The Dawn Of The Black (EP)

0 11

Szerző: Sandi Sadar Šoba

Előadó: Co.Da
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2011
Játékidő: 18:14
Értékelés: 4/5

Mit írjon az ember egy zenekarról, amely a szlovén zenei égbolton jószerivel ismeretlen, ám ha megnézed a felállás zenei DNS-ét, kiderül, hogy közel sem holmi tojás és fehérje nélküli újdonság? A Co.Da a szlovén zene új jelensége, egy szikra és alternatív reménység, amelyre a grunge-os álmából ébredő világ – amely közben a Life Of Agonyval, az Alice In Chains új inkarnációjával és a Faith No More visszatérésével töltötte az akkumulátorait – már jó ideje türelmetlenül várt. Aki vár, az kivárja: artikulált, kidolgozott zenét kapunk, amely csillapítja az étvágyat, és átkozottul jó tapasz a rosszul begyógyult régi sebekre.

Nem szeretnék általánosítani, de a hazai alter színtér csak ritkán volt annyira vonzó, hogy a válogatós fül kiválassza a szlovén vidéki vagy városi előadók ütőkártyáit: a legtöbb egy kaptafára készült, kiszámíthatóan és átkozottul állottan, mint az a ezerszer kimosott póló a szekrény aljáról, amelytől a makacs kamasz tízedik születésnapja óta nem tud és nem is akar megválni. Őszintén szólva a hallottak nagy része komolytalan is volt, és silányul csomagolva érkezett, most viszont, hogy kezembe került az új kinyilatkoztatás első hangja, a The Dawn Of The Black című mini-EP, ez egy rúgás a helyes irányba.

A helyes irányt az rajzolja ki, hogy nem a klisé diktálja a hallgatás és az anyag befogadásának ritmusát, hanem az egész valami alkimista módon vonzó, és ha mindehhez még rengeteg jó gitár, jó ritmika és fordulat is társul, az élvezet ígérete még nagyobb. Mit nyújt a Co.Da, amit a Sheeva különben sikeres konglomerátuma nem tudott? Elsősorban ütőerőt és egy csomó hatékonyabban felépített dalt, amelyek néhány hüvelykkel mélyebbre hatolnak a kilencvenes évek csúcsteljesítményein edzett (és ezért el is kényeztetett) lélekben. Ha a mérce a Faith No More, a Soundgarden, a Stone Temple Pilots és a kockásinges korszak nagy nevei, akkor nem jó semmilyen pótszer.

Nickelback- vagy Creed-féle émelyítő flörtre számítottam, ehelyett kaptam valamit, ami többet tud, mint egy csillogó Armani-szerelés, hajzselé és porcelánmosoly. A Co.Da, vagyis a Cosmo Daivat perfekcionisták és a garázskatarzis szonikus lovasai, akik egyszerre rendelkeznek stílussal és pedantériával. A Sheeva tagjainak közös szövetségéhez, akik az énekesnő távollétében csiszolták a zenei elemeiket, és egyénileg is a zenei tudásuk és látásmódjuk tökéletesítésére törekedtek, kiegészítésként csatlakozott a kranji Highway énekese, Damjan Šaršanski, és új univerzum született. A gravitáció központja Edi Bisconne, a zenei ideológus és látnok zsíros gitáros tengelyén van, aki egykor már a Tito In Ekšnben is tépte a húrokat, előtte pedig a metal és a Leb i sol titkainak gitáros ismeretével alaposan beépült a viharos és minőségi velenjei zenei életbe. A zenekar másik pólusa Matej Krč, aki gyönyörű szólókkal egészíti ki a SOAD-os támadások tüzes rohamát, és ha ehhez még hozzáveszed a dobos Aleš Hrastnik és a basszusgitáros Uroš Dobčnik kiváló ritmusszekcióját, már csak a meredek szárnyalás lehetséges.

Az Prologue nyitány után sorjázó öt dal mindössze tizennyolc perc alatt zajlik le, és minden, csak nem unalmas. Az első komoly mennykőcsapás a Vulgar Fashion Of Violence, amely egy Bregović-féle frázissal, vagyis balkáni melosszal indul, a csordogáló folytatás helyett viszont egyenesen a hurrikán szívébe repít. A zenében van erő és szilárdság, az egyetlen tényező, ami visszafogja a fiatal csapattal összhangban üvöltést, az új énekes meglehetősen dallamos, cseppet sem dühös hangja. Damjan hangja bizonyos értelemben Keith Caputóra emlékeztet a Life Of Agonyból, mert a felszín alatt rengeteg rejtett szentimentális melankólia lapul. Hiányzik a düh, amitől az ember szívesen törne-zúzna, de ezt kompenzálja az ütős zene. A két gitár kivételes frigye – nehéz ugyanis adagolni a szólókban és a ritmusban, a gitárosok pedig általában egotripperek – ínycsiklandó, a Gabriel című dal pedig már megmutatja, hogy a zenekar új torka meggyőzően írni is tud. A lázadó angyalokról szóló bibliai vignetta után – ez mellesleg az EP egyik legerősebb dala, de korántsem az egyetlen jó oldala a hallottaknak – éles, kompromisszumok nélküli, taktikus finálé következik. Az Orkestra Influenza kétségtelenül jobban szólna rekedtes vokállal, de belefúródik az emlékezetbe, a Sovereigns pedig a nagy ritmusok ágyútüzével egy hatalmas színpad, fényspektrum és a tökéletes zenei élvezet körhintáján zajló adrenalinbuli látomását idézi meg.

Nem vagyok szexista, de őszintén szólva a Skunk Anansie-t leszámítva alig találok olyan zenekart az alternatív vizeken, ahol a női ének energiával és szívből jövő erővel ki tudna elégíteni. Nem a finom balladákról és a tantrikus érzékiségről beszélek, hanem arról a tényről, hogy amikor a torzítás kicsit élesebb vizekre kanyarodik, a erősítő felforrósodik, és félúton túl felcsavarják, csak kevés hölgy tud érvényesülni. A férfi gonádpár és gégeizmok viszont megbírkóznak ezzel, és lehet, hogy a Co.Da esetében ez valami nagyszerű, monumentális és megrázóan szép születésének nyitánya is. A jég megtört, és nem is akárhogyan, a további dicsőség azonban nagyban azon múlik majd, amit tavasszal a The Black Disk című nagylemezes debütálás elárul, amelyet 2012 tavaszi hónapjaira jeleztek. A visszaszámlálás pedig már elkezdődött …

Felállás

Aleš Hrastnik – dob
Damjan Šaršanski – ének
Edi Bisconne – gitár
Matej Krč – gitár
Uroš Dobčnik – basszusgitár

Produkció

Edi Bisconne

Számlista

1. Prologue
2. Vulgar Fashion Of Violence
3. Gabriel
4. Orkestra Influenza
5. Sovereigns

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik