Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Rush
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 66:04
Értékelés: 5/5
A legendás kanadai trió, a Rush megjelentette tizenkilencedik stúdióalbumát „Clockwork Angels” címmel. Már az első meghallgatás előtt érezni lehetett, hogy két ugyan rendkívül színvonalas, de a ragyogáshoz néhány fontos finomságot még nélkülöző stúdiómunka után most valami igazán kivételeset tesznek le az asztalra, bár az előzetesen kiadott „Caravan” és „BU2B” hallgatásakor ez még nem volt kiolvasható. A torontói art rock nagyságok új lemezének híre már a remek előd, a „Snakes & Arrows” (2007) megjelenése után nem sokkal felbukkant, így a hűséges rajongók légióinak várakozása az elmúlt öt évben valósággal lázas volt, de nagyon megérte türelmesnek lenni, hiszen a Rush a nyolcvanas évek vége óta, vagy legalábbis a „Roll the Bones” (1991) óta a legjobb stúdiómunkájával tért vissza, ami mindhárom tag irigylésre méltó életkorát tekintve egyenesen elképesztő. Geddy, Alex és Neil a „Clockwork Angels” albumon ismét összefogott az elismert producerrel, Nick Raskulineczcel, akivel már a „Snakes & Arrows” idején is dolgoztak. A várakozásokkal némiképp szembemenve – a legtöbb rajongó csendben jóval durvább, kompaktabb és főleg ütősebb anyagra számított – az új Rush produkciós és stílusbeli szempontból is jelentősen különbözik az elődtől, mindenki megkönnyebbülésére és lelkesedésére, ráadásul a lehető legjobb értelemben.
A „Clockwork Angels” koncepcióalbum, amit a trió jóval a megjelenés előtt bejelentett. Az egyes tételek egy fiatal férfi nagy világ körüli utazásairól mesélnek, aki úgy döntött, hogy minden akadállyal szembeszáll, és követi az álmait. A cselekmény egy kitalált világban játszódik, amely a miénkhez hasonlít. A viharos utazás során, amely különböző tájakra viszi, kalózokkal, anarchistákkal, elveszett városokkal találkozik, egy karnevál kellős közepén is találja magát, és közben végig a káosz és a rend között vergődik. Útja során megismerkedik a titokzatos Órással, aki képes uralni az időt, és számos filozófiai próbatétel elé állítja. A végén a főhős számos csalódás és nehéz életpróba után úgy dönt, hogy letelepszik egy kedvelt helyen, és kertet művel, ami azt szimbolizálja, hogy végre „megtalálta önmagát”. Az album borítóján számok helyett alkímiai jelekkel ellátott óra látható. Neil szövegei szokás szerint mélyek, intelligensek, szellemesek és társadalmilag éleslátóak, a koncepció felépítésében pedig részben Voltaire Candide-ja inspirálta.
A Rush már a megjelenés előtt azt hangoztatta, hogy folytatja az előző két album keményebb irányvonalát, amiről a nyitó „Caravan” korai verziója is árulkodott, ám a végleges változat, a „Clockwork Angels” többi darabjának társaságában, mégis jóval másképp szól, mondhatni sokkal hangulatosabban, mint a korai, koncertes verzióban. A „Caravan” a fiatalember útjának kezdetéről szól, ahogy a szerény falusi környezetből elindul a „tágas világba”, és az album első kislemezeként is megjelent. Geddy védjegyszerű éneke, amely akár a jó bor, az évekkel csak érik, a Rush-féle ütős Alex-gitárfrázisokkal és Neil masszív, a megfelelő pillanatokban kidolgozott dobátvezetéseivel találkozik, az egészet pedig – meglepő módon – finom szimfonikus hangszerelés öleli körül, amilyet a Rushtól a kilencvenes évek eleje óta nem hallottunk. A szerzemény egészében kifejezetten kompakt és ütős, ugyanakkor átkozottul kifinomult, amiben nagy szerepe volt a fenomenális produkciónak, amelyet az acélos trió és Raskulinecz úr közösen jegyez. Az a tény, hogy az album már régen nem hajlott meg ennyire a kifinomult zenekari hangszerelések súlya alatt (bár ezek többnyire a háttérben maradnak), olyan hír, amely mindazokat megörvendezteti, akik a nyolcvanas évek vége óta hiányolják a billentyűsök nagyobb arányát a Rush hangzásvilágában.
