Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Cathedral
Kiadó: Delta Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 45:25
Értékelés: 4/5
A Cathedral egyike azoknak a kultikus amerikai prog zenekaroknak, amelyeket a hetvenes évek végén váratlanul lehagytak az akkori zenei trendek a progresszív rock iránti érdeklődés visszaesése miatt, még mielőtt tartósabban berendezkedhettek volna a színtéren. Az obskúrus, hetvenes évekbeli amerikai prog-színtérnek ez elég nagy csapás volt, hiszen nemcsak kivételesen tehetséges zenészekről volt szó, hanem az egyik legritkább amerikai csapatról, amely teljesen európai szerzői és hangzásbeli szemléletet ápolt, így sokan tévesen angol bandára tippelnek. Komplexitásban simán felvették a versenyt a meglehetősen kísérletező Yezda Urfával, és gyakran túlszárnyalták az ismertebb amerikai prog-kortársak – élükön a Kansasszel, a Happy The Man-nel, a Todd Rundgren’s Utopiával és az Ambrosiával – improvizációs kiszállásait.
A hetvenes években a Cathedral mindössze egyetlen albumot tudott kiadni, a „Stained Glass Stories”-t, aztán hosszú időre eltűnt a süllyesztőben. A „Stained Glass Stories”, amely az amerikai prog rock-színtér hetvenes évekbeli egyik legjobb teljesítménye volt, minden szerzeményében érezhetővé teszi a brit prog élvonalának hatását – élen az Yes-szel, a Genesisszel, a King Crimsonnal, az ELP-vel és a Gentle Giant-tel –, úgyhogy a Cathedralról nem lehet pusztán úgy beszélni, mint „még egy tipikus amerikai szimfonikus prog bandáról”, mint amilyen például a Starcastle volt, amely a dallamosságra esküdött, és gyakran szinte tökéletes Yes-másolatként szólt. A Cathedral olykor sötéten és obskúrusan, sőt kakofonikusan szólt, a ritmikai árnyalatok között pedig szívesen használt poliritmiát, akárcsak annak idején a Gentle Giant.
Rudy Perrone gitáros stílusa meglehetősen hasonlított Steve Howe-éra (Yes), míg Fred Callan basszusgitáros egyértelműen Chris Squire (Yes) hatása alatt állt, ezért a dalok bizonyos részei az Yes-klasszikus „Relayer” (1974) vagy a „Going For The One” (1977) kiválasztott pillanatait idézik. Paul Seal barokkos énekhangja kissé Derek Shulmanra (Gentle Giant) emlékeztet, ami nagyon ritka énekesi példaképet jelent. Egyedül Derek karizmája hiányzott Sealből, így az éneke érzelmi szempontból gyakran kissé hűvösen szól. Tom Doncourt billentyűs, aki főként a mellotronra és a korabeli szintetizátor-technológiára esküdött, hangszerelési és improvizációs szemlélete alapján a banda legegyedibb tagja volt, míg a dobos, aki az egyik legfurcsább nevet viselte a világon, Mercury Caronia IV, tulajdonképpen tiszta jazzes volt.
Az album produkciója – különösen az akkori időkhöz képest – kiváló volt. A „Stained Glass Stories” két hosszabb darabból áll, amelyeket feltételesen mini-eposznak lehetne nevezni, valamint három, egy progresszív rock zenekarhoz képest átlagos, szokásos hosszúságú (tíz percnél rövidebb) szerzeményből. A nyitó „Introspect” nyitó részében hosszabb hangszeres szakasz található számos szétszórt improvizációval, amelyekben jazz rock fusion megközelítés hallható, bár Doncourt dinamikus szintetizátorfutamai és Perrone kiszámíthatatlan gitárvariációi gyorsan szimfonikusrockos fűszert adnak hozzá. Seal a csendesebb részekben, amikor a mellotronhullámok uralkodnak, néhány viszonylag magas énekhangot is megüt, egyébként viszont a Derek Shulmannel való rokonsága több mint nyilvánvaló. A nyugodt és paranoid részek közötti átmenetek, számos kaotikus improvizációs betéttel, gyakoriak és teljesen váratlanok. Jókora meglepetést okoz az akusztikus lezárás, amely a nyitószerzemény egyik ritka, finom pillanata.
