Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Lollobrigida
Kiadó: Menart Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 51:49
Értékelés: 4/5
A rock and roll egyik poénja az újrahasznosítás is: a régit frissen tálalják, átcsomagolva. Divatos köntösben, a mai stúdiók produkciós lehetőségeinek megfelelően. Bár retrónosztalgikusnak hat, és a saját eredetiség ilyen módon való érvényesítése automatikusan kevésbé eredeti, mégis jobb a revitalista szerepe, aki közvetlen ihletet merít ismert előadók műveiből, mint az, aki ténylegesen lemásolni próbálja őket, vagy épp örökzöld slágerek feldolgozásával akar gyorsan pénzt keresni.
A Lollobrigida tagjai a kicsit bölcsebb évjáratok ligájába tartoznak. Felnövésüket kétségkívül az elektro new wave szintipop hangjai kísérték, amely a populáris zenét főleg a nyolcvanas évek első felében jellemezte, mindezek mögül pedig egy félénk fátyol mögül előbukkannak az alternatív zene gyökerei is, az „agyas punk”, vagyis a poszt-punk. A primitív szintetizátorhangminták kiterjedt használata és ismételgetése időnként a krautrock felé is közelíti a Lollobrigidát. A ravasz kirakós alapja a „vonalzóval húzott” táncritmusok sávja, amely fölé a minimalista szintihangok, primitív minták puha kollázsszerű szövedéke épít hangtájat. Ezek az első Casio digitális órád ébresztőjének hangjából erednek, párhuzamok pedig vonhatók az ősrégi Commodore és ZX Spectrum számítógépeken megjelent első játékok hangszerkezetével is.
Ez a „hangplasztik” kompatibilisen egészül ki a gitárhasználat hasonló mintázataival, amely alig észrevehetően tör elő a hangzásból, mégis rendkívül szerencsésen oltja be az organikus, nem teljesen elidegenedett érzést. Mindez a Lollobrigida zenei karakterét közel hozza a nyolcvanas évek szintipop-sikertörténeteihez, a The Human Leaguehez, a Soft Cellhez, az O.M.D.-hez, sőt azokhoz a csavarokhoz is, amelyeket eklektikus normáikban a Depeche Mode-hoz vagy az Ultravoxhoz hasonló különcök választottak. És végül: ha már az egykori Jugoszlávia területén vagyunk, nem árt megemlíteni, hogy a Lollobrigida hangzása közel áll a Videosex és/vagy a Denis&Denis régmúlt gondtalan korszakához is.
A Lollobrigida zenéjének súlypontja, sőt lényege mindenképp Ida Prester énekesnő hangja, aki tekintélyt parancsoló előadásmódjával megadja azt a kockacukrot, a produkcióban pedig a hangját időnként szándékosan „torzítják”, így olyan, mint egy másik galaxisból érkező visszhang, teljesen valószerűtlen. Az MTV- és HTV-műsorok vezetőjeként sokaknak ismerős név biztosan olyan elem, amely a zenekarnak sarkig tárja a kaput déli szomszédunk mainstream zenei színterének meghódításához, de a zenekar irányvonala is úgy van kialakítva, hogy azonnal ki tudja elégíteni az igénytelenebb hallgatóságot, amely fél a torzított gitárriffektől. Ők pedig a többség. A Lollobrigida tehát kereskedelmi, mainstream irányultságú zenekar (ezt bizonyítják a Kompjuter, a Sex on the TV és a Bivša cura című album már megjelent és mára „népszerűvé vált” slágerei, valamint a Malo vremena rádiós kislemez). A zenekar azonban nem félvállról közelít a dologhoz. Mögötte ott áll Gregor Zemljič producer szilárd és világosan fókuszált keze a kormányon, aki gondoskodott arról, hogy a csapat ötleteinek kifejezőereje hangzásban is optimálisan kamatozzon.
Az egydimenziós táncritmusok és a szintetizátorhurkok áttűnései a mérleg nyelvét az általánosan hűvös, földönkívüli hangulat felé billentik, az album címe, a „tabletta” (Pilula) pedig már önmagában is hív és csábít az éjszakai klubokba, ahol a mentális kikapcsolás mámoros révülete és a hedonista kicsapongás elé nem látszik se vége, se hossza. A Lollobrigida könnyed, felszabadult, igénytelen. Szórakozásra hív, az agy újraindítására, a valóságból a párhuzamos dimenzió világába való menekülésre, ahol a kisember megtalálhatja a maga lelki megváltását, még ha csak rövid időre is.
A szigorú sablon, amelyhez a zenekar tartja magát, olyan tényező, amely nem enged különösebb art kitéréseket és az eklektikából fakadó kifejezésbeli változatosságot. A csapat ezt a merev kifejezésbeli korsót főleg a hangszerkezetek színes manipulálásával és mintavételezésével oldja fel. A saját szerzemények mellett a zenekar a saját ötleteivel is meglep: mesterien alakítja át Zdravko Čolić Pusti, pusti modu című slágerét szerencsésen retro elektro dance extázissá. Az album végére felkerült a Bez prevod is, a macedón Bernays Propaganda feldolgozása, amelyben Ida hangjához a macedón Bei the Fish csatlakozik. A szám különösen sötét, elidegenedett hangulatú, amely egy lustán elaltatott ritmus fölött ível, s e fölött hátborzongatóan jeges, mégis fenséges szintetizátorfüggöny terül el. Ez az album három bónuszszámának egyike, a lemez különc darabja, ezért került egészen a végére. A szám az „Igraj slobodno!” (2012) válogatáskiadványról származik, amely különböző előadók Bernays Propaganda-feldolgozásait gyűjti össze.
A harmadik stúdióalbum nem titkolja az érettebb hangzást, ugyanakkor a szélesebb tömegek meghódítására sem hajt túlzottan. Mégis nehéz bármit felróni neki. Nem művészi szempontból, hát még a hangzás produkciója terén, ami fenomenális. Elmélyíti a zenekar retrókarakterét, amely manapság újra aktuális, a Lollobrigida pedig egyáltalán nem hat vele provokatívan, ahogy hathatna, ha 1980-ban jelent volna meg a piacon, ugyanakkor megőriz valamit a sajátosságából, amely mondanivalójának fókuszában még érettebben meghatározott, a számokban pedig még tömörebben üt.
Felállás
Ida Prester – ének
Petra Cigoj – ének
Kleemar – billentyűk, elektronika
Jernej Šavel – basszusgitár
Marko Turkalj – gitár, dobok
Produkció
Gregor Zemljič
Számlista
1. Ja se resetiram
2. Sex on TV, Sex on the Radio
3. Fast Food
4. Malo vremena
5. Pusti, pusti modu
6. Pilula
7. Kompjuter
8. Bivša cura
9. Stroboskop
10. Frik
11. Pusti, pusti modu – Boby Dooks remiks
12. Sex On Tv – Torul remiks
13. Bez prevod
