Előadó: Dordeduh
Kiadó: Lupus Lounge / Prophecy Productions
Megjelenés: 2012
Játékidő: 77:50
Értékelés: 4.7/5
Miközben ezt a szöveget írom, tényleg megilletődöttnek érzem magam. Micsoda kihívás szavakba önteni valamit, ami ennyire megfoghatatlan, ennyire egyértelműen transzcendens! Gondoljatok bele – nem abszurd, hogy az emberek zenét próbálnak leírni? Mégis mindannyian ezt csináljuk, méghozzá nagyon különböző módokon – de hogyan? Úgy, hogy elméletet tanulunk, elemezzük a harmóniákat, a poliritmiát, a hangszínt stb.? Hogy leírjuk, mit váltanak ki belőlünk bizonyos részek, és megmondjuk az embereknek, hogy hasonló érzésekre számítsanak? Mi van akkor, ha ezek az érzések túl elvontak ahhoz, hogy szavakba lehessen őket önteni? Páran feladják a megfogalmazást, és olyan jelzőkhöz menekülnek, mint „érzelmes”, „lelki”, „kimondhatatlan” (zene). Mindenki ismeri a közhelyet, hogy a zene univerzális nyelv, de gyakran nem így van: sokan nem „értik” a free jazzt, a noise-t vagy a death metalt, a legtöbben pedig leírni sem tudják, mit élnek át zenehallgatás közben. Ijesztő? Biztosan. De azért még nem fogom abbahagyni az írást.
A Dar De Duh román kifejezés, amelyet szinte lehetetlen tökéletesen lefordítani, de nagyjából annyit tesz: „a szellem ajándéka”. A Dordeduh pedig egy olyan kifejezés, ami nagyjából „vágyakozást a szellem után” jelent. Szellem? Mit jelent ez egyáltalán? Mi köze a szellemnek a zenéhez? Összefügg a zene szellemével? Köze van a hétköznapi érzéseinkhez, vagy túlmutat rajtuk?
A Dordeduh kétségkívül rendkívül obskúrus banda, és akik most ezt olvassátok, azok valószínűleg vagy a zenekar rajongói vagytok, vagy az előző banda, a Negura Bunget vezéralakjainak hívei, vagy véletlenül tévedtetek erre az oldalra, és fogalmatok sincs, miről van szó. Ezért először pár szó a banda születéséről. A Dordeduh pár éve jött létre, miután részben szétesett a jóval ismertebb black metal együttes, a Negura Bunget. Onnan két fő zeneszerző távozott, és megalapította a Dordeduhot. Hamarosan megszületett az első EP is – a Valea Omului. A Negura Bunget egyébként valószínűleg az OM című albumáról a legismertebb, amely a szcéna fontos mérföldköve, sok hallgatónak pedig minden idők legjobb atmoszférikus metal lemeze. Az OM volt az utolsó album a két későbbi Dordeduh-taggal. Épp ezért sokan epekedve vártak a Dar De Duhra, a banda első albumára, hiszen az OM legitim utódjának szánták. Sokaknak az égig érő, sőt még magasabb elvárásaik voltak… és ezeket még túl is szárnyalták.
Nem fogok belemenni az egyes számok részleteibe. A lemez hangzása nem a Negura Bunget újrahasznosított hangzása; az album nem „OM 2.0”. Ugyanakkor nagyon ismerősen szól, a Negura Bunget jut róla az eszünkbe. Mégsem annyira heavy a Dar De Duh, mint a Negura Bunget albumai, még az OM-hoz képest sem. Az OM-hoz viszonyítva inkább csak kisebb fejlődést jelent; itt be is fejezem az összehasonlítást. Két nagyon különböző entitásról van szó, ezért sosem akartam szembeállítani őket. Azt sem árulom el, melyik album tetszik jobban.
Ha tehát a Dar De Duh „a szellem ajándéka”, mit vált ki magából a hallgatóból? Milyen érzelmi reakcióra lehet számítani, ha maga a zene nem erről, hanem magáról a lélekről szól? Mivel sajnos nem értek románul, a szövegek fordítását pedig sehol sem találni, fogalmam sincs, miről énekelnek. Ezért ebben az irányban nehéz bármit is mondanom.
Ennek ellenére átélek egy bizonyos érzelmi reakciót a Dar De Duh hallgatása közben. És ezt – saját nagy meglepetésemre – le is tudom írni. Maga az album nagyon teleologikus. Nagyon világos célja van. A Dar De Duh arra késztet, hogy felismerd: a világegyetem részeként létezel. Hónapokig hallgattam a lemezt, és kutattam a banda hátterét (interjúk, életrajzok), és rájöttem, hogy mind a 8 szám tökéletes összhangban áll, és egyfajta ideált ír le minden ember életére. Ha a Dar De Duh élőlény volna, egy mélyen spirituális lényt látnánk, aki a miszticizmussal birkózik.