A baljós hangulattal megkoronázott „Gong” újabb teljes kiszállást jelent valahová a „hetedik dimenzióba”, ahol a banda a mellotronhullámok között nem fukarkodik a vad improvizációkkal, a széttördelt ritmikai variációkkal és a váratlan tempóváltásokkal. Némi finomságot visznek bele a hatalmas szintetizátorhullámok, a csengettyűk hangja és az akusztikus gitár pásztori akkordjai, ahol minden lépésnél érezni, hogy Perrone szinte fanatikusan bálványozta Steve Howe-t. A „The Crossing” szakrális felhangú kórusharmóniákkal nyit, ami illik a zenekar nevéhez, majd átvált egy szellemes szakaszba, huncut hangulatú énekkel és számos pásztori hangszereléssel. A jazzes dobátmenetek és a harcias gitárimprovizációk remekül kiegészítik a folyékony billentyűs függönyöket, miközben a banda sehogy sem tud dönteni, hogy ezt a nagyon érdekes szerzeményt inkább epikus vagy kaotikus ambient vizekre vigye-e. A végén aztán mégis a mellotronra épülő epikus lezárás mellett döntenek.
A „Days & Changes” Seal elhangolt a cappella énekével indul, amely úgy szól, mintha zuhanyzás közben nyomta volna le, majd belép egy finom gitárhangszerelés, ezt éteri billentyűs textúrák és megvastagított basszusvonalak követik, a dobok dinamikája pedig ismét valamelyik jazz rock fusion csapat szintjén mozog. Ezúttal Doncourt billentyűs kedvére rakosgatja az epikus mellotronfüggönyöket, és ezzel igazán fenséges hangulatot teremt, miközben a harcias kedvű ritmusszekció folyton kaotikusabb szférák felé hajt. Perrone gitáros mutatványaival végig a „két világ” között marad megosztva, idővel azonban egyre fontosabb szereplője lesz e felkavaró szerzemény záró szakasza egyre dallamosabb irányának.
A záró, melodramatikus eposz, „The Search”, amely egyben az album legambiciózusabb teljesítménye, epikus mellotron- és gitárhangszereléssel nyit, miközben a hatalmas kórusharmóniák sem hiányoznak. Az egész meglehetősen egy fantasy-saga ambient lüktetésére emlékeztet. Amikor belép Seal teátrálisan megrendezett éneke, egy rövidebb folk szakasz következik, majd a Cathedral a szerzemény végéig feszült ambient drámát fokoz, miközben a ritmusszekció lenyűgöző robotolása közepette alaposan „elszabadul” az általános szimfonikus fenség és a leleményes gitárimprovizációk uralma.
A Cathedral a csúcson teljesen felvette a versenyt az európai prog rock legjobbjaival. Ékes bizonyíték erre a „Stained Glass Stories”, az obskúrus amerikai progrock-színtér egyik gyakran elfeledett, magányos ereklyéje. Ilyen komplex, kiszámíthatatlan és világos elméjű alkotás nagyon kevés született a hetvenes évek amerikai prog bandáinak „kovácsműhelyeiben”, így a Cathedral tagjai ma is büszkék lehetnek erre a ritka teljesítményre. Amikor a 20. század végén újra kezdett nőni az érdeklődés a progresszív rock iránt, a Cathedral is lassan „ébredezni” kezdett. Miután újra összeálltak, ám Perrone helyett az új gitárossal, David Doiggal, 2007-ben mégiscsak kiadták második stúdióalbumukat.
Felállás
Paul Seal – ének, ütősök, basszuspedál
Tom Doncourt – billentyűk, ütősök
Rudy Perrone – 6 és 12 húros gitár, vokál
Fred Callan – basszusgitár, basszuspedál
Mercury Caronia IV – dob, ütősök
Produkció
Cathedral
Számlista
1. Introspect (12:35)
2. Gong (7:00)
3. The Crossing (5:55)
4. Days & Changes (8:35)
5. The Search (11:20)
