Előadó: Edguy
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2011
Hossz: 65:34
Értékelés: 2/5
A német Edguy kilencedik stúdióalbuma tovább mélyíti a zenekar kísérletezését azzal a stílussal, amelyet nagyjából a „Mandrake” (2011) óta ismerünk. Ha a „Rocket Ride” még ízléses egyensúlyt tartott ebben a kísérletezésben, a „Tinitus Sanctus” már a határon táncolt. Az „Age Of The Joker” még tovább megy, és átlépi az ízlés határát.
Az Edguy egyre több, a dallamos hard rockból származó elemet épít be a saját stílusába, és ezzel az önelégült tartásával túl is lő a célon. A riffek nyitottak, egyszerűek, banálisan felépítettek: ha meghallod egy gitártéma elejét, előre megmondhatod, merre fog haladni a dal. A billentyűk használata is egyre hangsúlyosabb, a szintetizátorok hangzása pedig a nyolcvanas évek pop rockjának és melodic hard rockjának hangszerelését idézi. Akárhogy forgatom és akárhogy kekeckedem, a zenekarnak mindezek mellett sikerül valami. Az Edguy ugyanis megőrzi felismerhető hangzását, még ha nem is nehéz sok párhuzamot vonni olyan zenekarokkal, amelyek már réges-rég elmondtak mindent, és az Edguy számára természetesen meghatározó példák és inspirációs források.
Az Edguy közben ügyel a fennkölt bombasztra, amely továbbra is az ő hangzásuk és stílusuk bevésődött jegye, a számokat pedig ismét „széthúzzák” a már ismert játékidőre, amely szinte szabályszerűen több mint öt és fél perc körül mozog (Robin Hood, Behind The Gates Of Midnight World, Rock Of Cashel, Pandora’s Box), vagy (már felhasznált) ötleteket szaporítanak (Arcane Of Guild, Faces In The Darkness) , így a végén 11 dalt kapunk, amelyek minősége ingadozik, az album pedig a langyos leves színtelenségének érzetét hagyja maga után, amely nem érte el a kívánt kifejezőerőt és csillogást.
Mit akar ezzel elérni a zenekar? Elsősorban az általános elérhetőségre és a tömegek tetszésére megy. Az Edguy mostanában a Sonata Arctica német változata. A két zenekar népszerűségét elsőre nehéz megmagyarázni, mégis. A cukormázzal leöntött Sonata Arctica a pop határán egyensúlyoz, olyannyira, hogy néha már alig lehet a metalhoz sorolni. Az Edguy pedig kitartóan puhítja a hangzását és a stílusát, és egyre erősebb az érzés, hogy egy minőségi, elismert euro power metal zenekarból olyan banda lesz, amelyből hiányzik a határozott zenei irány, és attól tarthatunk, hogy a végén még a „joking metal” gúnynevet ragasztják rá. „Fake metal”, amelyet csak viccből játszanak, nem komolyan.
A Two Out Of Seven perverz felhangú versszakaival közvetlenül a szintetizátorok hangzásával packázik, amilyet a nyolcvanas évek pop slágerei használtak, és hangzásban, valamint produkcióban semmiképp sem illik össze a gitárriffel. Tipikus példa arra, hogyan degradálja itt magát az Edguy. Valójában a dal mindenben Edguy-s, de az érzés, amelyet hagy, egyenesen szánalmas, hiszen a társaság, amely mögötte áll, sokkal jobbra is képes. Az album kényelmességét és unalmas ívét, amelyért „hála” a főként középtempós dalok szerepeltetésének, persze nem mossa le a kevésbé érdekes, balladába hajló Every Night Without You sem, amely megtartja a közhelyességet és az érdektelenséget. Az olyan számokban, mint a Breathe (a versszakban hallható, ostoba szintihangot leszámítva) és a Fire On The Downline, a zenekarnak sikerül a vezető refréndallamokban megidéznie azokat a jegyeket, amelyek a régebbi Edguy-munkákat díszítették. Sajnos az ilyen pillanatok ezúttal csak elenyésző kisebbséget alkotnak az albumon.
