megjelenés dátuma: 2018. 9. 14.
kiadó: Napalm Records
az album hossza: 45:31
produkció: Grave Digger
értékelés: 7 / 10
A teutón metal bajnokai, a Grave Digger Chris Boltendahl mennydörgő, autoriter vezetésével az előző stúdiólemezzel, a „Healed By Metal”-lal (2017), amelyen az új billentyűs, Marcus Kniep is bemutatkozott a rajongóknak, egyáltalán nem nyűgözték le a közönséget, és ez nem először esett meg velük. Úgy tűnik, mióta 2009-ben csatlakozott hozzájuk Axel Ritt gitáros, a Grave Digger stúdiólemezeinek minősége rendkívül ingadozó. Sokan, még a hűséges rajongók közül is, a fejükhöz kaptak, amikor kiderült, hogy már a következő évben új album jön „The Living Dead” címmel, mert az ilyen „felgyorsított” döntésekből – legalábbis az ő esetükben – általában nem sül ki semmi jó.
A régi motorosok örömére a „The Living Dead” mégis érezhető előrelépés, főleg ha a halovány elődje okozta csalódáshoz mérjük. Ezúttal jóval összefogottabb, szilárdabb szerkezetű anyagot kapunk, többnyire klasszikus Grave Digger-hangzással, és a hosszú évek óta hűséges rajongókat sértő hangzáskísérletek nélkül. Boltendahl szövegei közben a megszokott „kutyutyú”: horrortémák, háborúellenes kiáltások és közhelyes, metálos riogatás keveréke.
Bár ezúttal nem koncepcióalbumról van szó, kicsit furcsa, hogy a „sírásók” nem vágtak bele sokkal korábban, ekkora pompával az élőhalottak témájába, főleg annak fényében, hogy a zombik milyen kereskedelmi sikert aratnak a popkultúrában. A megszokottnál nagyobb hangzáskísérlet csak az album végén bukkan fel, és az is meglepően szórakoztatóra sikerült. Balladát hiába keresünk a „The Living Dead”-en, ami vegyes érzéseket kelt, hiszen a Grave Digger azon kevés powermetal-zenekar közé tartozik, amely többnyire színvonalas (power)balladákkal büszkélkedhet.
Időnként úgy tűnik, a „The Living Dead” a klasszikus Grave Digger-albumok varázsát akarja felidézni, amelyeken a horrortéma dominált, mint a „The Reaper” (1993), a „Heart of Darkness” (1995) és a „The Grave Digger” (2001), de a dalok többségének hangulata ritkán igazán sötét, még ritkábban hátborzongató. Emellett Kniep szimfonikus hangszerelései sem kerülnek ki jól: koránt sincsenek azon a szinten, mint bajuszos elődjéé, H.P. Katzenburgé, aki az összehasonlításban valódi billentyűs mester volt. Ráadásul a produkcióban a billentyűket túlzottan háttérbe tolták. Ritt gitárjátéka a mai napig megosztja a rajongókat: egyrészt szinte túlzottan igyekszik utánozni az elődeit, másrészt hiányolunk némi kreatívabb, egyénibb szólót.
A nyitó „sírásói” roham az újjáéledt hullák ellen, a „Fear of the Living Dead”, szinte klasszikus, powermetalos Grave Digger-tétel: itt a Boltendahl-féle védjegyes dörgő rekedtes ordítás, a végletekig felpörgetett gitárfutamok, a dupla lábgép tépése és az epikus refrén. Szolid, de Boltendahl és a „sírásói” a múltban már jóval érdekesebb nyitódalokat is írtak. A „Blade of the Immortal” is a bejáratott recept szerint halad, vagyis kísérletezés és nagyobb meglepetések nélkül, csúcspontja az epikus, többszólamú refrén, amely leginkább egy viking himnuszra emlékeztet, a meglehetősen formális, ihlet nélkül lejátszott gitárszóló pedig nem maradhat el. Jobb szimfonikus hangszereléssel ez a szám stílusában simán beférne valami „Rheingold”-féle (2003) lemezre.
