Előadó: Pet Shop Boys
Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 51:02
Értékelés: 4.5/5
Jócskán eltelt az idő azóta, hogy a nyolcvanas évek közepén ez a duó berobbant a West End Girls slágerrel. És még mindig itt vannak. Nehéz lenne még egy olyan pop-dinoszauruszt találni, aki mostanáig szünet nélkül, következetes katalógussal, rendszeres kiadványokkal bírta volna: stúdióalbumokkal, DVD-kkel, remixekkel, válogatáslemezekkel. Valaha ez a duó szabta meg a szintipop retorika fejlődését, ma a szakma legnagyobb guruinak számítanak.
Ha a „Yes” afféle fordulat volt a retro hangszerelési kiindulópontok felé, és főleg a Pet Shop Boys-nosztalgikusokat elégítette ki – az 1993-as „Very” hangulatára gondolok –, az „Elysium” megint egy lépéssel továbbmegy, nagyobb kísérletező kihívást hordozva. Persze a tipikus Pet Shop Boys art synth pop elektronika keretei között, ami mindig is annyira vonzó és hiteles volt, mert a zseniális szerzői tehetséget és a fülbemászó, örökzöld dallamok slágerességét tökéletes arányban ötvözte, táncritmusokkal megtámogatva. Ennek ellenére a Pet Shop Boys ezúttal érdekes módon eltávolodik ettől, és kísérletezőbb névjegyű albumot kínál. A két zenész érése az új időkben pontosan olyan lemezt kíván mindkettőjüktől, mint az „Elysium”.
Más albumot akartak, olyat, amelyet a kiválasztott stúdió lüktetése, a kiválasztott hangzás határoz meg. Nem akármelyik stúdióé, hanem Andrew Dawsoné, akinek a neve a Grammy-díjakhoz és Kanye West rapperhez kötődik. Ehhez át kellett repülni a forró kaliforniai nap alá, Los Angelesbe. Az alkalmi stúdióvokalisták, kísérőénekesek, többek között az Adele-lel is dolgozó énekesek serege – Julia Waters, Luther Waters, Oren Waters, Maxine Waters –, ez az a dolog a lemezen, ami egy csipetnyi különlegességet és másságot ad neki a Pet Shop Boys-albumok sorában. Rangos múltú, karakteres énekesekről van szó. A színtéren már a hatvanas években megjelentek, amikor az óceán túloldalán a Motown volt népszerű. Tennant és Lowe mellett ezúttal is egy sor bevált zenész működik közre az „Elysium” hangzásának és energiájának formálásában. Állandó elem tehát, amely hatékonyan tágítja a hangzás művészi horizontját, mélyíti és alakítja, a Pet Shop Boysnál érezhetőbben a „Fundamental” (2006) óta.
Singlék nélkül megint nem megy, azokat kereskedelmi siker reményében lövik ki. Enélkül nem lehet. Első kislemezként a Winner jelent meg. Pozitív hangvételű dal, Tennant tipikus énekes bájával, ami továbbra is a Pet Shop Boys kifejezésmódjának alapvető védjegye. Amikor korábban a kaliforniai nap hatásáról beszéltünk az „Elysium” hangzásvilágára (a címét arról a helyrajzi jelzésről kapta, ahol Dawson felvevőstúdiója található), kiemeltük a vezetővokál és a kísérőkórusok harmonizálásának jelentőségét. A Hold On, amilyen pozitív csak lehet, színpadi musicalbe illő pontként hat, és a lemez különleges súlyát, karakteres eltérését éppen ezek a kórusdallamok adják. A lemez egyébként megint nem rejti véka alá az angol fekete humorból eredő, kipróbált cinizmust. Remek kísérlet ebben a tekintetben az „Ego Music”, amely Tennant saját magáról írt paródiájának hat (a minimalizmusok finoman egésszé szőtt dala, akár egy tetszőleges „egomániás” minimális esze), a sorokat viszont bármelyik sztárra rá lehet húzni, főleg a pszichoterapeuták ideális páciensére – ilyen lenne könnyedén az örök gyerek, Axl Rose. A dalban van egy leheletnyi The Human League-érzés – mellesleg Phil Oakey különleges vendégként szerepelt a zenekar előző albumán, a „Yes”-en (2009). Tennant színpadias komikumának csúcsa, a Pet Shop Boys retorikájának hagyományában, az Invisible-ben tetőzik, ami újabb nyilvánvaló önparódia, a cinizmus hangulatát pedig több mint sikeresen tartja a Your Early Stuff is, amelyről Tennant egyik interjújában azt mondta, hogy valójában azoknak a taxisoknak a mondatfoszlányaiból összeállított versgyűjtemény, akik a pálya évei alatt, a turnékon hotelből koncerthelyszínre fuvarozták a két tagot, főleg a nyolcvanas évekből.
