Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Jane's Addiction
Kiadó: Capitol Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 40:01
Értékelés: 5/5
Ingatag, kiszámíthatatlan egótripperek, és a zenekar az 1985-ös indulás óta viharos pályáján számtalan földrengést, tagcserét, működési zavart és feloszlást élt át. Nevezhetsz őket különcöknek, volt függőknek, giccsel teli pózoroknak, de a jelentőségüket, a nagyságukat és a csillogást, amit már 1991-ben beleszőttek a zenei univerzumba, semmiképp nem vitathatod el tőlük. El kell ismerned azt is, hogy van valami mágneses a nevükben és abban az édes mámorban, amit felszolgálnak, olyannyira, hogy nehezen állsz ellen, és előbb-utóbb be kell vallanod: rájuk kattantál. Ha 1988-ban a Nothing’s Shocking a nevéhez híven sokk volt a szervezetnek, amelynek értékét az újító szellemű utód, a Ritual De Lo Habitual is megerősítette, nyolc éve pedig a Strays, most, az Úr 2011. évében pedig megjelent az a műalkotás, amely tökölönc és lélek dolgában négyesbe koronázza az egészet, a The Great Escape Artist, akkor azonnal világossá válik, hogy az albumok mennyisége aligha számolható, és nem is tartozik e legendás, az elesett angyalok városából származó banda alapvonásai közé.
https://www.youtube.com/watch?v=NqInDWgEMwk
Bár sok idő telt el az utolsó művészi eszmefuttatás, a glamúros produkció, a szép dalok és az emlékezetes koncertek óta, ezt a negyedik, annyira konvencionálisan nonkonvencionális lemezt egy félreeső bevezetéssel kell kezdeni, hogy megnyugtassuk a szkeptikusokat, és megóvjuk őket a felesleges idegeskedéstől, amit idén túl sok zenész okozott nekünk az ismeretlenbe tett kirándulásaival: igen, megérte várni, és nem, a The Great Escape Artist nem ugrás a sötétbe. Sőt, annak ellenére, hogy a hajdan alaposan elszívott trió mellé a tévés és rádiós multiinstrumentalista, különc Dave Sitek is odaült a keverőpulthoz, a lemez átkozottul hű ahhoz, amit definíció szerint Jane’s Addiction-hangzásnak nevezhetnénk. Ami egykor a széthúzás, a pusztítás és a kiszámíthatatlanság ereje volt, az a távozások és visszatérések hosszú évei alatt jól megolajozott, monolitikus géppé vált, amely vonzza a tekinteteket, és súlyos kategóriájú tökökkel meg karakterrel van megáldva. Vagy ha kölcsönveszem a zenekar atyjának és anyjának egy személyben, a függőséget okozó Jane’s őrült zsenijének és művészi látnokának szavait: „Nagy üzletté váltunk, és hatalmas dologgá, ami új galaxisokat szül!”
Az első, koncert- és stúdiófelvételt vegyítő Jane’s Addiction lemeztől mostanáig az elmozdulás a hangzás vastagságában, a zsíros produkcióban és a artikuláltabb tartásban mérhető, amelyben az alapvető közlésnyelv a ñprimitívség és a baljós túlvilágiság legszenvedélyesebb, legizzadtabb szerelmi kitörése. Perry Farrell, ha felszínesek akarnánk lenni, szokatlan különc, aki a különleges, vékony hangja mellett tehetséges, sokoldalú zenei sámánok csapatát tudhatja maga mellett. A gitáron hűségesen kíséri a gitármágus és alternatív médiaikon, Dave Navarro. A dobok mögött az alternatív rock egyik legjobb dobosa ül, Stephen Perkins, és több mint szerencsés kézzel találtak pótlást a tehetséges basszusgitáros, Eric Avery helyére. A véletlenek összjátékából a sors rövid időre Duff McKagant és Dave Siteket sodorta az útjukba, a négy húrt most pedig Chris Chaney szelídíti, aki korábban Alanis Morissette kísérőzenekarában, a Methods Of Mayhemben, a Jack’s Mannequinben és Slash mellett játszott. A sötétség és a fény kettős princípiuma, az örök yin és yang egy üvegcsébe zárva él, ahol az örökös veszély, hogy felrobbannak és átröpülnek a világmindenség peremén, kezet fog a szilárdan álló, szaftos és kéjes rockkal, amelyre kitűnően lehetne érzékien vad sztriptízt lejteni.
