Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Turner, Frank
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 50:20
Értékelés: 4/5
Frank Turner érdekes figura. Miután a post-hardcore Million Dead egykori tagjaként 2005-ben a szólópálya mellett döntött, és daloskönyves énekes-dalszerzőként vágott bele, aki punk múltjának elemeit a Brit-szigetek népzenei hagyományának tartalmával ötvözte, népszerűsége exponenciálisan nőni kezdett. Úgy tűnik, a két stílusában egyébként élesen elváló zenei alapelem találkozása manapság működőképes recept: egyszerre vonzza Frank punk gyökereinek rajongóit, amelyek a hardcore-ral, sőt a popos rugókkal is összeérnek, és azokat, akiket megfog a brit folk dallamosság féktelen, vidám lendülete. Innen nézve nem meglepő, hogy Turner közös turnékra állt össze a népszerű folk punk „evezős lábúakkal”, a Flogging Mollyval és a Dropkick Murphysszel.
Turner karrierjét az az „angolbarát”, hazafias hangvételű előd lendítette meredeken felfelé, amely az új album előtt jelent meg, „England Keep My Bones” (2011) címmel. Ezzel Turner látványosan felkavarta a brit albumlisták állóvizét, és több mint 100 000 példányban kelt el belőle. A wembley-i stadionban adott önálló koncertje csak megerősíti, hogy az előadó katapultszerűen a kereskedelmi sikerek ligájába lőtte be magát. Az új lemez az ötödik, és elmondhatjuk róla, hogy a „Tape Deck Heart” vallomásos értelemben teljesen új történet. Személyes hangvételű munka, amelyen Turner még alaposabban csiszolta organikus, akusztikus hangszerelési konfekcióját. Világos számára ugyanis, hogy a költészetben rejlő üzenet ereje az érzelmileg átélt vokális előadásban mindig annál intenzívebb és mélyebb, minél „lágyabban” rendeli alá az ember a zenei kíséret jellemzőit a hangzásvilág hiteles, organikus színpalettájának. Ez persze Turnernél nem újdonság, ha a korábbi életműre terelődik a szó, de nem nehéz érezni, hogy ezúttal különösen agyafúrtan és mélyrehatóan építkezett az organikus hangzásvilág sűrűségére. Főleg annak köszönhetően, hogy a zenész érzelmi állapotát bőségesen felnagyítja.
Az oroszlánrészt ehhez a rendkívül rétegesen megszőtt, ízletes hangzáshoz – amely abból fakad, hogy Turner énekes-dalszerzőként és zenészként ezzel a lemezzel egy újabb fokkal nőtt és érett – Rich Costey producer finomhangoló, perfekcionista füle tette hozzá. A tömör hangszerelési kiindulópont kompaktságát mágikus ragasztóként tartja össze az egyes építőelemek hangzásban agyafúrt kontrasztjának rendkívüli sűrűsége, amelyek építik . Turner egyetlen dalhoz akár több tucat vokálsávot is felénekelt. A retro hangzású billentyűk színes palettája pedig némi nosztalgikus hangulatot is ad a lemeznek. Annak ellenére, hogy ez Turner első Egyesült Államokban felvett albuma, ez egyáltalán nem érződik rajta. Megőrzi a hagyományos szigetországi hangzást!
Az amerikai „észjárás” zeneértési átlaga habozás nélkül ráragasztaná erre az albumra a „Parental Advisory” címkét. Frank Turner ugyanis nem az a fickó, aki tudna vagy akarna az életének tapasztalatait szaftos metaforákba burkolni. Turner közvetlenül mondja el, amit mondani akar. Kiélezett nyelven. Minden cicoma felesleges és fölösleges. Mivel azonban Turner tipikus szigetlakó, egyáltalán nem meglepő, hogy ezt a közvetlenséget a szigetlakók jellegzetes fekete szarkazmusa csomagolja be. Közben mindezek mellett nyitva hagyja a végét. Vagyis megengedi a lehetőséget, hogy az élet minden dolga happy end-del záruljon.
A punk rock pillanat, amely a teljes kikapcsolásért és a bulihangulatért kiált, a Four Simple Words és a Polaroid Picture című dalban némi Foo Fighters-adrenalint csalogat elő, bár a két szám kompozícióként különbözik egymástól. Az első punkosan felcsavart, a másikba viszont egyenrangúan szövődik bele a melankolikus révedezés pillanata.
