Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Rainbow
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 36:54
Értékelés: 4.5/5
A saját hard rock zenekar, a Rainbow megalapításával az angol gitárvirtuóz, Ritchie Blackmore megátkozta egykori Deep Purple-társainak funkos kísérleteit. Ők úgy döntöttek, hogy a fekete ruhás ember nélkül folytatják, ő viszont, aki mindig a saját igazáról volt a legmeggyőzőbben meggyőződve, az amerikai blues rock csapat, az Elf egykori énekesével, Ronnie James Dióval (valódi nevén Ronald Padavona; 1942-2010), a kisember nagy hanggal társaságában egyszeriben a várak, tündérek, manók, lovagok és mindenféle hercegnők fantáziavilágába vetette magát.
Eredetileg Matthew Fisher billentyűs (ex-Procol Harum) és Hugh McDowell csellista (ELO) is tagja lett volna a bandának, de Blackmore úgy döntött, nem csinál még egy rocksztár-szupergroupot. Ritchie, a klasszikus zene és a folk nagy rajongója, aki a zenekar nevének ötletét egy kaliforniai kedvenc rockbárban, a Rainbow Bar and Grillben kódorogva kapta, akkor ismerte meg Diót és a többi Elf-tagot (akikre jellemző volt, hogy egytől egyig alacsony termetűek voltak), amikor ők a Deep Purple előzenekaraként léptek fel. Eleinte az Elf tagjai Dióval az élen Blackmore kísérőzenekarát alkották, ami a Rainbow-debüt szólólemezes hangulatú címében is tükröződött, de hamarosan valódi bandává értek, világos és felismerhető koncepcióval. Meg kell jegyezni, hogy az eredeti Rainbow-felállás soha nem lépett fel élőben.
Minden idők egyik legjobb gitárosa és egyik legjobb énekese még azelőtt kovácsolta a Rainbow terveit, hogy Blackmore hivatalosan elbúcsúzott volna a Deep Purple-től, és ebbe akarták beleönteni minden romantikus miszticizmusukat. Míg Dio szövegei a hard rockban az elsők között meséltek feszült fantáziatörténeteket misztikus helyekről, csatákról, elvarázsolt tornyokról, zsarnokokról, alvó szépségekről és lovagokról, amelyek később számos power metal zenekart inspiráltak, addig Blackmore a Rainbow debütálásán végre megvalósíthatta azokat a szerzői ötleteit, amelyeket a Deep Purple-ben nem tudott, és számos klasszicista elemet oltott beléjük.
A hagyományos bluesos melankóliája és a hard rock iránti elkötelezettsége mellett, ami a „Ritchie Blackmore’s Rainbow” dalainak többségét jellemzi, a hangszerelések nagy részét klasszicista iskolára építette, amelyben saját szavai szerint leginkább Johann S. Bach hagyatékát követte. Ebben az időszakban egy ideig csellózni is tanult. Dio, aki egyébként semmilyen hangszeren nem játszott, bár Blackmore-ral szinte egyenrangúan segített az egyes szerkezetek megírásában, hatalmas, rendkívül széles terjedelmű és kivételesen karizmatikus énekhangjával már akkor is hihetetlen énekes volt, és egyszerűen az egyik legjobb a hard rock történetében. Blackmore összetett gitártechnikája és elképesztő riffötlet-gazdagsága a Rainbow egész Dio-korszakában, ezzel az albummal kezdve, számtalan felejthetetlen, epikus pillanatot szült.
A „Ritchie Blackmore’s Rainbow” több közkedvelt klasszikust is tartalmazott, amelyek a mai napig a Rainbow csúcspontjai közé tartoznak, kezdve a nyitó örökzölddel, a „Man On the Silver Mountain”-nel, amelyet ikonoklaszta, ütős gitárfrázis jellemez, és amely Dio epikus éneke segítségével egy pillanat alatt beszippantja a hallgatót az album szívébe. A feszes, emelkedő hangulatot hatalmas refrén fűszerezi, amely a titokzatos ezüsthegyen élő emberről szóló, misztikus szöveggel van átitatva. Ritchie ízletes gitárszólója még öt fokkal feljebb srófolja a hangulat hőmérsékletét, miközben a hatékony ritmusduó, Gary Driscoll dobos és Craig Gruber basszusgitáros szilárd ritmikai alapokat biztosít. Mickey Lee Soule billentyűs a produkcióban teljesen Ritchie gitárja alá van keverve, így a támogatása itt inkább csak jelképes.
Nem kevésbé energikus hard rock a „Self Portrait”, amely Dióhoz képest viszonylag szokatlanul önvizsgáló szöveget tartalmaz; erőteljes bluesos gitárfrázis és határozott dobfokozás jellemzi. Dio markáns hangja a drámai és kissé fatalista hangulatot erősíti, míg Ritchie csak úgy mellékesen kirázza a kisujjából a rövid gitárimprovizációt. A „Black Sheep of the Family” a kultikus prog rock csapat, a Quatermass (az egyetlen slágerük) feldolgozása, amely annyira megtetszett Ritchie-nek már a Deep Purple Mark III-korszakában, hogy mindenáron (sikertelenül) rá akarta venni a cimboráit, hogy játsszák el, és vegyék fel a következő stúdióalbumra. Tekintve, hogy a Quatermass sokoldalú prog rock zenekar volt hangsúlyos hard rockos beütéssel, Ritchie-nek, Ronnie-nak és a többieknek nem volt nehéz az eredetiből rendkívül meggyőző feldolgozást csinálni. A „család fekete báránya” szöveg valószínűleg sokat köszönhet Blackmore belső érzéseinek a Deep Purple-nél töltött utolsó napokból. Alapjában véve ritmikusan szökdelő szám, pimasz, kissé csibészes hangulattal és bluesos gitárpasszázsokkal, miközben Ronnie újabb fenomenális énekprodukciója a záró rész epikus tempóváltása előtt éri el a csúcsát.