A „When Death Passes By” leginkább a ritmusszekció minél gyorsabb tempójára és a darabolt gitárfutamok turbóhajtására épít, a refrén viszont elég ihletlenre sikeredett. A „Shadow of the Warrior” riogató, többszólamú dallamokkal nyit, miközben Ritt az ihlethiányt pótolva néha közvetlenül az Iron Maidentől kölcsönöz pár gitártémát. Ennek a dalnak az epikus refrénje egyébként az album egyik legjobbja. A „The Power of Metal” közhelyes, riogató szöveggel van megterhelve, amely kizárólag arra készült, hogy még jobban felpörgesse a metálkoncertek tömegét. A generikus refrént leszámítva olyan tétel, amely akár egy kilencvenes évekbeli klasszikus Grave Digger-albumon is megállná a helyét.
A „Hymn of the Damned” az egyik igen ritka szám a „The Living Dead”-en, amelyben pont jó arányban keveredik a sötét és az epikus hangulat egy csipetnyi titokzatos, hátborzongató drámával, ami valaha a zenekar legjobb lemezeit jellemezte. A „What War Left Behind” valószínűleg az album legunalmasabb dala, a „Fist in Your Face” pedig hihetetlenül közhelyes szövegével szinte közelebb áll a hard rockhoz, mint a metalhoz. Az „Insane Pain”, egy újabb nagyon átlagos tétel, főleg a sebességre és az agresszivitásra esküszik, Ritt gitárszólója viszont talán az egész album legötletesebbje.
A záró „sírásói” tánc, a „Zombie Dance” mindenképp az album legfrissítőbb és legszórakoztatóbb száma: balkáni „hopsza-hopsza” ritmusaival és a billentyűkön megszólaltatott vonós hangszereléseivel az egykori közös ország déli részének részeg gusle-játékosainak táncára emlékeztet. A részeg felkiáltásokat Boltendahl állatias felhívása követi a zombitáncra. Talán nem is lenne túlzás a következő megjelölés: „Grave Digger találkozik a Bijelo Dugmével”. A „Glory or Grave” bónuszdal nagyon rendes kompozíció teljesen klasszikus hangzással és vokálisan kiválóan feltöltött Boltendahllal, ezért biztosan tetszeni fog minden régi rajongónak. Kicsit ironikus egy bónuszdalnál, de mindenképp az album legjobb számai közé tartozik.
Boltendahl a „The Living Dead”-del nem sózott a rajongókra újabb zsákbamacskát, de a „sírásói” még mindig nincsenek abban a formában, amely többet ígérne egy szolid, átlagos teljesítménynél, és ez az album bizony erősen árnyékban marad a klasszikus lemezeik mellett. A „The Living Dead” minőségében egyenesen a Grave Digger eddigi diszkográfiájának közepére, vagyis az átlagba sorolható. Egyben ez volt az utolsó lemezük hosszú évek óta a dobok mögött ülő Stefan Arnolddal, aki időközben bekerült Boltendahl fekete könyvébe. Chris tipikus, ellentmondásos stílusában a dobok mögé kapásból Marcus Kniepet ültette, így a „sírásók” jövője ismét nem tűnik túl rózsásnak, de Boltendahl mindenképp jobban szereti a feketét, mint a rózsaszínt, ezért a következő stúdióbeli menetnél talán mégsem lesz negatív az eredmény.
szerző: Peter Podbrežnik
Dallista:
1. Fear of the Living Dead (5:31)
2. Blade of the Immortal (4:07)
3. When Death Passes By (3:52)
4. Shadow of the Warrior (4:33)
5. The Power of Metal (3:52)
6. Hymn of the Damned (5:30)
7. What War Left Behind (3:30)
8. Fist in Your Face (3:24)
9. Insane Pain (3:05)
10. Zombie Dance (3:46)
11. Glory or Grave (bónuszdal) (4:21)
Zenészek:
Chris Boltendahl – ének
Axel Ritt – gitár
Jens Becker – basszusgitár
Stefan Arnold – dob
Marcus Kniep – billentyűk
