Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Twelfth Night
Kiadó: Cyclops Records
Megjelenés: 1982
Játékidő: 49:37
Értékelés: 4.5/5
A Twelfth Night viszonylag homályos brit neoprogresszív rockzenekar volt, amely aránylag rövid idő alatt, a nyolcvanas évek elején kultikus státuszt épített ki magának a progresszív rock rajongói körében, noha sosem értek el olyan sikereket, mint hosszú életű és kereskedelmileg sikeresebb kortársaik, például a Marillion, az IQ, a Pallas és a Pendragon. Abban, hogy a Twelfth Night teljesen egyedi hangzásával és szerzői hozzáállásával kitűnt a hasonló bandák közül, a legtöbb érdem a fantasztikus énekesé, zeneszerzőé és festőé, Geoff Manné illeti. Bár nem ő volt az egyetlen énekes a zenekar történetében, kétségkívül ő volt a legkarizmatikusabb, így 1993-ban rákban bekövetkezett halála még tragikusabb. Mann énekstílusát erősen befolyásolta a legendás Peter Hammill (Van Der Graaf Generator): tollpehelykönnyedén váltogatott a magas és mély fekvések között, a hangszíne pedig a dallamos költőiség és a nyers harag igazi kitörései között ingadozott. Színpadias-költői előadásmódja remekül illett az epikus hangszelésekhez és a korai Twelfth Night-dalok többségének sötét hangulatához. A zenekart a klasszikus korszakban a kitűnő gitáros, Andy Revell, a sokoldalú basszusgitáros és billentyűs, Clive Mitten, valamint a dobos Brian Devoil egészítette ki.
A „Fact And Fiction” – ha nem számítjuk a kazettákat, mint a „Skan”, a „The First Tape Album”, az „Early Material” és a „Smiling at Grief” (utóbbi szintén 1982-ben jelent meg) – a Twelfth Night első hivatalos albuma volt. CD-n egyébként csak 2002 augusztusában jelent meg először hivatalosan. A Twelfth Night egy újabb dologban is jelentősen különbözött a legtöbb kortársától: kompozícióiba időnként punk és new wave ritmikai sémákat csempésztek, az ütős gitárfrázisok gyakran súlyos metálfűszerezést kaptak, a háromszólamú harmóniák sem hiányoztak. A „Fact And Fiction” lemezen így sikeresen házasították össze a szimfonikus progrock-hatásokat, az élen a Genesisszel, a Yesszel és a VDGG-vel, de érezni a Queen, a The Who, sőt még a Thin Lizzy hatását is. Mann szövegei rendkívül társadalomkritikusak, szociálisan érzékenyek, és tele vannak dühvel a sötét valóság, a tőke diktatúrája és a „nagy testvér” nehéz keze miatt, amely az apatikus modern társadalom fölött lebeg.
A nyitó remekmű, a „We Are Sane” máris epikus és komplex odüsszeia minden diktátorlélek legfeketébb fantáziáinak kanyarjaiban, tele a disztópikus valóság miatti, szociálisan érzékeny haraggal, miközben az egyes szakaszok szinte olyan gyakran váltják egymást, mint Mann színpadias énekstílusa. Az epikus szintetizátor-hangszeléseket újra meg újra brutális gitárfrázisok és „punkos” ritmusok szakítják meg, ami a csípős, „metálos” gitárpasszázsokkal együtt mindenképp érdekes kombináció. A Twelfth Night itt intelligens módon használta fel három teljesen különböző műfaj legjobb elemeit, és nagyon érdekes eredményt ért el. Az összetett vokális harmóniák és a bizarr, emberi hangokkal készült effektek sokszor kiegészítik Mann hatalmas énekteljesítményét, a remekmű epikus finálé pedig a mai napig elállítja az ember lélegzetét az intenzitásával. Revell záró szólója is igazi fülbemászó csemege. Ez a mellőzött gitáros az albumon többször bizonyítja, hogy teljesen egyenrangúan mérkőzhetett meg olyan nagyságokkal, mint Steve Rothery (Marillion) és Mike Holmes (IQ).