A „BU2B”, egy újabb remek, rétegzett szerzemény, akusztikus, álmodozó bevezetővel indul, majd Alex szinte brutális gitárfrázisának segítségével csap át a „forró” szakaszba, amelyet Neil szélviharszerű dobtempója hajt, és amelyben egyszerre érzékelhető a megalkuvás nélküliség és a finomság. Geddy közben dallamos basszusvonalaival és indulatos énekkitöréseivel, mint mindig, odaadóan gondoskodik a melodramatikus hangulat fokozásáról. A szöveg itt a fiatalember unalmas és kiszámítható gyerekkorát érinti, amelyet a titokzatos városvezető, az Órás, afféle Big Brother ügyelt ebben a kitalált világban. A fiatalember ifjonti idealizmusában természetesen úgy dönt, hogy ellenáll ennek, megszökik, és hosszú útra indul távoli vidékekre. Előtte azonban meglátogatja a fővárost, ahol megtekint egy óriási katedrálist, amelyben az idő őrei, az úgynevezett időőrzők uralkodnak, és akiket az Órás irányít.
A címadó dal, igazi art rock csemege, a Rush elmúlt évekbeli egyik legizgalmasabb alkotása. A „Clockwork Angels” ugyanis epikus, szuperkomplex, atmoszférikus körhinta, amely drámai, disszonáns vokalizálással és Neil cintányérjainak felfokozott játékával nyit, majd egy komplex ritmikus bevezető után teljesen váratlanul kifejezetten éteri, pimaszul fülbemászó motívumba vált. Ezt az állapotot hamarosan energikus gitárpasszázsok és hatalmas dobátvezetések törik meg. Az atmoszférikus csúcspont a hipnotikus refrénben érkezik el, amelyen át a háttérben gyönyörűen hömpölyögnek az éteri többszólamú harmóniák. Lifeson mester intelligensen és szellemesen kidolgozott gitárszólója tovább fűszerezi a nagyszabású hangulatot, miközben Geddy egyebek mellett vokóderrel is kísérletezik. A szöveg a fiatalember lenyűgözöttségét írja le a nagy városi tér láttán, amelyet az idő ókori istenének, Kronosznak szenteltek, és a hatalmas katedrális előtt.
A „The Anarchist” valamivel keményebb alkotás, amelynek előterében ütős, teljesen egyedi gitárfrázis és groove-os basszusvonal áll. Az atmoszférikus motívumok és az időváltások változatossága ismét rendkívül gazdag, a ritmikai finomságok szüntelen váltakozása pedig a hallgatót egy pillanat alatt magával viszi egy felejthetetlen utazásra. Geddyt az énekben ismét „ide-oda dobálja” a dal, mintha legalább két évtizeddel fiatalabb lenne. Egyértelmű, hogy a legendás énekes-basszusgitáros a mérföldekről felismerhető hangszíne megőrzése mellett némileg változtatott az énektechnikáján, ami a korához képest könnyebbé teszi a magasabb hangok elérését. A rétegzett zenekari hangszerelések eközben újra bőséges atmoszférikus mélységről gondoskodnak, ami remekül összeforr a szöveggel, amelyben a fiatalember a városban kószálva egy rejtélyes zsebkendőtrükkös zsonglőrbe, majd egy anarchistába botlik. A „Carnies” a bevezetőben a karnevál játékos hangjait szólaltatja meg, míg az egészet egy brutális gitárriff nem szakítja félbe. Geddy a temperamentumos, tömény basszusgitárvonalak pengetése közben ismét kiengesztelhetetlenül szól az epikus események elmesélésekor, amikor a fiatalember találkozik az anarchistával, és a tömegben alig menekül meg egy bombamerénylettől.
A szép félakusztikus ballada, a „Halo Effect” a fiatalember egy gyönyörű akrobatába való szerelméről szól, és a nagy csalódásról, amely kapcsolatuk felbomlása után következik, hiszen az már a kezdetektől a kudarcra volt ítélve. Eközben önmagát hibáztatja, és az ideális nőről alkotott képét, amelyet mindenáron rá akart kényszeríteni a csalódott akrobatára. A hipnotikus dallam teljesen összeolvad a felfelé ívelő atmoszférával, amely éles kontrasztban áll Geddy melankolikus énekével. A „Seven Cities Of Gold”, amely csörgő basszusvonallal nyit, a fiatalember Poszeidón nevű hajóval megtett óceáni útjáról szól, hogy a sivatag közepén felfedezze a titokzatos, misztikus „aranyvárosokat”, ahol rengeteg értékes, alkímiai fém található, amelyek segítségével nagyobb tekintélyre tehetne szert a saját világában. A temperamentumos és megzabolázhatatlan gitárfrázis masszív dobátvezetésekkel és a basszusgitár „vibrálásával” olvad össze, míg a refrén kifejezetten melodramatikus.
A multikomplex eposz, a „The Wreckers”, az album harmadik kislemeze, amelyben a fiatal vándort, miután a sivatagi negatív élmény után csalódottan ismét hajóra száll és tengerre indul, kalózok támadják meg, az album egyik legjobb darabja, amely szinte meghajlik a háttérben szóló fenséges zenekari hangszerelések súlya alatt. A megalkuvást nem ismerő trió lassan építi a drámai hangulatot, amely a fenséges, kifejezetten dallamos refrénben éri el a csúcspontját, és amelyen át hatalmas, szimfonikus hatású többszólamú harmóniák áramlanak. Ilyen éteri módon intenzív atmoszférát a Rushnál azóta nem lehetett hallani, hogy a stúdióban fokozatosan felhagytak a szintetizátorok használatával.
