Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: N'toko
Kiadó: Call And Response Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 37:06
Értékelés: 4/5
Nem állítom, hogy mindent bírok, de be kell vallanom: a rap, a hadarós rímek és az egyszerű, rudimentális ritmikus flow dallami felépítmény nélküli, hosszú évekig tartó elutasítása után lassan kezdek ellazulni, és elfogadni azt, ami korábban számomra elfogadhatatlan volt. A füstös Cypress Hill és a Run DMC folyékony anyagának befogadása után idővel a lejátszómra a hazai rap-akrobaták is felverekedték magukat. Közülük Klemen Klemen, Trkaj és Kosta után a talapzaton, a legjobb, leghatalmasabb és számomra aranyéremmel kitüntetett győztes helyén, ahol csak egyetlen embernek jut hely, az egyetlen, javíthatatlanul karizmatikus és intellektuálisan fölényes N’Toko áll. A Novo mesto-i rímfaragó par excellence kreatív, szaftos és közvetlen, mint egy hatalmas üstökös vagy meteor csapódása, amely lerombolja a sekélyes városi fogyasztói tartalmatlanság és a bornírtság bolygóit. A szlovén hip-hop sztenderdjeit aktívan továbbépítve a fiatal dolenjskai srác már az elején kiérdemli a legjobb, legmérgesebb alpokalji freestyler címét. A Moveknowledgement első számú torka az anyazenekar rengeteg munkája mellett is talál elég színpadot a saját szólóuniverzuma megteremtéséhez. Ebben a szlovén szín teljes uralma után (lehet-e egyáltalán még bármit hozzátenni a Cesarjeva nova podoba, a Dobrodelni koncert ob koncu sveta és a Parada ljubezni fölényesen felállított minőségi és közvetlen kritikai mércéjéhez, ha csak azokra a munkákra koncentrálok, amelyek az anyanyelvén okádják az eruptív dühöt? A kérdés persze költői …) a logikus folytatás a kilépés a szlovén tyúkól túl szűk határain túlra. N’Toko olyan ember, aki a szemlélődően éles, de tisztelettudóan nyugodt férfi álarcának nyugodt felszíne alatt tettvággyal forr, és ez egészen különleges sínekre tereli. Miután beleszeretett Indiába, az utóbbi pár évben még nagyobb szerelme Ipon, vagyis Japán, a felkelő nap birodalma, a busidó és a tiszta zen kódexe. A kevésbé ismert Ex-Shanti / Future Shanti és Fight Like A Girl lemezek után N’Toko most úgy döntött, folytatja a megszakadt gondolatmenetet, és újabb kiáltáslavinát présel ki magából az elszemélytelenedett, intellektuálisan és érzelmileg elszegényedett, neokapitalista új világrend társadalmának számlájára.
A kompakt módon megalkotott és megszabott koncepcionális szerkezettől való eltávolodás, amely a kivételes Parada ljubezni sajátja, egy új gondolati kísérlethez vezetett. Ez a megengedett határait feszegeti egy olyan univerzumban, ahol N’Toko a saját démiurgosza, a világ és a horizontok teremtője, egyben aktív kritikus, a teremtés megfigyelője, önmaga kihívója és a saját érinthetetlenségének ikonoklasztája. A Mind Business sokkal kevésbé áthatolhatatlanul hermetikus: szétszabdalt, töredezett, mozaikszerű kollázs, amelyben van elég táncolható könnyedség, egy leheletnyi Atari-retro hang az elfeledett nyolcvanas évekből, a japán popkultúra neonos giccsének neofuturizmusa, a Pokémonok, a manga és az anime kultúra, mégis az egész elég idealista, letisztult és filozófiailag kidolgozott ahhoz, hogy a nagy N’Toko módján szóljon. A jelen és a jövő kettőssége gyönyörű metafizikai módon fonódik össze, a hang pedig olyan anyag, amely folyamatosan kilép a mostani szférából valami külsőbe, ismerősbe, de mindig egy meghatározatlan jövőbe elmozdítottba. Ez N’Toko Sci Fi receptje. Produkciós szempontból a hangtextúrák ezúttal kifejezetten minimalisták, és remekül illenek a klubok földalatti diskurzusába. Az egészen a szóba öntött, elszavalt elégedetlenség mentális tájai uralkodnak a status quo-val szemben, a holtponton való vergődéssel szemben, ahol N’Toko, akárcsak a Moveknowledgementnél, teljes szárnyalást kap a gondaink gravitációjától, a fizikai törvényektől és a sztereotip módon megengedett keretek cövekelte határoktól való teljes elszakadáshoz.
