Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 44:38
Értékelés: 5/5
„A fekete föld szárnyai alatt kevésbé rémes az éjszaka, mint a ragyogó nap alatt a rabszolganapok” – elmélkedett a lázadó kedvű Črtomir Prešeren „Krst pri Savici” című poémájában. A később alázatosan megtért és megszelídült Črtomir nyilván nem ismerte a brit progrock titánokat, a Van Der Graaf Generatort, különben jobban félt volna a feketeségtől, és kevésbé vágott volna vitéz pózokat: az aranykor (a múlt század hetvenes évei) rockzenekarai közül ugyanis csak kevésnek sikerült olyan részletességgel megragadnia a modern, posztapokaliptikus társadalom feneketlen szakadékának sötétjét, mint nekik. A Van Der Graaf Generator a zseniális énekes, gitáros, zeneszerző és látnok, Peter Hammill vezetésével 1976-ban vette fel hatodik stúdióalbumát, és a „Still Life” címet adta neki – jó okkal.
Az első ok bizonyosan az volt, hogy bár közben már kétszer feloszlottak (először még a pályájuk legelején), a hetvenes évek közepén még mindig léteztek, és a klasszikus felállásban – Hammill mellett Hugh Banton orgonista, David Jackson fúvós és Guy Evans dobos – erősebbek voltak, mint valaha. A „Still Life” címmel ki akartak csúfolni mindenkit, aki folyton a korai halálhírüket költögette, és azt a jelenséget is, hogy az ember a számtalan lelkes próbálkozás ellenére sem törölte még le a fajtáját a Föld színéről. A „Godbluff”-turné 1975-ös, traumatikus zárása után, amikor alig jutottak haza élve Olaszországból – közelről megismerkedtek egy megvadult, politikailag megbomlott csőcselékkel –, a VDGG tagjai visszatértek a stúdióba, és nekiláttak öt új dal felvételének, amelyek aztán a „Still Life”-on kötöttek ki.
A szerzői munka fele ekkor gyakorlatilag már készen volt, hiszen a „Pilgrims” és a „La Rossa” még a „Godbluff” felvételei idején született, így mindkettőnek csak egy kis további „csiszolásra” volt szüksége. A „Still Life” hangzásában az első, elég szembetűnő, de drámainak aligha nevezhető változás az volt, hogy Hammill gyakrabban ült elektromos gitárhoz, miután évekbe telt, mire megbarátkozott a ritmusgitáros szereppel – korábban ugyanis a zongora és az akusztikus gitár volt a kedvenc hangszere.
Peter kiszámíthatatlan gitárimprovizációi – szemben elképesztő és teljesen egyedi énektehetségével – szigorúan technikai szempontból nem voltak nagy mesterművek, főleg nem a progresszív rock néhány gitármesteréhez képest, de remekül illeszkedtek Banton epikus orgonafutamaihoz, Jackson vad fúvósrohamaihoz és Banton kíméletlen dobáganyútüzéhez. Ez a kombináció volt a kulcsa a győztes receptnek, amely a „Still Life”-ból is újabb felejthetetlen VDGG-remekművet csinált – 1976-ig már négy ilyen „példány” gyűlt össze. A „Still Life” epikus, hátborzongató, sötét, mindenekelőtt megrázóan ambientes utazás az emberi agy idegsejtjeinek legmélyebb és legbonyolultabb kanyarulataiba; ezt remekül jelképezi a fantasztikus album borítója is, rajta a Van de Graaff-generátor okozta elektrosztatikus kisülés Lichtenberg-figurájával.
A „Still Life” nyitódala, a „Pilgrims” a szokásos VDGG-mércével mérve viszonylag nyugodt bevezetés az albumba, mégis tele van epikával és tragikummal – ez a két kulcsfontosságú ambientes elem a VDGG örökzöldjeiben gyakran egészítette ki egymást. A titokzatos hangulatot Hammill költői énekmódja és a rendkívül finom orgona–szaxofon páros teremti meg, és a hallgatót epikus zarándoklatra viszi a „szép új világ” posztapokaliptikus tájain, a legrosszabb kollektív rémálomba. A kaméleonszerű énekhangok mestere három edzett hangszeres társa segítségével idővel felemelő, epikus refrént ad, amelynek révén erős fénysáv hasít bele az egyetemes emberi pusztulás sötét völgyébe.
