Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Oldfield, Mike
Kiadó: Virgin EMI Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 59:42
Értékelés: 2.5/5
Mike Oldfield megint melléfogott. Már-már megszoktuk, hogy az elmúlt harminc évben olyan stúdióalbumokat ad ki, amelyek minőségben erősen ingadoznak. Ez ugyan nem csorbítja legendás zenei státuszát, mégis csendben még mindig ott pislákol a remény, hogy a 21. században talán „felébred”, és visszatér legjobb napjainak magas művészi szintjére. Ezért még várni kell. A zenekari színezetű „Music of the Spheres” (2007) után, amely szolid, de nem túl izgalmas produktum volt, Oldfield úr úgy döntött, hogy az „Earth Moving” (1989) óta először olyan albumot vesz fel, amelyen egyetlen instrumentális szám sincs, és amely túlnyomórészt pop/folkrock hangulatú. Híres prog rock és new age múltja ezúttal nem hatotta meg különösebben, így a „tömegeknek” készített lemezt, és ennek érdekében jócskán feláldozta a szerzői integritásából, amely egykor a legnagyobbak közé röpítette. A „Man on the Rocks” Mike jubileumi, huszadik stúdióalbuma, és ez az egyik fő oka annak, hogy hosszú idő után váratlan fordulatot vett: énekközpontú, kompakt, kifejezetten pozitív hangvételű pop rockot játszik, amellyel továbbra is a „belső démonait” akarja kiűzni.
Az akusztikus gitár, a basszusgitár és a billentyűk mellett Oldfield úr a „Man on the Rocks” kedvéért – szintén hosszabb szünet után – az elektromos gitárt is újra a kezébe vette. Ez kétségkívül nagy plusz, hiszen az egyes számokból jól hallható, hogy messze nem felejtett el játszani, megőrizte sajátos hangzását és hozzáállását is, amellyel ez a kultikus multiinstrumentalista kivívta magának korunk egyik legbecsültebb gitárosának hírnevét. Társaságot ezúttal az elévülhetetlen „fenyőapó”, Leland Sklar (Phil Collins, Crosby, Stills & Nash, James Taylor) csinált neki basszusgitáron, John Robinson (Michael Jackson, Eric Clapton, Daft Punk) dobon, Michael Thompson gitáron, Matt Rollings billentyűn, valamint Luke Spiller (The Struts) énekes. Miután a Universal megvette az EMI-t, a Mercury és a Virgin pedig egyesült, Mike ismét a Virgin EMI Records vállalati ernyője alatt van, ami azt jelenti, hogy a „Man on the Rocks” szélesebb piacra készült, és ennek megfelelően kifejezetten kereskedelmi irányultságú produktum.
Már a nyitó kislemez, a vidám „Sailing” jelezte, hogy fordulat történt egy könnyed, de eléggé monoton pop rock felé, amely az igényesebb zenerajongókat hamar untatni kezdi majd, a legjobban pedig éppen azoknak fog tetszeni, akik amúgy nem tartoznak Mike rendszeres hallgatói közé. Az egyes hangszerelések ezúttal többé-kevésbé nagyon egyszerűek és vidámak, főleg pedig gyakran elég hasonlítanak egymásra. A fő gond Spiller meglehetősen monoton énekhangja, amely sokszor üresen és energia nélkül cseng, akárcsak a „Man on the Rocks” hangszerelései többsége. A régi hívek nagy része legalább olyan gyorsan el fogja felejteni ezt a lemezt, mint az szintén nem túl sikerült „Earth Moving”-ot, amellyel a legtöbb közös vonása van. Spiller hangja a legjobb, megnyugodott pillanataiban kissé Bryan Ferryre (ex-Roxy Music) emlékeztet, de amint keményrockeresen ordibálni kezd, idegesítővé válik, és erőltetetten szól (szép példa erre a „Castaway”).
