Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1998
Játékidő: 104:38
Értékelés: 5/5
Az „Absent Lovers: Live in Montreal” kétlemezes koncertalbum, amelyet a brit progresszívrock-óriás King Crimson csak 1998-ban adott ki, pedig 1984. július 11-én vették fel. Különleges koncertdokumentumról van szó, hiszen az a koncertest, amelyen készült, valami egészen más volt. A King Crimson számára ez volt az 1984-es turné utolsó állomása, egyben az utolsó fellépésük egészen a kilencvenes évekig, amikor tíz évvel később Argentínában elkezdték népszerűsíteni a „Thrak” (1995) című albumot. Ez volt a nyolcvanas évek eleji felállásuk utolsó felvonása is, amely a régi rajongók körében a mai napig rendkívül népszerű. A zenekar szigorú parancsnoka, a legendás gitáros, Robert Fripp mellett olyan zenei nagyságok és karizmatikus figurák alkották, mint az újító amerikai gitáros-énekes, Adrian Belew, David Bowie és Frank Zappa egykori társa, valamint a minden hájjal megkent basszusgitáros és chapman stick-játékos, Tony Levin, akit a legtöbben Peter Gabriel hosszú évekig szolgáló basszusgitárosaként ismernek, továbbá a dobos nagymester, Bill Bruford, aki a King Crimson mellett az aranybetűs helyét a Yes történetében is kivívta. Ők ketten alkották a legendás zenekar egész történetének legjobb ritmusszekcióját.
Ez a teljesen egyedi King Crimson-felállás a hangzásvilágában még az újhullám és a világzene hatásait sem utasította vissza, miközben Fripp ekkoriban a mellotront az úgynevezett soundscape-ekre cserélte: ez egy különleges gitártechnika többrétegű, ambiens hanghártyák létrehozására, ahol az elektromos gitár egy speciális szimulációs eszközzel találkozik, amely elmélyíti a hangját, és szinte szimfonikus hatást kelt. Az „Absent Lovers” számlistája szinte álomszerű, különösen a King Crimson e verziójának rajongóinak, hiszen a hetvenes évekből származó legendás klasszikusok, a „Larks’ Tongues in Apic (Part II)” és a „Red” kivételével az összes közkedvelt sztenderd megtalálható rajta, amely az 1981 – amikor csaknem hét év után újra összeálltak – és 1984 között született, amikor lezárták karrierjük e fejezetét.
Fripp rajongása a „soundscape-ek” iránt már akkor is határtalan volt, ami jól hallatszik a nyitó instrumentális darabon, az „Entry of the Crims”-en, amelyen meglehetősen sötét, szinte lehangoló hangulat uralkodik. Úgy hírlik, a gitármester hangfalainak megteremtése – aki közben elektromos gitáron néhány szóló improvizációt is bevet – akkor még korai szakaszban volt, és az évek során sokkal finomabbá vált, itt viszont még igazi avantgárd rockos rémálom. Egyetlen King Crimson-koncert sem múlhat el a „Larks’ Tongues in Aspic” sagájának legalább egy része nélkül, a nyolcvanas években pedig a harmadik rész volt a legaktuálisabb, vagyis a „Larks’ Tongues in Aspic (Part III)”, amelyben először csillannak meg a legendás négyes elképesztő hangszeres képességei. Fripp sajátos, élesen maró gitárhangja és matematikailag fegyelmezett pengetése ideális arányban áll Levin összetett basszusvonalaival és Bruford jazzes dobütéseivel, Belew gitárimprovizációi pedig az avantgárd elszabadulás megtestesítői.
A New York-i söpredékbandák szatírája, a „Thela Hun Ginjeet” az este első klasszikusa, és az első énekes szám is, amelyben Belew egy saját szemével látott kellemetlen esemény elénekelésével lehetőséget kap a hangszálai burleszkszerű nyújtogatására. A „Red” elektronikus dobokkal átszőtt változata diadalmas visszatérés a hetvenes évekbe, pontosabban az 1974-es azonos című legendás albumra, amikor a King Crimson csodálatos módon építette a hidakat a jazz fusion, a metal és az avantgárd rock között. E vörösen izzó improvizációs bomba után jólesik valami egészen más, és erre jön kapóra a gyengéd ballada, a „Matte Kudasai”, amelyet Belew úgy énekel el, ahogy csak ő tudja – kivételes érzelmi pátosszal és a melodramatikus történetek iránti érzékkel. Ez a változat még néhány extra gitárimprovizációt tartalmaz, és egy hajszállal nyugodtabb tempójú. Ilyen gyengéd pillanatból nem sok akadt a King Crimson történetében, de ha mégis, akkor a fény puffereként szolgáltak a posztapokaliptikus jövő uralkodó sötét víziói között. A keményen avantgárd „Industry”, amelyben többnyire kakofónián sózott improvizációk és soundscape-ek uralkodnak, meglehetősen durva visszatérés a szürke hétköznapok „valódi talajára”, a nyolcvanas évek sokszor figyelmen kívül hagyott klasszikusa, a „Dig Me” pedig, amelynek közepén Belew énekben szinte kiborggá változik, élőben is remekül szól. Az akkor aktuális „Three Of a Pefect Pair” (1984) albumot szinte teljes egészében eljátszották ezen az estén, és a címadó szám, karrierjük egyik „legkommerszebb” darabja, a zenekart a koncertkémia csúcsán kapja el. Az „Indiscipline” első felében Bruford megőrjítő ütőhangszeres szólóimprovizációi hallhatók, majd Belew őrült monológjává változik, amely a King Crimson e felállásának egyik legavantgárdabb húzása.