A komor hangulat a megrázó címadó dalban, a „Still Life”-ban bontakozik ki igazán, ahol Hammill, az örök halhatatlansági vita közepette, ismét felülmúlja önmagát sajátos énekes kaméleonságával. A nyitórész, ahol Banton orgonájának szakrális hangja uralkodik Peter „mártír” vallomása mellett, szinte elégikusan szól. Egy ravasz átvezetés után indulatos, sötétebb szakasz következik, bővelkedve felkorbácsolt orgona- és szaxofonvariációkban, miközben Peter hirtelen agresszívebb énekstílusra vált, amit Evans jazzes dobütései remekül támogatnak.
A King Crimson briliáns instrumentális számában, a „Red”-ben a növekvő anarchizmusra figyelmeztetett, a VDGG tagjai pedig a hetvenes évek olasz anarchista színterét (és a vele való közeli találkozásaikat) dolgozták fel a „La Rossa” című műremekben. Ez a rendkívül temperamentumos dal, tele a karizmatikus énekes-„mennydörgő” dühös kitöréseivel, főként az orgona- és szaxofonszólamok heves összecsapásaira épül, amelyeket vad dobkataklizmák szelnek át. Az epikus és egyszerre sötét hangulat percről percre fokozódik, ami az egész „Still Life”-ra igaz, és ez a lemez sokkal nagyobb hatással volt a korai heavy metal- és punkszínterre, mint ahogy a legtöbben gondolnák.
A „Still Life” dalai közül a „My Room (Waiting For Wonderland)” az, amely talán a legjobban magába foglalja Hammill filozófiáját és látnoki világszemléletét, és amely figyelmeztetésként is olvasható az egyre inkább eszét vesztő emberiségnek, mely megállíthatatlanul rohan a vesztébe. Elegáns szaxofon- és zongorafutamok kísérik Peter elégikus színezetű énekfordulatát, és együtt rendkívül kellemes motívumot alkotnak. Később Jackson több teret kap szellemes szaxofonimprovizációinak, miközben Hammill szorgalmasan ápolja szinte „angyali” énekstílusát.
Az epikus remekmű, a „Childlike Faith In Childhood’s End” a gyermeki naivitásra utal, amely alig várja a felnőtté válást, és a csalódásra, amely a legtöbb esetben akkor jön el, amikor már késő; arra is, hogy a legtöbb ember a (hivatalos) felnőttkorba lépés után is gyermeki szellemi és lelki fejlettségi szinten marad. Ez a dal a teljes „Still Life” ambientes és költői csúcspontja. Egy szellemes szaxofonimprovizáció nyitja meg az utat a felemelő, epikus motívum előtt, amelyet ismét a kaméleonhangulatú Hammill formál ügyesen, aki az énekével szüntelenül a pokol és a mennyország között vált.
Az epikus refrén úgy szól, mint a végső kinyilatkoztatás, egyszersmind keserű intelem az emberiségnek e posztapokaliptikus költő részéről, aki mindig résen van. Bár végig a komor hangulat uralkodik, vad hangszeres variációkkal, és a „mennydörgő” hangja szinte szétfeszül a megvadult, beteg emberi faj iránti dühtől, a zseniális szöveg mégis reményt és törékeny megváltási esélyt kínál mindazoknak, akik még nem süllyedtek bele teljesen a politika, a papok és a „szabad” piac karmaiba. Ez látszik ennek a fenséges eposznek a diadalmas zárásán is, amely a mai napig a VDGG egyik kulcsfontosságú műve.
Amikor a progresszív rock népszerűsége a csúcsra ért, a Van Der Graaf Generator még mindig alkotóereje teljében volt. A „Still Life” a klasszikus VDGG-felállás egyik kreatív csúcspontja lett, amikor a zenéjük kiválóan egybeolvadt az egyes dalok mondanivalójával, és valódi ereje volt ahhoz, hogy megváltoztassa az egyre kaotikusabb világot, amely már akkor felgyorsulva száguldott az apokalipszis felé. Sajnos a klasszikus VDGG-felállás nagy alkotói varázsa még a „Still Life” megjelenésének évében kezdett egyre jobban megkopni, de nem mielőtt felvették a szintén kiváló „World Record”-ot (1976), amelyet sokáig az utolsó felvonásuknak tartottak.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, zongora
David Jackson – szaxofon, fuvola
Hugh Banton – orgona, basszusgitár, mellotron, zongora
Guy Evans – dobok, ütőhangszerek
Produkció
Van Der Graaf Generator
Dalok listája
1. Pilgrims (7:12)
2. Still Life (7:24)
3. La Rossa (9:52)
4. My Room (Waiting for Wonderland) (8:02)
5. Childlike Faith in Childhood’s End (12:24)