Hallgatás közben az az érzésem, hogy az album ránk, emberekre néz, és közben a csalódottságát fejezi ki. Nem akarja, hogy évmilliókat nihilizmusban töltsünk, hogy improduktívak legyünk, hogy ne érjük el a bennünk rejlő potenciált, hogy figyelmen kívül hagyjuk az emberi elme fejlődésének lehetőségét. A Dar De Duh ezért nagy humanista.
Ha tehát most azt mondom nektek, hogy „ne törődjetek velem, egyszerűen hallgassátok meg az albumot”, azzal beismerem, hogy a Dar De Duh leírása nem sikerült. És szerintem tényleg nem sikerült. Sajnálom, hogy be kell vallanom a vereségemet, és talán azt is, hogy a nyelv mint olyan alulmarad az album gondolatainak kifejezésében. Igaz, zenéről van szó, amit bizonyos mértékig ki lehet fejezni, de úgy érzem, itt a zene csak másodlagos egy mélyebb, elvontabb üzenet közvetítésében. Az album ugyanis nagyon pedagógiai hatású, mintha tanítani, vezetni és megvilágosítani akarna minket.
Most talán úgy hangzik, mintha az albumot afféle csodaszerként propagálnám az emberiség egész borzasztó állapotára, mintha a lemez hallgatása meggyógyítaná a depressziót, kiirtaná a nihilizmust, és ezzel békét hozna a Földre. Az albumnak azonban vannak hibái. Főleg néhány részen, ahol egyszerűen gyenge a produkció – gyenge a hangdinamika. A riffek többnyire kiválóak, de van belőlük néhány, ami legfeljebb szolid. Nehéz több gyengeségről beszélni, de biztosan akadnak.
Elhiszem, hogy az egész recenzió rendkívül értelmetlenül hangzik. Azt is elhiszem, hogy páran a cikk egyetlen mondatával sem tudnak majd azonosulni. A Dar De Duh egyeseknek egyszerűen teljesen más élményt fog jelenteni. Ha a szövegeket egyszer lefordítják (bár hivatalosan sosem fogják, legalábbis a zenekar tagjainak interjúi alapján), nagy az esélye, hogy semmi közük nem lesz ahhoz, amit az album szándékának gondoltam. Ezt könnyedén elismerem. Azt is, hogy lehet, hogy az egész leírt dolog teljesen téves. De ez is teljesen rendben van. Mert a művészet azon él, hogy mindig új gondolatokat szül azokban, akik kapcsolatba kerülnek vele, új ötleteket és koncepciókat fakaszt, még ha ezeket maga az alkotó eredetileg nem is szánta. Úgy érzem viszont, hogy ha egy album az íróban olyan elvont érzéseket kelt, mint bennem a Dar De Duh, akkor talán maga az albumról szóló cikk is lehet bizonyos mértékig elvont.
A Dar De Duh rendkívül terápiás hatású alkotás; olyasvalakinek való, aki a művészettől élő formát vár, amely igyekszik fontosabb helyet elfoglalni a világegyetemben, aki az emberiségben konkrétabb értelmet keres, és akinek, ha még mindig vágyik a szellemre, ez a lemez beváltja az efféle vágyait.
Összeállította, fordította és szerkesztette: Tine Kolenik
_______________________________________________________________________________________
Az elbizonytalanodás az egyetlen szó, ami leírja, mit érzek, miközben ezt írom. Megvilágosító kihívás szavakba önteni valamit, ami ennyire eredendően anyagtalan, ami ilyen könnyedén túllép az emberi intuíción és gondolkodáson. Gondoljatok bele egy pillanatra: nem teljesen abszurd, ahogy az emberek zenét próbálnak leírni? Mindenki ezt csinálja, talán nagyon sokféleképpen, de hogyan? Úgy, hogy elméletet tanulunk, és részletezzük a különféle harmóniákat, poliritmiákat, hangszíneket stb.? Hogy elmondjuk, milyen reakciót vált ki belőlünk, és megmondjuk az embereknek, hogy hasonlóra számítsanak? Mi történik, ha olyan zenét próbálunk leírni, amelyet valami elvontabb, megfoghatatlan vágyakozás hajt? Páran feladnák, és olyan szavakkal intéznék el, hogy „érzelmes, lelkes, kimondhatatlan”. A közhely szerint a zene nemzetközi nyelv, de ez gyakran nem igaz: sokan nem „értik” a free jazzt, a noise-t vagy a death metalt, a legtöbben pedig nem tudják megfelelően kifejezni, mit élnek át zenehallgatás közben. Ijesztő? Ó, abszolút az. De még nem adom fel.