Turner egyedülálló előadó. Amennyire csak lehet, átéli, és a dalok az érzelmek átélt előadásán keresztül lebegnek el a valóságtól. Különösen megható a verssorok finom érzékenységű átadásában a The Fisher King Blues is, míg az Anymore című dalban Turner előadásának említett jellemzői miatt tulajdonképpen elég pusztán az éneke, szinte „a capella” rendezésben. A kíséret az akusztikával teljesen háttérbe húzódik, alig hallani.
Turnernek a „Tape Deck Heart” című lemezzel rendkívül szép és színes művet sikerült letennie, amely divatosan vonzó módon ötvözi a folk elemeket, ami a brit szigetvilágra jellemző, ehhez pedig határozottan hozzá van csatolva az alternatív rockos pillanat, amely kézzelfogható rockos vibrálást visz bele. Az album szinte lebeg az organikusságtól és a kiváló hangzástól, ami a csúcsminőségű produkció és a hangszerelések hangzásbeli szétválasztásának gyümölcse. A lemezt a finoman érzékeny, balladai révedezésű, de ennek ellenére „angol ébresztő” Broken Piano zárja, amelyet az ünnepélyes, himnuszszerű felemelkedettség kombinációja és az a jellegzetes szorongással és melankóliával vegyes érintés jellemez, amely csak a Brit-szigetek előadóira jellemző. A dal elmélyíti Frank Turner alkotói életművének vallomásos, művészi hatókörét. Az album abban is különleges, hogy vallomásos mélysége a jó 50 perc alatt folyamatosan nő. A kezdeti banalitás, sőt a harag és a személyes megcsalatottság érzése fokozatosan eltűnik, helyét pedig a dacolás és a kitartás pozitív gondolata veszi át a saját úton. Ez egy olyan album, amelyben „az elveszett lélek újra megtalálja magát”, és a „hajótörés” után új életértelmet tűz ki maga elé, amelyet célzottan követhet, és egyénként újra növekedhet. Az albumot ezért hosszabb ideig rághatod és fedezheted fel szépségeit és különlegességeit! Ahogy egy igazi énekes-dalszerzői albumhoz illik. Párhuzam vonható Ryan Adams munkáival.
A „Tape Deck Heart” olyan album, amely Frank Turner keserű életélményeinek kaszkádjából született, ő viszont nyitott szívvel fogadja őket, tanulságos leckeként, és kihirdeti, hogy nincs olyan akadály, amelyet a pozitív hit ne tudna mindig legyőzni. Nem nehéz megállapítani, hogy Frank Turner eddigi pályafutása hangzásban és hangszerelésben legkidolgozottabb, legérettebb albumát tette le az asztalra. Ez a költészetére is igaz, amely őszinte, személyes vallomásaival helyenként különösen közvetlenül szólítja meg a hallgatót.
Felállás
Frank Turner – ének, gitár, kísérővokál
Ben Lloyd – gitár, kísérővokál, „šundr” és dob a 12. számon
Tarrant Anderson – basszusgitár, kísérővokál, dob a 12. számon
Matt Nasir – zongora, billentyűk, mandolin, xilofon, kísérővokál, dob a 12. számon
Nigel Powell – dob, ütőhangszerek, felvevő, kísérővokál
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Rich Costey – gitár az 1. és a 9. számon, kísérővokál a 7. számon
Elle King – bendzsó a 3. számon
John Hill – „soundscapes” a 3. számon
Chris Trovero – kísérővokál a 7. számon
Scott Keys – kísérővokál a 7. számon
Deena Keys – kísérővokál a 7. számon
Samantha Keys – kísérővokál a 7. számon
Chris Kasych – kísérővokál a 7. számon
Ben Hallett – kísérővokál a 7. számon
Produkció
Rich Costey
Számlista
1. Recovery (3:28)
2. Losing Days (3:32)
3. The Way I Tend To Be (3:41)
4. Plain Sailing Weather (4:01)
5. Good & Gone (3:50)
6. Tell Tale Signs (4:12)
7. Four Simple Words (4:56)
8. Polaroid Picture (3:43)
9. The Fisher King Blues (5:00)
10. Anymore (3:09)
11. Oh Brother (4:18)
12. Broken Piano (5:30)