A Leaving remek nyitódal az új lemezen, második kislemezként jelent meg. Tipikus Pet Shop Boys-gravírozás, Tennant markáns hangja középen, azzal a „fiús-androidos” hangszínnel, amit lehetetlen eltéveszteni, született arra, hogy synth pop slágereket kovácsoljon, szintetizátorfüggönyök árnyalataival felszerelve, a bevált PSB-recept szerint. A táncritmus tulajdonképpen csak a második síkban kerül felszínre. Az elsőbbséget a szintetizátorfüggönyök spektrális tájképe és mint mindig, Tennant hangja kapja. A versszakokból áradó nosztalgikus rezgések ellenére már az első dalból világos, hogy az „Elysium” más album, mint az elődje. Rögtön előtérbe kerül az az álmodozó, agyas pillanat, ami a Pet Shop Boys-kislemezek fölött általában nem emelkedik, és ami jelzi, hogy az „Elysium” több odafigyelést kíván hallgatás közben, és kevesebb felszínességet. Egy Pet Shop Boys-albumhoz képest az „Elysium” lassabban nő a hallgató szívéhez, mint várnánk. Másrészt viszont a lemez folytatása, a dalok motivikus és hangulati változatossága megerősíti, hogy a Leaving-gel kapott első benyomás teljesen helyes. Az átlagos Pet Shop Boys-rajongónak tehát nehezebben meghódítható album, mint gondolná.
Minden retro-nosztalgikusnak, még az igazi eighties PSB-megszállottaknak is érdemes kiemelni az „A Face Like That” című dalt. Lényegében slágerpotenciállal bíró szerzemény (az időben rekedt slágerpotenciállal), csak a hangszerelése átkozottul hasonlít a nyolcvanas évek és a kilencvenes évek eleje klasszikus slágereihez. A háttérben a tipikus szintetizátorfüggöny, a kíséret dallamosságával, ami egy pillanat alatt visszalök az „Actually” (1987) vagy az „Introspective” (1988) világába. Ilyen szintetizátor-megoldásokkal a Pet Shop Boys akkoriban hajtóerő volt, ők szabták meg az elektronikus pop fejlődését, ma viszont egy ilyen, az időben rekedt dal rendkívül barátságosan hat, és elsősorban rengeteg nosztalgikus érzést kelt.
Az „Elysium” rendkívül intenzíven zárul. A zárlat csúcsára lassan a remek, érzékeny, drámai, mégis nyugodt és mint mindig, azonnal fülbemászó Memory of the Future vezet fel, klasszikus dallammal, amit a zenekar pályájának bármelyik korszakába elhelyezhetsz, egyúttal vele a PSB művészien kapja el az art-retorika mai, új korszakos báját! Bombadal, és jelölt az „Elysium” harmadik slágerkislemezének. Utána a balladás Everything Means Something következik, fülbemászó refrénnel. Olyan szerkezetbe és refrén-dallamba öltöztetve, hogy még a poprockos Coldplay is megirigyelné! Rendkívül erős dal, alig észrevehető, igénytelenül fokozott hangulatépítéssel a refrén crescendójáig, a lemez egyik legszebb és legmerészebben illeszkedő versszak–refrén-kapcsolatával. A szintetizátor-takarók és a hozzáadott programozott loopok, a kissé lappangó ritmusszerkezetű „tapsolás” mellett kifejezetten agyasan, álmodozón, transzcendentálisan hatnak, innen a lehetséges párhuzamok az új Coldplayjel (a dal refrénje!!!). Az albumot nagy stílusban egy újabb rendkívül szórakoztató szerzemény zárja, ahol a táncos diszkóritmus megint hangsúlyos, a dallamot pedig a háttérben a természetesen csengő zenekari elemek építik. Tehát megint retro-érzés illata van. Ez a Requiem in Denim and Leopardskin, ami a nagy finálé kedvéért még egyszer beszippant a glamour világába. A nyolcvanas évekébe és a hetvenes évek végébe. A dal megragadott energiája egyértelműen megőrzi a nosztalgia pillanatát, amivel a dörmögő rozmár, Barry White is gyorsan összebarátkozna.
