Shadows Of The Dying Sun

Szerző: Primož Novak

Előadó: Insomnium
Kiadó: Century Media
Megjelenés: year_month
Játékidő: 56:43
Értékelés: 4.5/5

Finnország korábban elsősorban olyan bandákkal hívta fel magára a figyelmet, mint a Children of Bodom, a Wintersun vagy a Kalmah. Valamivel később az Insomnium is megtalálta a helyét, akik másként közelítették meg a melodikus death metalt, bár jó néhány évnek el kellett telnie, mire nagyobb figyelmet kaptak. Mindenekelőtt azt üzenték, hogy ha valami finn, abból még nem feltétlenül lesz émelyítően csicsás.

Az Insomnium lassan küzdötte előre magát. Az első albumaik kétségkívül meggyőzőek voltak, mégsem sikerült valahogy az élvonalba kerülniük. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy a dalok hosszúak voltak, és nem túl kereskedelmi szemléletben születtek. A változás az előző, One For Sorrow című albumon már érezhető volt: a banda ismertebb kiadóhoz szerződött, a dalok pedig egyszerűbbek lettek. Először használtak dallamos éneket is, ami manapság elengedhetetlen a nagyobb tömegek megszólításához. A One For Sorrow azonban csak korrekt lemez volt. Az Insomnium korábban megmutatta, hogy lényegesen igényesebb dalokat is képes írni, a One For Sorrow számai viszont egyszerűbbek, kereskedelmibb szelleműek lettek, még ha akadt is rajta néhány fényes pont.

A Shadows Of The Dying Sun kedvéért a banda úgy döntött, több időt szán a munkára, és az első albumokat vette példának. Hogy a lemez mégse hangozzon nosztalgiázásnak, más utat választottak. A The Primeval Dark intro után az Insomnium egy epikus, dallamos és fülbemászó dalt tálal, a While We Sleep-et, amiben valahogy minden benne van, amit a zenekartól várni lehet. Elvarázsol a dallamos ének is, amely szépen illeszkedik a billentyűkkel megtámogatott, melankolikus dallamokba. A dal mindenképp meglepetés, a végén pedig egy szép, dallamos szólóval koronázzák meg az egészet. A Revelationnel az Insomnium hagyományosabb melodikus death metal fogásokhoz nyúl. Igaz, az egész elég modernül szól, nemcsak a hangzás miatt, hanem a beépített billentyűk miatt is, amelyek segítenek az Insomniumnak valami egyedit kialakítani.

A Black Heart Rebellionnel az Insomnium olyan kitérőt tesz, ahová még nem jutott el, vagy legalábbis régóta nem járt. Egyúttal a lemez sokszínűséget kap, a hallgatónak pedig az az érzése támad, hogy a banda ezúttal kísérletezett és tágította a határait. Black metalosabb fogásokat kapunk, amelyek azért dallamos természetűek. Hogy ne ugyanazok a riffek ismétlődjenek folyton, a vége felé a zenekar egy finom, lassabb, dallamos betétet hoz, amely már kicsit kacérkodik a doom metallal, ami egy finn bandától végül is nem volna meglepő. És ha már a doomnál tartunk, a következő szám, a Lose To Night még inkább efelé hajlik, bár maga a ritmusszekció kicsit gyorsabb. A Collapsing Words-szel újra a melodikus death metal felé fordulnak. Ez egy pörgősebb szám, amely fülbemászó dallamokkal büszkélkedhet. A The River alapjai elég hasonlóak a Black Heart Rebellionéhez, azzal a különbséggel, hogy a finomság hangsúlyozására a zenekar egy torzítatlan részt is bedob, amely ellenpontozza az elején hallható agresszív black metal gitárokat. Az Ephemeral ismét visszafordulást hoz a jellegzetes melodeath stílusba. Az Insomnium minden dallal meglep. Új hallgatókat is lenyűgözhetnek, a régieket pedig megtarthatják.

A zárásként érkező két dalnál a banda lecsillapodik. A The Promethean Song és a Shadows Of The Dying Sun végérvényesen megmutatja a melankólia és a dallamosság iránti érzéküket torzítatlan részekkel és dallamos énekkel. Ha a bónuszdalt is hozzávesszük, az Insomnium több mint egy órányi igen változatos zenét kínál, amellyel bizonyítja, hogy egy stílust bizony nagyon is ki lehet tágítani.

Az Insomnium kétségkívül fejlődést mutatott. Bár a várakozásoknak megfelelően továbbra is itt van a morgó ének, a dallamosság, a hangulat és a szolid ritmusszekció, az utóbbi ezúttal az agresszív részeknek köszönhetően valamivel többet mutatott. A fejlődés valószínűleg Markus Vanhala (Omnium Gatherum) gitárosnak is betudható, aki kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy érezhetően több a dallam és a szóló.

A Shadows Of The Dying Sun kiforrottságával, sokszínűségével és kiszámíthatatlanságával tűnik ki. Az érettség bizonyítéka, egyben akár fordulópont is lehet a későbbi munkákhoz, amelyeknek elsősorban a nyitottság az ismertetőjegye. Most főleg abban reménykedünk, hogy a banda nem dől hátra a babérjain, és nem kezd egyszerűen stagnálni, mint oly sok mai zenekar egy jól fogadott album után.

Felállás

Nillo Sevänen – ének, basszusgitár

Markus Hirvonen – dobok

Ville Friman – gitár, tiszta ének

Markus Vanhala – gitár

Produkció

Teemu Aalto

Számlista