A lemez szövegeinek zöme Mike lelki egészségével foglalkozik, amellyel „örök harcot” vív, de szó esik más témákról is, például a 2012-es londoni olimpiáról, amelyet aligha felejt el, hiszen az ünnepélyes megnyitón két klasszikust adott elő színes pályafutásából. Az „Irene” a 2011-ben a Bahamákat pusztító Irene hurrikán következményeiről szól. A „Moonshine” biztató gitárfrázist és vágtázó ritmust tartalmaz, amely rokon a Pink Floyd „Take It Back” klasszikusáéval, de ez egyben az egyetlen közös vonásuk. Később a dal folk rockká alakul át, elragadó kelta hangszerelésekkel és a teljes albumot átható jókedvű hangulattal. A címadó dal a „Man on the Rocks” egyik legkevésbé sablonos, változatosabb pillanata, amely kicsit még Mike jobb időire is emlékeztet. Ebben a remek kísérővokál-vonalak mellett fenomenális gitárszólója is oroszlánrészt vállal, és eszünkbe juttatja, miért vívta ki a pasas gitárosként is már réges-rég a kultikus státuszt.
A „Dreaming in the Wind”, ez a szolid soft rock szám kellemes hangulattal, a nyitó gitár miatt minden Mark Knopfler (Dire Straits) rajongónak tetszeni fog. A „Man On the Rocks” legjobb pillanata egyébként a „Nuclear”, ironikus módon az album egyetlen sötét hangulatú dala, amely sokaknak a „Heavens Open” (1991) „No Dream” című számát juthatja eszébe. A „Chariots” átlagos, „másodrendű” kemény rock, amely gyorsan feledésbe merül, az „Irene” pedig még feledhetőbb blues rock szám, amely komolyan jelzi az ihlethiány tömeges jelenlétét. A „Following the Angels” kellemes ballada lebegő hangszerelésekkel és elragadó vokális vonalakkal, amely tökéletes lenne egy altatódalnak, de ezúttal pozitív értelemben. Az „I Give Myself Away” újabb lassú ballada Mike akusztikus gitárjával és egy csipetnyi mellotronnal, amely a következő meghallgatásig gyorsan elillan az emlékezetből.
Az Oldfield-életmű minden hű rajongójának határozottan ajánlott a háromlemezes „Deluxe” változat megvétele, mert ehhez az album instrumentális verziója is jár. Ez utóbbi, ironikus módon, minden ízében sokkal jobb a vokális változatnál, és ha az első és a második lemez sorrendje fordított lenne (az instrumentális verzió lenne a hivatalos stúdióalbum), a „Man on the Rocks” biztosan magasabb értékelést kapna.
A zseniális multiinstrumentalista a „Man on the Rocks” című lemezzel meglehetősen unalmas produktummal állt elő, amely vidám természetével ugyan kellemes a fülnek, ám az igényesebb zenerajongók hallgatás közben valószínűleg elég gyorsan el fognak aludni. Technikai szempontból a „Man on the Rocks”-ra valóban semmi rosszat nem lehet mondani, de az egész csupán halvány árnyéka annak, amire Mike fiatalabb éveiben, vagy csak húsz évvel ezelőtt képes volt (utolsó zseniális alkotása a „The Songs of Distant Earth”, 1994), amikor még nem veszítette el az igazi szerzői ihletet és a kísérletező hevületet. Ezen az albumon az elektromos gitárjátékát leszámítva egy cseppnyi egykori zsenialitás sem érződik. Szerencsére a „Man on the Rocks” legalább nem a „Tubular Bells” újabb variációja, amellyel Mike az elmúlt években sok rajongója szemében sokat rontott, ha nem épp csalódást okozott.
Felállás
Mike Oldfield – elektromos gitár, akusztikus gitár, basszusgitár, billentyűk, kísérővokál
Leland Sklar (Phil Collins, Crosby, Stills & Nash, James Taylor) – basszusgitár
John Robinson (Michael Jackson, Eric Clapton, Daft Punk) – dob
Luke Spiller (The Struts) – ének
Matt Rollings – zongora és Hammond B-3Michael Thompson – elektromos és akusztikus gitár
Stephen Lipson elektromos és akusztikus gitár
Davy Spillane – síp a „Moonshine”-on
Paul Dooley – hegedű a „Moonshine”-on
Bill Champlain, Alfie Silas Durio, Carmel Echols, Rochelle Gilliard, Judith Hill, Kirsten Joy, Jason Morales, Louis Price, Tiffany Smith – kísérővokál
Produkció
Mike Oldfield és Stephen Lipson
Számlista
1. Sailing (4:46)
2. Moonshine (5:50)
3. Man On The Rocks (6:11)
4. Castaway (6:35)
5. Minutes (4:52)
6. Dreaming In The Wind (5:29)
7. Nuclear (5:04)
8. Chariots (4:39)
9. Following The Angels (7:05)
10. Irene (4:00)
11. I Give Myself Away (5:11)
