Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: White, Doogie
Kiadó: Metal Mind Productions
Megjelenés: 2011
Játékidő: 47:01
Értékelés: 4/5
Már legfőbb ideje volt, hogy a legendás skót énekes, Doogie White – aki pályafutása során többek között a Rainbow-nál, a „svéd Blackmore-megszállott” Y.J. Malmsteennél szolgált, besegített a Praying Mantisnek, énekelt a Cornerstone-nak, jelenleg pedig az n.w.o.b.h.m.-legenda Tank énekese – kiadja a saját szólóstúdióalbumát is.
Az „As Yet Untitled” tetőtől talpig pontosan az, amit Doogie White-nak a Rainbow-ban kellett volna csinálnia, és persze automatikusan az is, amit Y.J. Malmsteen mellett kellett képviselnie; innen már messze nem a Deep Purple és nem is a Whitesnake következik, kezdve Coverdale inaséveivel, amelyek során szerzett tapasztalatokat a svádájú David később átvitte a Whitesnake-be. Az „As Yet Untitled” klasszikus hard rock album, tele Hammond-orgonák dús párbeszédével és bravúros gitárfutamokkal.
Doogie White a rockzene világában nagyra becsült énekes. Pályája során sok zenésszel barátkozott, és barátkozik ma is – sok neves, befutott muzsikussal, akik szintén kiemelkedők, és a maguk módján felismerhetők a zene világában. Így Whitenak ezen az albumon egy sereg kipróbált, edzett svéd zenész segít (Svédország híres a hard rock bandák egész plejádjáról, amelyekre a Rainbow a stílus és a hangzás kialakításában végzetesen nagy hatással volt – kezdve az Europe-pal). Pontus Norgrent például, aki nemcsak gitárosként vitte a vezérszólamot (basszusgitározott és billentyűzött is), hanem az album producere is, Doogie a Y.J. Malmsteennel töltött évek alatt „csapta le”: Norgren Malmsteen gitártechnikusa volt, még mielőtt a HammerFallhoz csatlakozott. Itt van a Royal Hunt gitárosa, Markus Jidell, aztán egy újabb Doogie-cimbora a Malmsteen-korszakból, a dobos Patrik Johansson, valamint a dobos Thomas Broman, aki olyan óriásokkal forgott egy körben, mint Glenn Hughes, Joe Lynn Turner, John Norum… Vannak itt aztán még nagyobb halak is, például Tony Carey, az eredeti Rainbow-billentyűs a „Rising” albumról, és a „pazar” Derek Sherinian (ex-Dream Theater, Billy Idol, Black Country Communion), Neil Murray (Black Sabbath, Whitesnake) basszusgitáron, valamint a basszeros Greg Smith (Ted Nugent)…
Már maga a nyitány, a sokatmondóan Come Taste The Band címre keresztelt dal is a Rainbow „Rising” (1976) albumának nyitányára hajaz, teljesen „megcsavart” bevezetővel, amely „space” billentyűs hanghurkokból és szelídebb Hammond-zúgásból áll. A dalok többsége viseli azt az epikus fűszerezést, azokat a pompás, melodikus dallamokat, amelyekben az elhunyt Ronnie James Dio és Tony Martin (Black Sabbath) is remekül érezné magát. Doogie White kiváló színvonalon énekli végig az egész repertoárt. A hangja kitűnően szolgálja, és a mester tollpihe-könnyedséggel halad át a széles hangterjedelmen, miközben az énekes interpretáció ereje és robbanékony reagálóképessége minden regiszterben sértetlen marad! Éppen ez az „As Yet untitled” legfertőzőbb tulajdonsága, amely a teljes hitelességet is megadja neki a önálló stúdióalbum előjelével. A közreműködő csengő nevek miatt könnyen megtörténhetett volna, hogy valamelyikük átveszi az albumon az elsőbbséget, de nem. Minden az énekes Doogie White interpretációjának van alárendelve. Az érett zenei nevekből álló csapat, amely nem tudja megtagadni a tapasztalatok gazdagságát és a bölcsőbe tett zenei tehetség velük született érzékét, dús, teljes, maximálisan kihasznált hangzásképet épít, a dalokból pedig csak úgy árad az életerő és a „valóság”.
Ez az album nem hoz zenei forradalmat, viszont több mint testhezálló mindazoknak, akik különösen a Rainbow-t, a Deep Purple-t és a Whitesnake-et szeretik (és ne feledkezzünk meg Yngwie J. Malmsteen életművéről sem). Tele van ugyanis a megidézett bandák képszerű, klasszikus ízekkel megbolondított hangszereléseivel, Doogie White pedig a sajátos énekes jellegzetességeivel, ezeknek az érzeteknek az felidézésében és kontrasztba állításában csak olajat önt a tűzre. Nemcsak a nyitódal, a Come Taste The Band címe – egészen banálisan nézve – vezet be ebbe a hangulatba, hanem ennek a klasszikus hard rock rohamnak később sem lehet kitérni az olyan dalokban, mint: Dreams Lie Down And Die, Land Of The Deciever, Times Like These , Lonely in Sea Of Emotion. Az album kakukktojásai az AC/DC-s „figurákat” felvonultató Time Machine és Catz Got Yer Tongue. Mellélövés pedig nincs az albumon. Egyszerűen. Doogie White abba a szférába nyúlt bele, amelyik a legotthonosabb neki, amelyben a legjobban érzi magát, magabiztosan uralja, és így markáns hangjával és énekes interpretációjával kiváló klasszikus hard rock albumot kínál, amelyből nem hiányzik az oroszlánszív és az éltes rockkarizma nemes patinája.
Felállás
Doogie White – ének
Patti Russo – vokál
Pontus Norgren – gitár, billentyűs hangszerek, basszusgitár
Marcus Jidell – gitár
Phil Hilborne – gitár
Mick Tucker – gitár
Derek Sherinian – billentyűs hangszerek
Tony Carey – billentyűs hangszerek
Neil Murray – basszusgitár
Greg Smith – basszusgitár
Paul Logue – basszusgitár
Patrick Johansson – dob
Thomas Broman – dob
Produkció
Pontus Norgren
Számlista
1. Come Taste The Band
2. Time Machine
3. Dreams Lie Down And Die
4. Lonely
5. Land Of The Deceiver
6. Secret Jesus
7. Sea Of Emotion
8. Catz Got Yer Tongue
9. Living On The Cheap
10. Times Like These