A belépés a popkultúra kétdimenziósága iránti teljes rajongás világába váratlanul kezdődik: egy felvett beszéddel, Svami Vivekenada hindu guru 1893. szeptember 11-i beszédének részletével, amely hidat vert a nyugati és a keleti gondolkodás között. Az intellektuális összeolvadás e aktusa után az eszmecsere és a globalizáció évszázada következett. A határok eltűnnek, már csak a fejekben maradnak, és igen, sky is the limit. Svami Vivekenada szavai („Greetings, people of America …”) egy kis provokációval nyitják meg a további szövevény regisztereit, ahol N’Toko nem kis szlovénként szólítja meg a világot a Triglav alól, hanem már a The Baddest című számmal a világ konkurenciájával egy szintre áll, és igen, „the baddest rapper you ever gonna see”. A gondolati paradigma éles, acélos, dühös, magabiztos és erőteljes, N’Toko pedig fenntartás nélkül kijelöli dominionja terepét, és minimális hangokkal, valamint a szavak élő jelenlétével, késsel védi, közvetlenül. Fék nélkül és rács nélkül: a No Brakes egy olyan srác kulisszái mögé enged be, aki sosem erőltette, hogy a népszerűségi lista élén legyen. N’Toko pedig már a lemez harmadik felvonásában belehajózik a közelmúlt hangzástörténetének nosztalgikus világába. A rapdalok MTV-s dallamossága, amelyet a Yo Raps láttán szándékosan átugrottam, most minden pórusán át előtör. A világbékéért adott koncert magában a világmindenségben, a világűrben a mérgesen és veszélyesen hetyke, káromkodásokkal teli Smile című számmal átlép az ikonok, a vallás és a hithűség elcseszett fogyasztói árusításának szférájába, amely a fizikai világból most a világhálóra szivárog át, ami valóságosabb a valóságnál. N’Toko itt felforgatóan cinikus, és ahogy egy nagyon jó interjúban elmondta, hadd idézzem: „A 2013-as évet pontosan így élem meg: mint egy világot, amely változást akarna, de valójában fogalma sincs, mit kezdjen magával. Kanye West ennek egy kiáltása. Ha el kellene magyaráznom, hogyan működik a modern városi társadalom, hogyan gondolkodik, akkor ez Kanye West skizofréniája”. Eljött az idő, hogy mindenkivel leszámoljon. A fenyegető, veszélyes Mind Business úgy szól, mint a Public Enemy és a Cypress Hill következetes átdolgozása egy pokoli dolenjskai groove-on, amelyet nem a geopolitikai származás és gyökerek címkéznek meg, hanem az, hogy védőbástyát emel önmagának, a gondolata szabadságának és a kognitív univerzuma érinthetetlenségének. „My mind is my business!” – csiszolja N’Toko a ritmikus alap dübörgése mellett. Nem szándékozik alávetni magát sem a média diktátumának, sem az emberi faj nyájában a birkák hívásának. Saját hajlíthatatlan gerincével megáldva a fiatal társadalomkritikus, aki tükröt tart a társadalomnak és a kornak, amelyben élünk, annak a kornak, amelyben sokan képtelenek a bal és jobb fülük közötti agyféltekéikkel gondolkodni, kiáll önmaga és minden szabadon gondolkodó (és aktívan gondolkodó) mellett. A folytatás, az 1989 című szám ellentétesen könnyed, álmodozó, szinte megfoghatatlan, mint egy látomás, egy olyan korból érkező benyomások fraktálszerű átmenete, amely sosem tér vissza. A magjában mégis ott érezni a nukleusz acélos szálát, mindennek a csíráját, ami jelenleg történik és létezik. N’Toko egy pillanatra megmutatja a világ epicentrumát, amely miatt azzá lett, aki ma. Közben besurran Dr. Dre, aztán 99 felfújt lufi, a külvárosi képek, amelyekben a fiatalember az idegen világban, a teljes magány és elidegenedés állapotában összeolvad önmagával, és a sorozaton kívüli kiválóság genezise megkezdődött, majd nemesedett.