A második lemez, amely egy hajszállal könnyebben fogyasztható azoknak is, akik nem túl fogékonyak az avantgárd formákra, szintén rengeteg finomságot tartogat, ez már a nyitó klasszikusra, a „Sartori In Tangier”-re is igaz, amelyben a kivételes Levin ragyog legjobban dühös chapman stick-improvizációival. A „Frame By Frame”, a nyolcvanas évek King Crimson-felállásának klasszikusa és afféle reprezentatív száma, négy dallamosabb, jó kereskedelmi potenciállal bíró darabból álló sorozatot nyit meg. Ez különösen igaz az újhullámos színezetű „Man With An Open Heart”-ra, amely a humorral fűszerezett ritmikai árnyalatok mellett rendkívül megragadó refrénnel büszkélkedhet. Mivel azonban a King Crimson még mindig elsősorban Fripp bandája volt, úgy kerülték a kereskedelmi sikert, mint ördög a tömjént, és ez volt az egyik fő oka e megtestesülés felbomlásának. A „Waiting Man”, amely a bambuszütőhangszereken mutatott kiváló összjátékával elsősorban a világzene iránti lelkesedésüket sugározta, újabb kiváló szám volt a szokásos King Crimson-koncertekhez képest meglehetősen hangos kanadai közönség sikeres megmozgatására.
Az este messze legismertebb előadása viszont a „Sleepless” nevű minidiszkóslágerük remek változata volt, az egyetlen számé a történetükben, amelyhez videoklipet is forgattak. Ez volt az egyetlen Crimson-klasszikus is, amelyet a diszkókban játszottak, ami Fripp urat, aki mindig teljes szívéből megvetette a kereskedelmi zenei médiát és a kiadói óriásokat, valószínűleg más oldalról szinte perverz módon remekül szórakoztatta. Ezt követi a visszatérés a hetvenes évekbe a legendás sodró erejű szám, a „Larks’ Tongues in Aspic (Part II)” bravúros változatával, amely ismét felidézi a „régi szép” időket, amikor Fripp és Bruford a legendás énekes-basszusgitáros, John Wetton segítségével a progresszív rock történetének legújítóbb és legfejlettebb kompozícióit hozta létre.
A következő instrumentális darab, a „Discipline” minden változatában elsősorban a hangszeres tökéletesség és a teljes improvizációs összhang megtestesítője, így nem meglepő, hogy az egész koncertfelvétel egyik legjobb pillanata. Egyben azon kevés Crimson-instrumentálisok egyike, amely pozitív hangulattal büszkélkedik. A „Heartbeat”, egy újabb rádióslágerré válni nem tudó dal, amely a szokásos Crimson-viszonyokhoz képest már igazi pop-rocker, ismét a finoman melankolikus vizekre evez. Valahogy helyénvalónak tűnik, hogy ez a kivételes koncertdokumentum, amely egy korszak végét jelenti, az felejthetetlen örökzölddel, az „Elephant Talk”-kal zárul, amellyel ez a Crimson-felállás a „Discipline” (1981) című stúdiómestermű révén először mutatkozott be a közönségnek.
Az „Absent Lovers” kivételes történelmi jelentőségű minden régi progresszívrock-rajongó számára. A King Crimson kultikus, 1981–1984 közötti felállása tényleg nem búcsúzhatott volna szebben, és ez az élő album a szinte tökéletes számválogatással rendkívül sikeresen ragadja meg a zenekar zenei lényegét és küldetését.
Felállás
Robert Fripp – gitár
Adrian Belew – ének, gitár
Tony Levin – basszusgitár, Chapman stick, szintetizátor, vokál
Bill Bruford – dob és ütőhangszerek
Produkció
King Crimson
Számlista
CD1
1. Entry of the Crims
1. Larks’ Tongues in Aspic (Part III)
3. Thela Hun Ginjeet
4. Red
5. Matte Kudasai
6. Industry
7. Dig Me
8. Three of a Perfect Pair
CD2
1. Indiscipline
2. Sartori in Tangier
3. Frame by Frame
4. Man With an Open Heart
5. Waiting Man
6. Sleepless
7. Larks’ Tongues in Aspic (Part II)
8. Discipline
9. Heartbeat
10. Elephant Talk