A „Human Being” is a zenekar rövid történetének legismertebb alkotásai közé tartozik. A bizarr intró úgy szól, mintha Mannt zuhanyzás közbeni éneklésen kapták volna le, de hamarosan átadja a helyét a grandiózus szimfonikus hangszeléseknek. Mann változatos hangja ismét a fő tényező, amely az egyes szólisztikus variációk és a vad ritmikai kanyarok között gondoskodik a sötét hangulat feszült fokozásáról. A mellotronhullámokkal átszőtt „This City” sikeresen folytatja az album fekete képét, miközben Mann éneke felejthetetlen drámát biztosít. A szintetizátortextúrák és a gitárpasszázsok intelligensen fonódnak egymásba, és tovább fokozzák a melodramatikus hangulatot. A „World Without End” rövid, mellotronra épülő instrumentális szám, amely afféle nyitányként szolgál a címadó dalhoz. Ez ingerült refrénjével, ugyanakkor derűlátóbb, ambient jellegű ízesítésével, dallamos szintetizátortextúrák sorával rendkívüli kontrasztot teremt az album általános hangulatához képest. A new wave és a szimfonikus prog elemei ismét érdekes és szórakoztató hangkollázzsá álltak össze.
A „The Poet Sniffs a Flower”, egy újabb instrumentális szám, pásztori hangulatú akusztikusgitár-intróval és mellotronhullámokkal nynyűgöz le. Az eredmény szinte trubadúros, romantikus hangulat, amelyet még a kifejezetten elektronikus szintetizátorvonalak sem rontanak el. Hamarosan átmenet következik egy epikus szakaszba, ahol igazi küzdelem folyik a dühödt gitár- és billentyűs variációk között. A Twelfth Night kétségkívül remek hangszeres játékosokból állt, de Mann felejthetetlen hangjával mégiscsak ő volt a banda „főszereplője”. A „Creepshow”, egy újabb színpadias klasszikus, közel 12 perces eposz, amely a hallgatót sikeresen végigvezeti a „torzszülöttek galériájának” világkörüli megtekintésén. A viszonylag nyugodt, csendes bevezető melodramatikus szakaszba torkollik, hatalmas zenekari függönyökkel, miközben Mann kaméleonszerű hangja a lehető legfeszültebb hangulatot szövi. A sötét és a derűlátó ambient árnyalatok újra meg újra váltogatják egymást, a karizmatikus énekes pedig szüntelenül szerepet cserél: angyal, ördög, csalódott költő és megvadult neurotikus is egyben. A billentyűs Mitten rendkívül ízléses szólóval nyűgöz le, a kompozíció csúcspontja pedig az epikus finálé, ahol végre eljön a hatalmas refrén és egy újabb lélegzetelállító gitárimprovizáció ideje. A „Love Song” akusztikus gitárra épülő, társadalmilag elkötelezett ballada, amely Mann kivételes énektehetségét egészen más fényben mutatja meg. Nehéz elhinni, hogy csak a „kényszerűségből” lett énekes, amikor átmenetileg félretette a festői pályát, hogy segítsen a régi haverjainak.
A „Fact And Fiction” történelmi nézőpontból a brit progresszívrock-újhullám első remekműve, hiszen egy évvel a kultikus Marillion-debüt, a „Script For a Jester’s Tear” (1983) előtt jelent meg. Egyúttal a Twelfth Night rövid életű pályafutásának legjobb albuma is. Mann (második) távozása után ugyanis sosem tértek magukhoz, és két jóval kereskedelmibb irányba húzó, ingadozó színvonalú stúdióalbum után 1987-ben csendben feloszlottak. 2007 és 2012 között rövid, koncertekre épülő visszatérés következett a színpadra, de az csupán a nosztalgia felidézését szolgálta.
Felállás
Geoff Mann – ének
Andy Revell – elektromos és akusztikus gitár
Clive Mitten – basszusgitár, billentyűs hangszerek, klasszikus gitár
Brian Devoil – dob, ütőhangszerek
VENDÉGMUZSIKUS:
Jane Mann – vokál a „World Without End” és a „Fact And Fiction” dalban
Produkció
Twelfth Night, Andy MacPherson
Számlista
1. We Are Sane (10:27)
2. Human Being (7:50)
3. This City (4:01)
4. World Without End (1:55)
5. Fact And Fiction (3:59)
6. The Poet Sniffs A Flower (3:51)
7. Creepshow (11:57)
8. Love Song (5:39)
