a „The Unquiet Sky” borítóját), akkor is egy újabb nagyon jó koncertdokumentumot kapunk, amely elsősorban az Arena régi híveinek szól, nem azoknak, akik még csak ismerkednek ezzel a bűnösen elhanyagolt zenekarral.
Felállás
Paul Manzi – ének
John Mitchell – gitár, vokál
Clive Nolan – billentyűs hangszerek, vokál
Kylan Amos – basszusgitár
Mick Pointer – dob
Produkció
Karl Groom, Clive Nolan és John Mitchell
Számlista
CD1:
1. The Demon Strikes
2. Rapture
3. Double Vision
4. Crack In The Ice
5. Moviedrome
6. How Did It Come to This?
7. Salamander
8. Bedlam Fayre
CD2:
1. Serenity
2. The Unquiet Sky
3. Traveller Beware
4. The City Of Lanterns
5. Riding The Tide
6. The Hanging Tree
7. The Tinder Box
8. Solomon
9. Don’t Forget To Breathe
10. Crying For Help 7