Mint említettem. Tennantnek és Lowe-nak sikerült az alapvető célja: más albumot tenni le az asztalra. Albumot a kaliforniai nap alól, más hangzással. Olyat, ami nem feltétlenül a táncritmusokkal tolakszik a hallgatóba, hanem változatosság kedvéért több teret nyit a hangulatépítésnek, ami az elektronikus effektek, hanghurkok és szintetizátor-takarók finom átfolyásán alapul, olykor álmodozó, sőt agyas pillanattal. Persze velünk van megint Tennant nélkülözhetetlen hangja, valószínűleg mind a mai napig a teljes synth elektro pop fő védjegye.
Az „Elysium” képszerű rétegzettséget kínál a dalok között és a dalokon belül is, a hangszerelési megoldások erősen kidolgozottak, és a zenekar művészi növekedésének megszokott menetében új fejlődési állomást jelent. A Pet Shop Boys az új anyaggal bizonyítja, hogy érett korukra sem apad el az alkotói frissességük és ihletük, és hogy a zenekar halad előre, semmiképp sem áll meg. A Pet Shop Boys sok kortársa, nagyon is sok, ma már évtizedek óta a régi dicsőségből él. Az „Elysium” bizonyítja, hogy a Pet Shop Boys nem ismeri az ilyen szánalmasságot.
Felállás
Neil Tennant – ének, billentyűk, hangszerelés
Chris Lowe – billentyűk, kísérőének, hangszerelés
KÖZREMŰKÖDŐ ZENÉSZEK:
Chris Athens – maszterelés
Rick Baptist – trombita
Lizzie Randall – ének
Alex Brown – kísérőének (8)
Carmen Carter – kísérőének (8)
Lenny Castro – ütőhangszerek (1, 9, 12)
Andrew Dawson – zenekari hangszerelés (1, 3, 6, 8, 9, 12); programozás (3, 5, 11); gitár (3, 6); dob (6); billentyűk (11)
Andrew Duckles – brácsa
James Fauntleroy II – kísérőének (1, 2)
Sam Fischer – hegedű
Vanessa Freebairn-Smith – cselló
Matt Funes – brácsa
Pete Gleadall – programozás (minden dal)
Endre Granat – hegedű
Clayton Haslop – hegedű
Joachim Horsley – karmester, zenekari hangszerelés (1, 3, 6, 8, 9, 12)
Ryan Hoyle – dob
Dennis Karmazyn – cselló
Peter Kent – hegedű
Ana Landauer – hegedű
Tim Landauer – cselló
Victor Lawrence – cselló
Ben Leathers – zenekari hangszerelés (1, 3, 6, 8, 9, 12)
David Low – cselló
Lisa McCormick – kürt
Serena McKinney – hegedű
Neli Nikolaeva – hegedű
Vivi Rama – basszusgitár (8, 12)
Mark Robertson – hegedű
Rob Schaer – trombita
Sonos – kísérőének (6–8)
Jim Thatcher – kürt
Adam Tressler – gitár (6, 9, 12)
Jessica van Velzen Freer – brácsa
David Walther – brácsa
Julia Waters – kísérőének (1, 2, 4, 8, 9, 12)
Luther Waters – kísérőének (8)
Maxine Waters – kísérőének (1, 2, 4, 8, 9, 12)
Oren Waters – kísérőének (1, 2, 4, 8, 9, 12)
Produkció
Andrew Dawson & Pet Shop Boys
Számlista
1. Leaving
2. Invisible
3. Winner
4. Your early stuff
5. A face like that
6. Breathing space
7. Ego music
8. Hold on
9. Give it a go
10. Memory of the future
11. Everything means something
12. Requiem in denim and leopardskin