A társadalomelemző felhang a lemez minden szálában jelen van, de érezni, hogy N’Toko diskurzív kirándulásán elsősorban szabadon élvezi azt, ami neki személyesen a legtöbbet jelenti: a saját örömét és a tudatalattijának saját démonaival való játékot. „Nothing is impossible” – tapad hozzá a Lion, amely vérfagyasztóan, húst hasogatva tépi szét e szűklátókörű világ minden homofób emlékművét, minden trendizmust és márkát. A pop-ikonoklaszta N’Toko pedig hangsúlyozza, hogy a popdivatoknak való teljes behódolás és a fasisztoid szélsőségek között a látszólagos összeegyeztethetetlenség ellenére annyi a közös, hogy elég egyetlen lépés, és átlépünk az új világrend szférájába, a tökéletesen sekélyes, beprogramozott robotok közé, akiknek nincs saját szókészletük, amellyel le tudnák, akarnák vagy képesek lennének leírni a saját vágyaikat, szándékaikat vagy jövőbeli terveiket. A felelősséget másoknak adjuk át, és ez a 21. századi ember identitásválságának hívószava, annak az emberé, aki nem tud szembenézni a saját felelősségével. A Nagoya zenei kollázsa után pontosan ez az oldal bontakozik ki fenntartások nélkül a Minor Celebrity című számban. N’Toko ebben megcincálja mindazokat a felfújt vállalati seggfejeket, akik a sztárság kinyilvánítása, az első eladott millió szám után West elve szerint folytatják a világ és a fiatal elvakultak pénztárcájának meghódítását saját ruhavonallal, saját, 24 órában, az interneten, blogon át elérhető valóságshow-val, és értelmetlen, elállatiasodott viselkedéssel rontják mindazok intellektuális szintjét, akik csak másolni képesek. N’Toko túl sokra tartja magát ilyesmihez, és nem tud belemenni az olcsó közhelyekbe, még ha az az ára is, hogy nem lesz milliója a pénztárcájában, sem aranykövezésű lépcsője egy irreálisan drága villában … Pontosan ez a választóvonal: N’Tokóban van elég (ön)kritika, értelem és érzék ahhoz, hogy mi a helyes és mi nem. Az URL egy közbeiktatott, kiegészítő trip Amerika és az NWO számlájára, a saját gondolatmenet elvesztése pedig a médiauralom finom fogaskerekeinek konstrukciója, amely megmérgezi az egészséges, romlatlan és szerénységét tudatosító tudat utolsó morzsáit is. Az erkölcs a béka segge alatt van, de azt kell mondanom, hogy inkább N’Toko gondolati erejét követem, aki a fárasztó futurizmus ellenére az önmagához való visszatérés irányába visz, mintsem hogy valami szolgai, langyos fonalnak engedjek, ami idióta módon programozza a zombiszerű fiatalok tömegeit! A záró Staycation gyönyörű kirándulást tesz kevésbé ismerős környezetbe, a teljes zen állapotába. A megtört ritmusok, a kisebb aszinkronitások és a kiegészítések tiszta vonala produkciós szempontból egészen a végső következtetésig fokozódik: a könnyedség, a giccs, a neon és az édeskés műanyag formája alatt sokkal több az esszencia, mint amit az MTV vagy a kedvenc DJ-d eddig tálalt neked …
A lázadás természetes eredő, ha követted a lemez fonalát, és nem csak a valóban retro minimalista ritmikán habzottál. A Mind Business új mércét állít a védjegynek, a trademarknak is, amelyet az N’Toko név képvisel. A dolog minőségét tekintve még mindig felülmúlja az átlagot, de talán nem az első hangra és az első hallgatásra kovácsolódott, ami viszont még inkább tetszik. Egyetértek, hogy mindig nehéz versenyezni a fölényes csúcsteljesítményekkel, de úgy vélem, N’Tokót egyáltalán nem izgatja, hogy sikerült-e túlszárnyalnia az előző lemezét vagy sem. Az esszencia, amit nyújt, átkozottul aktuális és ütős, és a lemezt a töredezettségén és a látszólagos szonikus egyszerűségén kívül nem lehet azzal vádolni, hogy átgondolatlan, zavaros vagy hiányos. A Mind Business más, mint bármi, amihez a fiatal kreatív zseni részéről eddig hozzászokhattatok, ami arra utal, hogy a srác még mindig az evolúciós növekedés és kivirágzás szakaszában van, és magánál soha nem engedi meg a félmegoldásokat és az inkoherenciát. A trendizmusok és a közönségelvárások közhelyes keretei lényegtelenek. N’Toko a saját Deus Sive Naturája és a saját mércéje. A többiekre nincs szüksége ahhoz, hogy versenyezzen velük. Valaha valahol olvastam egy gyönyörű kérdést, hogy tartja-e magát az „alfa indie-alanynak”, mire a srác azt felelte, hogy túl öreg ehhez a szerephez, és ebben a versengő állatvilágban egy fiatalabb alanynak kellene kiszorítania az alfa szerepből. Fiatalból van elég, de versenytárs még nincs a láthatáron. Legalábbis egyelőre nincs hős, aki a tejfogait összeakaszthatná a megedződött veteránnal, akinek nyilván még sok mondanivalója van! Legyen így még sok-sok évig, ezt kívánhatjuk jámboran!
Felállás
N’Toko – zene & rímek
Vendégzenészek:
Seijiro Murayama – dob a 3. számban
Zanzano & Kaneko Yuki – a 9. szám előadása
Produkció
Igor Vuk & Beckoning
Számlista
1. Future Perfect
2. The Baddest
3. No Brakes
4. God Helps God
5. Smile
6. Mind Business
7. 1989
8. Lion
9. Nagoya
10. Minor Celebrity
11. URL
12. Dunk
13. Staycation