A Dar De Duh román kifejezés, amelyet valószínűleg lehetetlen tökéletesen lefordítani, bár általában „a szellem ajándékaként” szokás hivatkozni rá. A Dordeduh pedig olyan kifejezés, ami nagyjából „vágyakozást a szellem után” jelent. Szellem? Mit jelent ez? Mi köze a „szellemnek” a zenéhez? Összefügghet a zene lelkével, a harag, a veszteség, a szomorúság, a boldogság érzelmi kifejezésével, amit kedvenc dalaink közben gyakran érzünk és amihez kapcsolódunk? Vagy ennél is túlmutat? Még megfoghatatlanabb, mint a hétköznapi érzelmi fogalmaink?
A Dordeduh bevallottan rendkívül obskúrus csapat, és mivel szinte mindenki, aki ezt olvassa, vagy régi rajongója a zenekarnak és a vezetők előző bandájának, a Negura Bungetnek, vagy véletlenül tévedt erre az oldalra, és fogalma sincs, kikről van szó és mire számítson, úgy érzem, kötelességem egy rövid történeti kitérő: a Dordeduh pár éve alakult, miután a jóval kevésbé obskúrus – bár az Emperor/Burzum-státuszt azért nem elérő – black metal titán, a Negura Bunget belső viszályokba bonyolódott, aminek a két fő dalszerző távozása lett az eredménye. Ők hamarosan megalapították a Dordeduhot, és kiadtak egy 2 számos EP-t Valea Omului címmel. A Negura Bunget leginkább az OM című mérföldkő albumáról ismert, amelyet rajongói közül sokan talán minden idők legjobb atmoszférikus metal lemezének tartanak, és ez volt az utolsó Negura-kiadvány, amelyen ez a 2 vezéregyéniség közreműködött, akik most a Dordeduhban játszanak. Sokan a Dar De Duhot, az első nagylemezt az OM igazi folytatásaként vagy „legitim örököseként” vizionálták. Azoknak a keveseknek, akik évekig vártak rá, mértéktelenül égbe szöktek az elvárásai… és ezeket túl is szárnyalták.
Nem akarok időt vesztegetni a lemez egyes számainak részletezésére. A hangzás nem a régi Negura Bunget puszta felmelegítése; ez nem „OM 2.0”. Mégis nagyon ismerősen szól, hiszen a dús, zenekari szintetizátorok, a kalapácsokkal, fákkal és kulturális harangokkal megszólaltatott szokatlan etno-ütőhangszerek és a rituális, spirituális ének mind a Negura Bunget tipikus jegyeinek tűnnek. Beleértve persze azt is, hogy ezek a tiszta elemek váltakoznak a metalos spirálokkal, amelyek nagyjából az album felét kiteszik (a régi Negura Bunget-rajongók tudják: a Dar De Duh kevésbé heavy, mint az OM). Röviden: a Dar De Duh zeneileg enyhe evolúció az OM-hoz képest. Nem fogom tovább hasonlítgatni a két lemezt; nem is arra szánták őket, hogy szembeállítsák egymással, mert két nagyon különböző entitás, főleg intuitív szinten. Azt sem árulom el, melyiket szeretem jobban, az OM-ot vagy a Dar De Duhot.
Ha a Dar De Duh a szellem ajándéka, mit ihlet vagy vált ki a hallgatóban? Milyen érzelmi reakció vezethető le valamiből, ami nem eleve a lélek szomorúságáról vagy boldogságáról szól, hanem magáról a lélekről? Mit akar mondani ez a lemez a hallgatóinak? Szó szerinti szinten nem tudom megmondani, mert egyszerűen nem beszélek románul, a lefordított szövegek pedig még nem jelentek meg. Szövegileg ez a kritika teljesen sötétben tapogatózik.
De a reakció, amit személy szerint kapok, amikor lejátszom a Dar De Duhot, meglepő módon nem leírhatatlan, nem teljesen megfoghatatlan vagy anyagtalan a szavak és a mondattan képességein túl. Ez az album nagyon teleologikus, vagyis nagyon konkrét célja van. A Dar De Duh arra akar rávezetni, hogy felismerd a benned rejlő értelem teljes potenciálját az életben: egyénként ezen a bolygón és a világegyetem részeként. Az albumot hallgatva és hónapokat töltve a zenekar interjúival, egyértelmű számomra, hogy mind a 8 dal összhangban áll az emberi faj hiteles életmódjának ideáljával. Ez az album nagyon is összhangban van a természettel, a kozmosszal, minden más élettel. Ha a Dar De Duh élő, lélegző teremtmény lenne, mély spiritualitás lakozna benne, és talán még a miszticizmust is követné.
