Előadó: Sigur Rós
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2013
Játékidő: 17:11
Pontszám: 5/5
A Sigur Rós valószínűleg a legjobb mai példa arra a zenekarra, amely teljesen egyedi és megalkuvást nem ismerő hozzáállással (viszonylag, bizonyos feltételekkel) népszerűvé válik, annak ellenére, hogy a zenéjével szembemegy minden népszerű irányzattal, még az úgynevezett alternatív zenei színtér trendjeivel is. Egyúttal olyan zenekar is, amely minden új kiadvánnyal átalakul valami újjá, valami mássá, valami valószínűleg még merészebbé, mint korábban volt. Ebben a tekintetben biztosan közel áll a Radiohead hozzáállásához és fejlődéséhez: ők is a saját útjukat járják, a népszerű áramlatokra való kacsintgatás nélkül, mégis fantasztikus fogadtatásban részesül minden ilyen művészileg különc és főleg bátor új alkotásuk. A Sigur Rós pontosan ezt érte el. Eljutottak arra a szintre, ahol minden új kiadvány új kihívás, ahol minden újabb lemezzel nő a vakmerőségük, és nincs már okuk hátranézni, mert a tehetségük ezt nem is engedi. Így a Sigur Rós az eddigi legambientesebb lemeze, a Valtari után (a lemez RockLine-kritikáját elolvashatjátok ITT) már újabb meglepetéssel jelentkezett – egy EP-vel, melynek címe Brennisteinn EP.
Az izlandiak új EP-je főleg két dolgot jelez előre – az egyik a zenekar júniusban megjelenő új albuma, a Kveikur, a másik pedig az, hogy az egyik fő tag, ha nem épp a Jónsi után legfontosabb ember, a multiinstrumentalista Kjartan Sveinsson távozása egyáltalán nem érződik rajtuk. Sőt – a Brennisteinn talán a legérdekesebb, legmerészebb és főleg legnehezebb dolog, amit a zenekar eddig kiadott. Az, hogy ilyen gyorsan jött új anyag a Valtari után, talán egyenesen szándékos is – éppen Kjartan távozása miatt. Ez viszont nem jelenti azt, hogy elkapkodták volna. Már az új dalok, amelyeket a Sigur Rós a turnén játszott, és amelyek állítólag a Kjartan utáni időszakban születtek (ő a zenekar egyetlen képzett zenésze, így állítólag a legtehetségesebb zeneszerző is), fantasztikusak, és a Sigur Rós legihletettebb munkái közé tartoznak. Az új EP mindezt még hivatalosan is megerősíti.
Ettől még korántsem csak az új lemez beharangozója és üzenet a rajongóknak, hogy a zenekar erősebb, mint valaha – mindhárom szám teljesen önmagában is megáll a saját módján. Az első, címadó dal, amely az új albumon is az első lesz, kétségkívül az EP főszereplője. Rendkívül robbanékony darab, tele kísérleti mintákkal, amelyekhez a Sigur Rós még soha nem nyúlt így. Nehéz basszusok, a ritmusba beavatkozó elektronika klasszikus vonós hangszerekkel keverve, amelyek az alsó frekvenciákat súrolják, Jónsi éneke, amely ellentmond a hangszeres ritmusnak, mégis illeszkedik magába a harmóniába… és mégis ott van az a gazdag zeneszerzői szélesség, amit mindenki elvár a Sigur Róstól. A halk-hangos-halk képlet a maga egyedi módján, ahogy csak ők tudják, a poszt-rock műfaj valószínűleg egyik legkidolgozottabb hangtömegével, amelyben annyi hangszer, annyi zenei történet, annyi hangkép keveredik. Ennek csúcspontja természetesen a „hangos” rész, ahol bármelyik másik zenekarnál az ilyen gazdag hangtömeg felismerhetetlen, egyszerűen felfoghatatlan lenne, a Sigur Rósnál viszont minden absztraktsága ellenére annyira koherens és követhető marad, hogy nekünk nem marad más, mint meghajolni a zenekar előtt. Arról, hogy ezek a dalok élőben milyenek, nem is kell szót vesztegetni – ott kelnek igazán életre (a Sigur Rós jelenlegi turnéjának olaszországi, jesolói koncertjéről szóló RockLine-beszámolót elolvashatjátok ITT).
Az EP második felét két dal alkotja, amelyek a címadó szám teljes ellentétei. Két tisztán atmoszférikus darabról van szó, de messze nem olyanokról, mint amilyenek a Valtarin szerepeltek. Sokkal absztraktabb hangzások ezek, alapvetőbb ambient (megint az elektronikus atmoszféra és a vonósok keveréke), felismerhető vezérfonal nélkül és Jónsi énekhangja nélkül is. A Valtari dalai és ezek az újak között azonban a legnagyobb különbség a hangulatban van. A Valtarit gyönyörű, melankolikus hangzás díszíti, amely mégis telve van valamiféle pozitív szépséggel, érezni benne a remény nyelvét, ahogy Jónsi a saját kitalált nyelvét elnevezte. A „Hryggjarsúla” és az „Ofbirta” ezzel szemben a sötétség, a harag, sőt az agresszió dalai, akárcsak a Brennisteinn. Valójában éppen ez a Sigur Rós új arca – valamiféle harag, ami korábban nem volt, valamiféle agresszív érettség, amely talán kitör az egykori pozitív naivitásból (amivel minőségi és koncepcionális szempontból természetesen semmi baj nem volt, a kifejezés pedig semmiképp sem negatív értelmű).
A tartalmi vonatkozásokon túl az EP-t egy újabb nagy elmozdulás is erősíti a zenekar életében, amelyet titokban igazán vártam. Produkció tekintetében valószínűleg a Sigur Rós valaha volt legkidolgozottabb munkájáról van szó. Talán még az is lehet, hogy ez a zenekar első stúdiómunkája, amely ilyen jól megragadja a csapat élő energiáját. Ez hiányzott a legjobban korábban, ez az élő energia, ez a nyitott hang, ami a lemezeken valahogy passzív volt – a Brennisteinn EP-n viszont a zenekarnak pont ez sikerül. A dinamika olyan módon kerül előtérbe, ami korábban szinte elképzelhetetlen volt, és amit mindig a koncerteken kerestünk.
Vajon ez a Sigur Rós új útja? Nem a remény nyelve, hanem a szent harag valamiféle nyelve? A Brennisteinn EP-n persze a jellegzetes Sigur Rós-melankólia még bőven jelen van, de érezhető egyfajta elmozdulás az érzelmekben, a hozzáállásban, egy új érzelem, amelyet a zenekar talán korábban nem fejezett ki; mindenesetre a zenekar pályafutásának egyik legjobb munkájáról van szó. Hogy valóban dühös Sigur Rós áll-e előttünk, arra valószínűleg az új album fog választ adni.
Felállás
Jónsi Birgission – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Georg Hólm – basszusgitár
Orri Páll Dýrason – dob
Produkció
Sigur Rós
Számlista
1. Brennisteinn
2. Hryggjarsúla
3. Ofbirta