A The Great Escape Artist a sötét, pusztító múlt terhétől megjelölt Strays logikus folytatása, amit már a nyitódal, az Underground bizonyít, hiszen minden sikerelemet felvonultat: ízléses hangszereléseket, jó gitárokat és az egész kiélezett lényegét: „I try to get some love from up high / There just ain’t enough to go around / Someone had to pay up for the wakes / Taking place downi in the underground”. A The Great Escape Artist az összeegyeztethetetlen összeegyeztethetőségét helyezi előtérbe. A széles körű megfoghatatlanság és a megalomán hangzásbeli könnyedség fémesen kemény, mégis játékos metalgitárokkal fonódik össze, a Strays említett dalainak éteri alapja pedig fejlődésen ment át. A basszus úgy dübörög, mintha fogadásból tenné, a végén az End Of The Lies nem mindennapi hangzásvilágát pedig a hagyományos japán zenészek, a Joujouka egészítik ki. A kezdet imperatívusza ordítóan és pompásan hangos, mintha a kiváló Ritual De Lo Habitual szókincséből csempészték volna ki, posztapokaliptikus feszültségre és ambientre épít. A balladai felhang, ami több, mint ballada, meghatározhatatlanul sűrű, és mindig jelen van. A kíváncsiság pedig, annak ellenére, hogy a túl sok kíváncsiság ölhet, elvezet a lemez nagy pillanatához és az első beharangozott kislemezhez, az Irresistible Force-hoz, amely gazdag benyomásokat épít a grandiózus, narkotikus robbanékonyság minimalizmusára. A Jane’s Addiction bebizonyítja, hogy a legjobban a szokatlanul színezett bőrükben érzik magukat, amelyben impulzív módon énekelhetnek a szenvedélyről, a szexről, a szeretkezésről, az elégésről és a saját nagyságukról, amelyet a pretenciózus húzásaikkal és egy meglehetősen eltorzult, mégis a jelenhez megdöbbentően hasonló kor fraktális vízióival építettek fel, egy olyan korral, amely mindennek ellenére képes vonzó, szép és mámorító lenni, még ha a lapos semmi díszletét csak a neonfények tengere világítja is meg.
https://www.youtube.com/watch?v=yahYO09XXPU
És a mélyen a bőr alá fúródó dallamosság irányában folytatja a lemez a tízhangnyi ütésből álló rohamát, puha, vattázott refrénekbe csomagolva, ilyen például az édes ízű I’ll Hit You Back. Még a fizikai kontaktussal, leszámolással és erőszakkal való fenyegetés is lehet szexi és melankolikusan gyengéd. A melodráma pedig az album érintkezési peremein átszövi magát, mint valami gyönyörű töltelék vagy rózsaszín mázazat. „Told you white lies / I used white magic / I need you to know / I’m not a reject / I’ve been committed-but / not for a long time / long over that and / you can believe it / Ooh sometimes I got lucky-I / I got nailed too / real good… / she / she was way over my head / couldn’t help myself / hid my past from you / To fit in / to fit in to / ooh and yes get in bed with you / I had to / have a way of / telling tales / somewhat twisted” bűnösen szépen csúszik a fülünkbe, mint egy apokaliptikus faun és szatír elbeszélése, ami Farrell némileg tényleg is. Ez a faun pedig szívesen tart maga elé tükröt, amellyel a lelkünkbe veri vissza a szarkazmusa, cinizmusa és engedetlen lázadása gazdag részét. A dalok önéletrajzi pillanatok, miniatúrák, amelyekbe belesűríti az érzelmeket, amelyek a múlt felidézésekor eltöltik. A Splash A Little Water On It kissé álmodozó módon veszi fel a kapcsolatot a közelmúlt történelmének álmodozó tévelygéseivel, amikor a bohém lélek füsttel és alkoholgőzzel kereste a kiteljesedést, és éppen ebben rejtőznek a nagy szökőművész, a kibújás mestere darabkái, akit Farrell az album közönség elé tárt főszereplőjeként fest meg.