Az ütős „Headlong Flight”, az album második kislemeze, fontos koncepcionális pillanatot jelent: a már nem olyan fiatal vándor visszatekint addigi kalandjaira, és rájön, hogy a sok csalódás ellenére sem változtatna semmin, ha visszamehetne a múltba. Ezúttal is egy érdekes, amennyire csak lehet, komplex alkotásról van szó, temperamentumos basszusvonalakkal, kíméletlen dobkörökkel és szellemes gitárfrázisokkal, amelyekről sokszor úgy tűnik, mintha Lifeson úr hihetetlen könnyedséggel varázsolná elő őket az ujjai alól. A kompozíció második felében igazi kemény rockos stampedó tör elő a dobfelszerelés megalkuvás nélküli püfölésével és a gitárbűvészkedés agyafúrt kínálatával. A hangulat a sötét és az optimista között váltakozik, miközben Geddy az éneklés során néhány tiszteletre méltóan magas sort is elér.
A „BU2B2” rövid, atmoszférikus nyitány, amelynek szövegében a koncepció főszereplője lemond minden ifjonti illúzióról, kivéve a szerelembe vetett hitet, de ez utóbbit megőrizni is egyre szkeptikusabb, hiszen szerinte ez a nevelése része, és nem a szívéből fakad. A feszült hangulat az exkluzív „Wish Them Well” belépésével ér véget, amelyen a Rush ismét bemutatja kivételes képességét a megalkuvás nélküli ütősség és a finomság ötvözésére, ami újra rendkívül intenzív hangulatot teremt, a dallamos refrénben csúcsosodva ki. A szövegben a főszereplő számos csalódás és a többnyire csak nyűgöt hozó kalandok vége után erkölcsileg és érzelmileg teljesen padlón van, de nem akar behódolni a cinizmusnak, ezért úgy dönt, hogy az összes érzelmi hulladékot és téves, negatív hiedelmet egyszerűen lerázza magáról.
A „Clockwork Angels” legjobb teljesítménye azonban egészen a végén található, a fenséges progresszív rock eposz, „The Garden” képében, amely egyúttal a hosszú és nagyszerű pálya egyik legambiciózusabb alkotása, ami még elképesztőbbé teszi. Itt a kifinomult zenekari hangszerelések teljes birodalma uralkodik, amelyek végre az előtérbe lépnek, miközben rajtuk egy hipnotikus akusztikusgitár-dallam úszik. Az atmoszférikus kontrasztok a zenekari hullámzás közepén rendkívül szépek és emelkedettek, és kiválóan kapcsolódnak a koncepció lezárásához, amikor a főszereplő végre felfedezi „önmagát”, és szerény kertészként telepszik le, ami kissé Voltaire legendás, az optimizmusról szóló szatírájának, a Candide-nak a zárlatára emlékeztet. Természetesen nem hiányzik a gasztronómiai gitárszóló sem, amely tovább fokozza az ünnepélyes és emelkedett hangszerelések atmoszférikus intenzitását, miközben Geddy éneke már régóta nem szólt ilyen meggyőzően a magasabb érzelmek átélt közvetítése terén.
A „Clockwork Angels” a Rush új remekműve, amelyre több mint húsz évet kellett várnunk, és jelenleg a 2012-es év legjobb progresszív rockalbumának első számú várományosa. A mindenféle hájjal megkent, szétszakíthatatlan trió briliáns koncepcióalbumot hozott össze, amely aranybetűkkel íródott be a Rush legjobb teljesítményei közé, és bebizonyította, hogy még az ő koruk sem akadálya annak, hogy a hangszerelés, a szerzemények, a hangszeres játék és a produkció tökéletességének ötvözésében új mérföldköveket állítsanak. A kanadai zenei legendák minden hűséges rajongójának kezdődhet az ünnepi lakoma!
Felállás
Geddy Lee – basszusgitár, basszuspedál, ének, szintetizátor
Alex Lifeson – elektromos gitár, akusztikus gitár, 12 húros gitár, kiegészítő billentyűk
Neil Peart – dobok és ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
David Campbell – zenekari hangszerelés és vezénylés
Jason Sniderman – zongora és kiegészítő billentyűk
Produkció
Rush és Nick Raskulinecz
Számlista
1. Caravan (5:40)
2. BU2B (5:10)
3. Clockwork Angels (7:31)
4. The Anarchist (6:52)
5. Carnies (4:52)
6. Halo Effect (3:14)
7. Seven Cities Of Gold (6:32)
8. The Wreckers (5:01)
9. Headlong Flight (7:20)
10. BU2B2 (1:28)
11. Wish Them Well (5:25)
12. The Garden (6:59)
