Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Karmakanic
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 58:10
Értékelés: 3.5/5
A svéd progrock-revitalisták, a Karmakanic, akik a The Flower Kings basszusgitárosa, Jonas Reingold vezetésével mellékprojektből lelkes zenekarrá nőtték ki magukat, kétségkívül az érdekesebb ilyen csapatok közé tartoznak. Előző lemezük, a „Who’s the Boss in The Factory” 2008 egyik legizgalmasabb progresszív rock albuma volt. Valószínűleg kevesen lepődnek meg azon, hogy az „In a Perfect World” is a várt, kijelölt szimfonikus progrock-normát követi: bonyolult hangszerelések, melodramatikus dallamok és epikus refrének, a rajongók többségének legnagyobb örömére. A dalok zömét kifejezetten pozitív hangulat járja át, amelyet a Flower Kingshez hasonlóan a legendás Yestől kaptak örökül. Talán e svéd „vidámságbajnokok” legnagyobb hibája éppen a hangulati sokszínűség hiánya, hiszen a zenéjükben alig találni borúsabb árnyalatokat.
Ennek a derűnek ellenére nem lehet őket túlzott szövegbeli naivitással vádolni. A több mint 14 perces szimfonikus prog eposz, az „1969” szövege a megöregedett virágnemzedék frusztrációjából merít, főleg a woodstocki fesztivál eseményeiből, amikor az akkori fiatalság 1969-ben mindenféle bódító szer hatása alatt naivan hitte, hogy egyik napról a másikra jobbá teheti a világot, ám ironikus módon végül épp az ellenkezőjét érték el, és az elkövetkező években segítettek létrehozni a vámpírszerű vállalati kapitalizmust, amely jelenleg is uralja a világot. A szöveg főként azt kérdezi, hol számították el magukat, és miért ment minden rosszul.
Reingold és hangszeres sorstársai természetesen fiatalabbak a említett generációnál, de a The Flower Kingshez hasonlóan a Karmakanic is szimpatizál a hippifilozófia pozitív oldalaival, főként forradalmi szellemével, miszerint a világot „jobbá lehet tenni”. Itt érdemes megemlíteni, hogy 1969 az a év is volt, amikor alapos zenei forradalom zajlott: akkoriban szó szerint záporoztak a különféle progresszív rock úttörők bemutatkozó lemezei, amelyek kulcsfontosságú hatással voltak a Karmakanichoz hasonló zenekarokra, és az újszülött műfaj hihetetlen virágzásnak indult. Az „1969” zeneileg teljesen a progrock „tradicionalisták” kedve szerint való: fenséges szimfonikus hangszerelések, bonyolult basszusvonalak, csicsergő gitártémák és jazzes dobütések, valamint Göran Edman mindig meggyőző és sokoldalú, remek éneke, akit a klasszikus/kemény rock rajongói főként Yngwie Malmsteen gitárvirtuóz egykori énekeseként ismernek, mindez végül meghozza a kívánt gyümölcsöt, és megteremti az epikus hangulatot.
A jóval kommerszebb, de még mindig érdekes „Turn it Up” közelebb áll az art rockhoz, mint a szimfonikus progresszív rockhoz, hiszen popelemek is felfedezhetők benne. Kissé a Yes pop-korszakára emlékeztet Trevor Rabinnel. Ha egy kicsit megnyirbálnák a bonyolult basszusvonalakat, lefognák a magasra hangolt billentyűs futamok szárnyalását, és módosítanák a produkciót, kifejezetten kiváló art-pop rock szám kerekedne belőle. Nem meglepő, hogy a speciális, limitált kiadáson bónuszként a rádiós verziója is szerepel. Az ultramelodikus „The World Is Caving In” rendkívül dallamos refrénnel büszkélkedik, amely példásan kiemelkedik az egyébként hangsúlyos ritmikai improvizációk és az egyes hangszeresek virtuóz szólóinak összetettségéből, és lenyűgöző kontrasztot teremt. A többi kompozíciónál is bőven megengedik maguknak a szabad kísérletezést a várt szimfonikus prog keretein belül, ami vegyes eredményt hoz. A „Can’t Take It With You” nyitányában például karibi latin ritmusokkal és jazzzongorával kísérleteznek, majd váratlanul átcsapnak egy nehéz metálszekcióba torzított gitárokkal, ami a játékosság és a brutalitás nonchalant keverékét adja. Az ember nem tudja eldönteni, keresztet vessen-e, vagy tapsoljon.
A „There’s Nothing Wrong With the World” ismét jóval klasszikusabb szimfonikus progrock eposz melodramatikus átmenetekkel, számos ritmusváltással, fenséges billentyűs hangszereléssel és megragadó refrénnel, amely tovább mélyíti a pompázatos hangulatot. A „Bite the Grit” egy újabb érdekesebb szerzemény, hiszen a szimfonikus hangzás mellett nagyban kísérleteznek (prog) metállal és jazz fusionnel is, így a megszokott Genesis- és Yes-hatások mellett ezúttal egy csipetnyi King Crimson-féle improvizációs őrület is érezhető.
A záró, feleslegesen elnyújtott ballada, a „When Fear Came to Town” meglehetősen szerencsétlen könnyezés akusztikus gitáron. Edman éneklési módja, amelyet lassú ritmus és álmos akusztikusgitár-dallam kísér, itt teljesen más, szinte émelygősen felismerhetetlen. Szerencsére ezt a meglehetősen patetikus alkotást a későbbiekben szükségmegoldásként megmenti Reingold ízléses basszusszólója, valamint az ambiens zárlat fenséges, orkesztrális mellotron-hangszerelésekkel és sírós slide gitárszólóval. Kicsin múlt, hogy a prograjongókat a végén, ennek az amúgy nagyon szolid albumnak a végén teljesen cserben ne hagyják.
A Karmakanic a legújabb stúdióalbumán is sikeresen tartja magát ahhoz a bevált recepthez, amely előírja, hogy milyen összetevőkből áll a 21. század szimfonikus progresszív rockja. A progrock-revitalizmus svéd mesterei ezúttal nem kínálnak különösebb csúcsteljesítményt, de ettől függetlenül minden rajongójuk elégedett lesz, hiszen az „In a Perfect World” Reingold csapatának jobb albumai közé tartozik, és sikeresen folytatja a magas szerzői-hangszeres színvonal megőrzését, amelyet ettől a kivételes zenei tehetségekből álló csoporttól elvárni lehet.
Felállás
Jonas Reingold – basszusgitár, háttérének
Marcus Liliequist – dob
Göran Edman – ének
Lalle Larsson – billentyűs hangszerek, háttérének
Nils Erikson – ének, billentyűs hangszerek
Krister Jonsson – gitár
VENDÉGZENÉSZ:
Inger Ohlen – háttérének (1,3)
Produkció
Jonas Reingold
Számlista
1. 1969 (14:14)
2. Turn It Up (6:55)
3. The World Is Caving In (9:00)
4. Can’t Take It With You (5:44)
5. There’s Nothing Wrong With The World (7:23)
6. Bite The Grit (4:59)
7. When Fear Came To Town (9:55)