A Dar De Duh úgy érződik, mintha minden emberre – egyénként és közösségként is – ránézne, és elégedetlen volna a jelenlegi állapotunkkal. Nem akarja, hogy kollektív tudatunk évmilliós történetét depresszióban, nihilista kátyúban pazaroljuk el, és azt sem, hogy improduktív lények legyünk, akiket csak földhözragadt hobbik érdekelnek, és olyan munkákat részesítünk előnyben, amelyek iránt nem érzünk szenvedélyt, miközben figyelmen kívül hagyjuk annak lehetőségét, hogy elménket a megvilágosodás magasabb szintjére fejlesszük (és itt jövök rá, hogy talán végig érthetetlenül fogalmaztam). A Dar De Duh egyszerre nagyon emberbarát és humanista.
Amikor azt mondom nektek, hogy „ne törődjetek velem, hallgassátok meg magatok az albumot”, az egyszerűen kendőzött formája annak, hogy „a szavaim cserbenhagytak”. És szerintem tényleg cserbenhagytak. Kényelmetlen beismerni a vereséget, az én – és talán általában a nyelv – képtelenségemet arra, hogy teljesen megfogalmazzam és átadjam a Dar De Duhban és általa született alapvető gondolatokat. Zene ez, de talán a zene másodlagos, csupán közeg egy mélyebb üzenethez, a kommunikáció elvontabb formájához. Az album pedagógiai és heurisztikus, vagyis azt szeretné megtanítani, milyen gondolkodásmóddal lehet könnyebben elfogadni a saját értelmedet, a viszonyodat minden más élethez, és azt, hogy a világegyetem apró egysége vagy.
Lehet, hogy úgy hangzik, mintha azt állítanám, ez az album a mai emberiség állapotának gyógyszere, hogy a hallgatásától elmúlik a depresszió, eltűnik az egzisztenciális nihilizmus, és világbéke lesz, de nem tökéletes alkotás. Vannak gyakorlati hibái: néhány átmenetből hiányzik a dinamikai lendület, amit jobb masterelés kijavíthatott volna. Az album tempója kiváló, és bár 3 szám is tizenkét percnél hosszabb, sosem tűnik vontatottnak vagy ismétlődőnek. A riffek többsége egyszerűen nagyszerű, csak kevés a közepes. Sokat nem tudok mondani a lemez hibáiról.
Tudom, hogy lehet, hogy ez az egész kritika értelmetlenül hangzik. Arra számítok, hogy páran elolvassák a cikket, és semmit sem tudnak majd azonosítani abból, amit leírtam. Lehet, hogy egyszerűen szeretitek az albumot, fenntartások nélkül, és olyan zenei atmoszférát találtok benne, amelyben érdemes elmerülni, de a Dar De Duhban mégsem láttok humanista értéket vagy értelmet. Ha lefordítják a szövegeket, lehetséges (bár a korábbi Negura Bunget-szövegek és a Dordeduh-interjúk alapján valószínűtlen), hogy semmi közük nem lesz ahhoz, amiről itt szó volt. Beismerem, hogy teljesen tévedhetek. De ez rendben van, mert a művészet mindig gazdagodik azzal, ha a közönségben olyan új gondolatokat ébreszt, amelyeket az alkotók nem terveztek. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egy olyan albumról, amely elvontabb érzéseket, gondolatokat és megérzéseket ébreszt, az ilyen zenéről szóló írásnak is megfelelően elvontnak kell lennie.
A Dar De Duh terápiás hatású; mindenki, aki olyan művészetet szeretne megélni, amely tudatosabban viszonyul ahhoz, hogy a világegyetem jelentéktelen része, aki az emberiség számára nagyobb értelmet vár, vagy aki a szelleme után vágyakozik, valószínűleg a lelke ajándékának fogja tekinteni ezt a lemezt.
Felállás
Edmond Karban aka “Hupogrammos” – ének, gitár, billentyűk, dulcimer, mandola
Cristian Popescu aka “Sol Faur” – gitár, billentyűk, dulcimer, toaca
Ovidiu Mihăiţă – dob, tolkala
Flavius Misarăş – basszusgitár, kísérő ének
Számlista
- Jind de Tronuri
- Flăcărarii
- E-an-na
- Calea Roţilor de Foc
- Pândarul
- Zuh
- Cumpăt
- Dojană