Az egész album magnum opusa pedig a felejthetetlen, romantikus eposz, a „Catch the Rainbow”, amelyben Blackmore kelta-pásztori gitármelankóliája Dio epikus éneke és a mellotronos zenekari hangszerelések mellett éri el a csúcsot. Ez a síró gitárpasszázsokkal és mellotronhullámokkal átszőtt remekmű leírhatatlan nosztalgiával van átjárva, amely az epikus, többszólamú refrénben csúcsosodik ki, Ritchie záró szólója pedig egyenesen szívfacsaró; a fantáziaromantika teljes diadala a szürke hétköznapok racionalizmusa felett. A „Snake Charmer” energikus hard rock, amely Dióhoz képest viszonylag szokatlan, erotikával fűszerezett szöveggel büszkélkedik. Gyors ritmus uralja, hatalmas dobátvezetésekkel és Blackmore összetett gitárkanyarjaival, amelyek egy gyorsujjú improvizációban érnek csúcsra. Dio hihetetlen éneke egy viszonylag átlagos hard rock számból nagyon szolid, epikus hangulatú alkotást farag.
A romantikus csemege, „The Temple of the King”, amely a hallgatót ismét királyok, varázslók, manók és elátkozott templomok fantáziavilágába kalauzolja, pásztori-ódon hangulatával, amelyen újra átszivárog a kelta melankólia, az album újabb csúcspontja. A mellotronos, hatalmas zenekari hangszerelések megrázó, síró gitárpasszázsokkal társulnak, amelyek a hagyományos népzenéből merítenek ihletet, és egy melodramatikus szólóban csúcsosodnak ki. Míg Ritchie hatékonyan vált az akusztikus és az elektromos gitár harmóniái között, Dio drámai énekével ismét romantikus eposzt varázsol, amely a remekmű végéig nem lankad.
Blackmore úr nem lenne az a különc, aki, ha nem tenne az albumra legalább egy olyan számot, amelynek stilárisan semmi keresnivalója ott, és ezúttal ez az alapvető rock’n’roller, az „If You Don’t Like Rock ‘n’ Roll”, amelyben az egyetlen emlékezetes dolog Dio éneke, hiszen a legendás énekes még egy ilyen átlagos és minimalista, táncos zongoraritmusra épülő szerzeményből is tisztességes, élvezhető teljesítményt hoz ki. Az örökzöld „Sixteenth Century Greensleves”, amelynek szövege gyanúsan Robin Hood és a nottinghami serif leszámolásától bűzlik, aki épp most zárta a toronyba Marian kisasszonyt, tipikus mesemondói termék az örök mesélő Diótól, aki kétségkívül megihlette Ritchie jóval későbbi, lanttal és harisnyanadrágban tett trubadúrhadjáratait. Dio mennydörgő éneke és Blackmore vad gitárimprovizációi közben az epikus hangulat percről percre fokozódik, miközben harcias dobinduló támogatja őket, amely kiválóan harmonizál a szöveggel, melyben a zsarnok szomorú véget ér, miután a nép fellázad ellene, a nagy csata után felgyújtja a várat, a toronyból kiszabadítja a rémült szüzet, majd a pocakos zsarnokot felkötik az első ágra.
A záró, gyors tempójú instrumentális remekmű, a „Still I’m Sad”, a legendás Yardbirds kiváló feldolgozása, amelyben a hajtós ritmust tehéncsengők hangja, Driscoll masszív dobátvezetései és Ritchie dühös gitárfrázisai tartják fenn, a Rainbow-debüt újabb győzedelmes pillanata. A fekete ruhás ember, aki ismét őrült gitárimprovizációba lendül, mellett kisebb, de érezhető mértékben csillognak a három hangszeres társa is, elsősorban Driscoll dobos, akit az album megjelenése után hamarosan egy jóval híresebb dobmester, a legendás Cozy Powell váltott.
A romantikus Rainbow-debüt a mai napig a fekete ruhás gitáros és a kistestű énekesóriás aranykorszakának egyik legjobb pillanata, egyben egy győzedelmes, de rövid életű hard rock mese kezdete, amely sajnos véget ért, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Tekintve, mekkora egója volt Ritchie-nek és Ronnie-nak is, igazi meglepetés volt, hogy rögtön ilyen jól összeillettek, és ilyen felejthetetlen varázslatot teremtettek. Lee Soule, Gruber és Driscoll elég jó zenészek voltak ahhoz, hogy segítsenek a Rainbow-debütöt minden idők egyik legjobb bemutatkozó albumává tenni, ugyanakkor technikailag nem voltak elég képzettek Blackmore perfekcionista elképzeléséhez a „tökéletes” Rainbow-felállásról, ezért még a következő stúdióalbum felvételeinek kezdete előtt elbocsátotta őket; erre a lemezre aztán örökre beírták magukat a halhatatlanok közé.
Felállás
Ritchie Blackmore – gitár
Ronnie James Dio – ének
Micky Lee Soule – zongora, mellotron, klavinet, orgona
Craig Gruber – basszusgitár
Gary Driscoll – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Shoshana – háttérének
Produkció
Ritchie Blackmore, Martin Birch és Ronnie James Dio
Számlista
1. Man On The Silver Mountain (4:42)
2. Self Portrait (3:17)
3. Black Sheep Of The Family (3:22)
4. Catch The Rainbow (6:27)
5. Snake Charmer (4:33)
6. The Temple Of The King (4:45)
7. If You Don’t Like Rock n’ Roll (2:38)
8. Sixteenth Century Greensleeves (3:31)
9. Still I’m Sad (3:51)
