Szerző: Rok Klemše
Előadó: Testament
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: year_month
Játékidő: 51:08
Értékelés: 4.5/5
Ha volt valaha igazán nagy zenei igazságtalanság, akkor az az, hogy a Testament mindig a thrash nagy négyesének árnyékában maradt. Pedig első felvételeiket (igaz, még Legacy néven) már 1985-ben kiadták, és ezzel magasan szárnyaltak a thrash metal első hullámában. Hogy a későbbi The Legacy, The New Order és Practice What You Preach albumaikkal a thrash metal legnagyobb klasszikusait hozták létre, azt még a süketek is tudják. Az pedig még nagyobb érv amellett, hogy a Testament egyszerűen a thrash királya, hogy a viharos kilencvenes években sem hagyták abba soha (egy időre csak akkor szüneteltették a működésüket, amikor Chuck Billy rákos lett). Sőt: amikor a nagy négyes elvesztette az élét, a Testament még gyorsabbá, brutálisabbá tette a hangzását, death metal elemeket is csempészett bele, és kiadott egy újabb romboló albumhármast – Low, Demonic és The Gathering –, amelyek a thrash metal általános tetszhalottsága közepette igazságtalanul észrevétlenek maradtak.
2006/2007-et írtunk, a thrash újjászületését élte, gyakorlatilag visszatért minden banda, amely a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején feloszlott (Forbidden, Laaz Rockit, Sacred Reich és sok más, a thrash-szekérre pedig természetesen a Metallica is visszaugrott), a Testament pedig a kiváló The Formation of Damnationnel jelentette be nagyszabású stúdiós „come-backjét”, amelyre derekas kilenc évet kellett várni. Az utódját szerencsére mindössze négy év után megkaptuk, és előttünk áll az év thrash lemeze, a Dark Roots of Earth!
A Testament ezen a lemezen csak a legjobbat egyesíti: két világ ütközött össze rajta, és egy új, még jobb világot hoztak létre. A régi iskolás thrasht és a kilencvenes évekbeli albumok agresszív, már-már death metalos hangzását még sosem házasították ilyen tökéletesen. Bizonyíték erre már a nyitó bomba, a Rise Up, amellyel a klasszikus The New Order hangulatának szárnyán a riffgép Eric Peterson repít el minket. Ő közel harminc év után sem mutatja az ötletek apadásának semmi jelét, a gitárvonalai még mindig frissen, ütősen és változatosan szólnak. Sok érdeme van ebben Andy Sneap produkciójának is, amely mindent beleadva rúg, a megvadult bika féktelen energiája pedig minden lépésnél süt a lemezről. Sneap ismét fantasztikus hangzásról gondoskodott: kristálytiszta, a gitárok tiszták, érthetők és vágnak, a dobok dinamikusak és éppen eléggé rombolók, Billy hangja pedig az előtérben van, ahogy egy törzsfőnökhöz illik. Sajnos Andy ezúttal is megtartotta az egyetlen gyengéjét: Greg Christian basszusvonalait ugyanis eltemetik a gitárok hatalmas hangfalai, ami nagy kár, mert a basszusa hangja mindig (Peterson riffjei és Skolnick szólói mellett persze) a Testament egyértelmű védjegye volt. Ezúttal sajnos csak a Rise Up zörgése, az A Day in the Death rövid szóló-kirándulása és a Last Stand For Independence hangsúlyosabb basszushangzása úszott a felszínre. Ez azonban a Dark Roots of the Earth egyetlen hibája, mert minden más tekintetben csak szuperlatívuszokban beszélhetünk róla. Alex Skolnick szólói ismét folyékonyak, technikailag felülmúlhatatlanok, epikusan hosszúak és mesterien felépítettek, a borzongást keltő dallamokról és harmóniákról nem is beszélve. Skolnick bizonyítja, hogy nem akármilyen gitáros: a nevére még a Wayne-féle nagyobb gitárosnevek is térdre rogynak. Az egyik legszebb példa erre maga a lemez kislemeze, Billy lázadó kiáltása, a Native Blood (ismételt főhajtás az indián gyökerei előtt), egy epikus, agresszív lázadóhimnusz, amelyet teljesen ellop Chuck fenomenális énekteljesítménye (nos, rajta kívül még Hoglan blast-beatelése a refrén alatt, ami elsőre talán kissé esetlenül hangzik, de minden újabb hallgatásnál tökéletesen belesimul a számba). Emberek, Chuck Billy nem egészen tíz évvel ezelőtt legyőzte a rákot, és úgy szól, mint egy bömbölő gép, amelyről meg sem fordul az ember fejében, hogy már közel harminc évnyi thrasheres üvöltés van mögötte! Ezúttal az ének igazán változatos és