https://www.youtube.com/watch?v=0XuOmH0so20
A lemez szokatlanabb darabjai közé tartozik a Broken People című siratóének, amelyet egy női főszereplő tragédiájának szentel, akit nem a szokásos drogos- és különcképeikkel bélyegez meg, hanem méltóságteljesen lehetőséget ad neki, hogy egy fiatal, kihasznált pornószínésznő portréján keresztül mutatkozzon be. És ahelyett, hogy a Porno For Pyros módjára szenzációhajhász pompával karikírozná egy névtelen lány meglehetősen kétdimenziós nyomorát, eleganciával és sajátos együttérzéssel kísérik be a fájdalom világába. A Words Right Out Of My Mouth című dallal pedig, miután McKagan zseniális formarobbanása után a Jane’s Addiction olyan férfiasan és ütősen szól, mint a lázadás glamrockos királyai, a Guns’N’Roses, a mostani történet kifutott, az igazság utolsó kupáját is egy hajtásra kiittuk, a dühös akkordok, a gitársikolyok és a melankolikus, torokból jövő falszett végső kicsengése után pedig végleg legördül a függöny, mi pedig reméljük, hogy néhány év múlva minőségi folytatást, még egy történetet és legalább 40 percnyi új zenét kapunk.
https://www.youtube.com/watch?v=gMFlOBpci4k
A The Great Escape Artist gyönyörű festményekkel teli zenei történet, ugyanakkor ebben a zenei mesevilágban a csúnya, a nonkonvencionális, és ezáltal a megdöbbentő esztétikája kap dicsőséget. A Jane’s Addiction az efféle ekcentrikus tájképek festésének mestere, miközben a maguk módján kitérnek a meghatározás elől. Egyetlen történet sincs végleg betonba öntve, és egyetlen kötelék sem túl erős ehhez a világhoz ahhoz, hogy ne lehetne elúszni az asztrális testek, látomások és angyalok szféráiba. A mámor elengedhetetlen, a zenei kikapcsolódás pedig a más esztétikához való alkalmazkodás imperatívusza, ami nem tesz igazságtalanságot ennek a világnak. A realizmus szürrealizmusba nő át, Dalí elfolyó idő-képei pedig puszta véletlenek, amelyek révén legalább egy pillanatra, mások történeteit hallgatva elfelejthetjük a saját bajainkat, és megszökhetünk a saját, tér-idő szerint meghatározott testünkből, a Jane’s Addiction jóvoltából is.
Felállás
• Perry Farrell – ének
• Dave Navarro – szóló- és ritmusgitár, billentyűk (1, 3, 5-10)
• Stephen Perkins – dob, ütőhangszerek
• David Andrew Sitek – basszusgitár (1-6, 8-10), billentyűk (1, 3 5, 6-9), programozás (1, 3, 5-10), ritmusgitár (2-4, 6, 8, 9)
• Chris Chaney – basszusgitár
Vendégzenészek:
• Master Musicians of Jonjouka – rhaita és kiegészítő ütőhangszerek (2)
• John Hill – kiegészítő billentyűk (4-6)
• Jamie Muhoberac – kiegészítő billentyűk (8)
Produkció
Rich Costey & Perry Farrell
Számlista
1. Underground
2. End To The Lies
3. Curiosity Kills
4. Irresistible Force (Met The Immovable Object)
5. I’ll Hit You Back
6. Twisted Tales
7. Ultimate Reason
8. Splash A Little Water On It
9. Broken People
10. Words Right Out Of My Mouth