A hangszeres részek elnyújtottak, gyakran teljesen lelassítják és elfojtják a dalt, ahogy például a Rock Of Cahselben, ahol az Edguy folk elemeket szőnyeg be, a dallamfordulatokban teljesen közhelyes megoldásokkal, amelyek akusztikus ruhában és a brit/ír zenekarok kezében, akik alapvetően ehhez a megközelítéshez kötődnek, elemi erővel meggyőzőek. Az Edguy persze megpróbálja ezt az ízes marék szart ravaszul elrejteni a poénkodás csillogó mázába, amely (néha kifejezetten erőltetetten) nagyjából kötelező jelleggel tapad a zenekarra a „Mandrake” óta. „Nem kapcsoltad a poént? Semmi pánik, haver, csak egy kicsit szivatunk!” Ez talán csak a süketeknél működik a végtelenségig. És a Pandora’s Box egy kis „delta blues” kísérlettel? Semmi gond. A banda pusztán ízetlen poénokra nyitott. Ha ezt nem érted, veled van baj, nem az Edguyvel. Az igazság máshol rejlik. A Pandora’s Boxszal a számlistára került még egy nehezen emészthető dal, amely dinamikailag teljesen áramlásképtelen azoktól a tartalmaktól, amelyekkel kísérletezik, és amelyek egyáltalán nem állnak jól a zenekarnak, hiszen a szellemük, a lényegük és a szívük soha nem kötődött hozzájuk. Ha az album koncepcióalbum volna, ezek a kísérletek nagyobb értelmet nyernének.
Az „Age Of The Joker” egy album, amely sehová sem mozdul. Sammet éneke elvékonyodott, az évek során a hangja le is ment, a magas részeknél pedig érezni, hogy kínkeservesen, végsőkig megfeszülve húzza ki a sorokat. Ez a vékony hangszín a középtempós dalokhoz egyáltalán nem passzol, hiszen a hangszeresen banális felépítés mellett nem ad hozzá megfelelő dallamos töltetet, pedig Sammet hangja alapvetően éppen erre az elvre van kihegyezve. Az ilyen dalokhoz erősebb és vastagabb hang kell, olyan, amilyen Jorn Lande-nak, Johnny Gioelinek vagy Russell Allennek jár. Sammetnek tehát az volna a legjobb, ha az Edguy minél előbb ismét kacsintgatna az euro power metal elemei felé, és fél hanggal lejjebb hangolna.
Az „Age Of The Joker” nem szórakoztató album, nem is különleges album, és a zenekar művészi fejlődésében sem jelent új lépést előre. A tömegek jóindulatának megvásárlása egy ötleteiből kifogyott, kimerült zenekar poénkodásának ürügyén, amely alkotói csúcspontját láthatóan 2001-ben érte el. A kiadvány szigorúan csak a zenekar lelkes rajongóinak szól, akik úgy hisznek a kedvenceikben, mint egy tévedhetetlen cselekedetű istenség megtestesülésében. Sammet, aki a zenét és a szövegeket teljes egészében egyedül írja, mindenesetre csodatévő, de ezúttal nem sikerült eredményesen pénzzé tennie a tehetségét. Már csak egy gondolat maradt, amely segít elfelejteni ezt az albumot, és egy költői kérdés: „Mikor jön már az új Avantasia-album?”
Felállás
Tobias Sammet – ének
Jens Ludwig – gitár, dobro
Dirk Sauer – gitár
Tobias „Eggi” Exxel – basszusgitár
Felix Bohnke – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Eddy Wrapiprou – billentyűk
Produkció
Sascha Paeth
Számlista
1. Robin Hood (8:24)
2. Nobody’s Hero (4:31)
3. Rock of Cashel (6:18)
4. Pandora’s Box (6:45)
5. Breathe (5:03)
6. Two Out of Seven (4:27)
7. Faces in the Darkness (5:22)
8. The Arcane Guild (4:58)
9. Fire on the Downline (5:47)
10. Behind the Gates to Midnight World (8:56)
11.Every Night Without You(4:52)