dinamikus, Billy pedig az összes elképesztő képességét felvonultatja – a The Legacy és a Practice What You Preach-féle thrash vokáltól a brutális growlon át (amellyel a cookie monster énekesek háromnegyedét szétrúgja!), amilyet a Demonicról megszoktunk, egészen a hátborzongatóan tiszta és gyengéd Cold Embrace balladáig. Igen, a Testament 1994 után (Trail of Tears a Low albumról) ismét megpróbálkozik egy balladával, méghozzá a vámpírszerelemről, amit Chuck Billy úgy jellemzett, mint valamit, ami beleférne a Twilight-trilógiába. Nos, Chuck ezzel teljesen mellélőtt: a tragikusan hátborzongató balladától, a egyre sűrűsödő atmoszférájától és zseniálisan sötét arculatától ennek az ostoba tinitrilógiának a vámpírkái nem csillognának a napon, hanem nagy lánggal elégnének rajta. A majdnem nyolc perces félballada a lemez egyik legjobb darabja, kiemelkedő benne Skolnick és Peterson gitárvonalainak fantasztikus összefonódása: az utóbbi az akusztikus gitárt ragadja meg, Skolnick pedig hátborzongató harmóniákkal rendkívül hűen festi le a fiatal vámpírlány kimeríthetetlen vágyakozását a nap után. Ami persze a semmibe hangzik el, ez viszont nem mondható el Billy robbanékony hangjáról, amely a kivételes refrénben éri el a csúcsot. A Testament azonban itt még nem fejezi be a meglepetéseket, hiszen az album két legjobb száma egészen a végére marad – a hét perces epikus Throne of Thorns, a lemez szerzői csúcspontja, tele a lélegzetelállító riffekkel, amelyekkel Alex és Eric zsonglőrködik, és amelyek ugyanolyan nehezek és hatalmasak, mint egy buldózer lánctalpainak mozgása. Gene Hoglan, ez az atomóra, briliáns dobteljesítménnyel ismét bizonyítja, hogy egyszerűen az egyik legnagyobb, a Testamenthez még jobban hozzáolvadt, mint a Demonicon, és bár az anyag nagy részét Eric utasításai szerint dobolta fel (innen a blast beatek a Native Blood-ban és a True American Hate-ben, olyan hatás, amelyet Peterson kétségkívül a Dragonlord black metal projektjéből hozott át), Hoglan munkája csakis a legnagyobb dicséretet érdemli.
A deluxe kiadásban elérhető bónuszlemezen a Testament három feldolgozást dob a keverőjébe, és erős Testament-szellemmel meg saját pecséttel látja el őket. Kiváltképp a thrashesített Dragon Attack (Queen) és az Iron Maiden-klasszikus Powerslave sikerült jól, utóbbihoz Skolnick tiszteletre méltóan hozzáadja néhány saját fogását. Kicsit esetlenebbre sikerült a Scorpions-sláger, az Animal Magnetism, de a srácok aztán újra a töviskoronás trónra ültetnek minket, és elszabadítják a veszett kutyákat, amelyek úgy harapnak belénk, ahogy a Throne of Thorns kibővített változatának riffjei.
A Testamentnek a Dark Roots of Earth-szel hihetetlen dolog sikerült – felülmúlták az elődöt, a The Formation of Damnation albumot. A legendás amerikaiak az új lemezen csak a legjobbat kínálják: az egyik legjobb gitárkettős, a Skolnick/Peterson páros gitárvarázslatainak nem látszik a vége, Chuck Billy jobban szól, mint valaha, az egészet pedig fenomenálisan zárja a bombasztikus Hoglan–Christian páros. A Dark Roots of Earth az, ami gyakorlatilag az összes thrash bandának nem sikerült: megőrizni a régi iskola szellemét, hűnek maradni a (sötét) gyökerekhez, miközben frissen, meggyőzően és hatalmasan szól az ember. A Dark Roots of the Earth kétségkívül az év albuma cím egyik legerősebb várományosa, és kétségkívül idén a thrashtől nem várható olyasmi, ami túlszárnyalná ezt a fenevadat. Nagy négyes ide, nagy négyes oda (Dave Mustaine pedig sírja ki magát Lars Ulrich ölében) – a thrash metal igazi királyai a Testament voltak, és azok is maradnak!
Felállás
Chuck Billy – ének
Alex Skolnick – gitár
Eric Peterson – gitár
Greg Christian – basszusgitár
Gene Hoglan – dob
VENDÉGEK:
Chris Adler – dob
Produkció
Andy Sneap
Számlista
1. Rise Up
2. Native Blood
3. Dark Roots of Earth
4. True American Hate
5. A Day in the Death
6. Cold Embrace
7. Man Kills Mankind
8. Throne of Thorns
9. Last Stand For Independence
10. Dragon Attack (Queen) *
11. Animal Magnetism (Scorpions) *
12. Powerslave (Iron Maiden) *
13. Throne of Thorns (kibővített változat) *
* csak a CD/DVD deluxe kiadáson
