Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Nice, The
Kiadó: Immediate Records
Megjelenés: 1967
Játékidő: 37:50
Értékelés: 3.5/5
A hatvanas évek fordulóján feltűnt nagy progresszív rock úttörők közül a The Nice volt valószínűleg a legpompázatosabb, ugyanakkor a legrejtélyesebb zenekar is, rendkívül érdekes fejlődéstörténettel. A lelkes társaságra pályája kezdetén a korabeli zenei trendek közül leginkább a pszichedelia, valamivel kevésbé a blues hatott – erről tanúskodik kultikus bemutatkozó lemezük, a „The Thoughts of Emerlist Davjack” is, amelyet egyesek az első progresszív rock albumnak tartanak. Keith Emerson, a billentyűs varázsló vezetésével a banda hihetetlenül gyorsan kialakította saját hangzásvilágát, és a rock meg a klasszikus zene – gyakran a jazz – közötti hídépítők innovatív szerepében találta meg a helyét. Az „Emerlist Davjack” egy álnév volt, amely mögött a négy tag vezetékneve rejtőzött.
A legendás Emerson – akit simán nevezhetünk korának legújítóbb és legizgalmasabb rockbillentyűsének (ebben csak a Deep Purple-féle Jon Lord közelíti meg) – professzionális zenészként már a pályája elején elképesztő gyorsasággal uralta a billentyűs hangszereket, a hammond orgonát, a zongorát és a csembalót, és remek érzéke volt a tüzes, főleg pedig huncut szólókalandokhoz. Elsősorban neki köszönhető, hogy a zenekar kiterjesztette ambícióit, és jazzel meg klasszikus zenével kezdett foglalkozni, főleg a 20. század eleji klasszikus zeneszerzők műveinek rockos feldolgozásaival, így a legfontosabb progresszív rock úttörők közé emelkedett.
A sokoldalú gitáros, David O’List, aki szükség esetén fúvós hangszereken, például fuvolán és trombitán is játszott, rangban a zenekar második legtehetségesebb tagja volt, bár Emerson szerint lehetetlen volt vele együtt dolgozni. Blues-gitárfutamai, amelyekből a debütalbumon nincs hiány, elég élesen elütöttek a korai The Nice egyébként szimfonikus és pszichedelikus világától, így nem meglepő, hogy Emerson – hivatalosan komolytalan viselkedés és lustaság miatt – nem sokkal a lemez megjelenése után kirúgta a zenekarból, végül pedig úgy döntött, hogy új gitárosra egyáltalán nincs szüksége, és a billentyűk lesznek a The Nice hangzásának alfája és ómegája. Brian „Blinky” Davison, a hatvanas–hetvenes évek egyik méltatlanul elfeledett dobosa és Lee Jackson basszusgitáros erős, és az akkori időkhöz képest szokatlanul változatos ritmusalapot adott.
A pszichedelikus „The Flower King of Flies” sok mindenben a korának terméke, erősen magán viseli a kor zenei trendjeit: ízléses pszichedelikus pop rock, kísérletező felhanggal, Emerson szabad kezet kapó orgonakalandozásainak köszönhetően. A címadó szerzemény sokkal érdekesebb, még ha az album legkommerszebb darabja is. A drámai orgonaaranzsmanokat vidám többszólamú éneklés, kemény gitárfutam és diadalmas refrén gazdagítja, ami együtt már megteremti azt a pompázatos hangulatot, amellyel Keith Emerson nevét leggyakrabban összekötik. A kedélyes „Bonnie K”-t ütős blues-gitárfutam, szándékosan kissé koszosabb ének és a háttérben zizegő, huncut hammond orgona jellemzi. Ez a szimfonikus irányba húzó zenekar történetének egyik ritka pillanata, amikor a gitár még a középpontban volt a billentyűk helyett.
A szikár instrumentális „Rondo”, a legendás jazzzongorista, Dave Brubeck klasszikusa, a „Blue Rondo a la Turk” sajátos adaptációja, sok szempontból Emerson gyermeke, amely gyorsan a The Nice egyik legkedveltebb és legismertebb klasszikusává vált. Már ebben megérezni azt az aranzsőri zsenialitást, szólista ügyességet és fenségességet, amelyet a gyorsujjú billentyűs később az Emerson, Lake & Palmer tagjaként olyan csodálatosan megmutatott. Keith szuperszonikus orgonaorgiái a szerzemény megjelenése óta eltelt több mint négy évtized után is lélegzetelállítóak. Akkoriban kétségkívül rendkívül ütős darab volt, tekintélyes, több mint nyolc perces hosszal, és az új zenei korszak egyik első hírnöke.
A következő instrumentális, a „War & Peace”, amely az album összetettebb alkotásai közé tartozik, O’List blues-szólóiról és Emerson tüzes orgonapasszázsairól szól. A „Tantalising Maggie” rövid, szórakoztató kis szám, játékos, fekete humorú szöveggel, amilyeneket Emerson később az ELP-vel is szívesen alkotott. Az orgonanyolcadok csiklandós dallamot tartanak fenn, miközben a fintorgó ének egy Maggie nevű lányon élcelődik. A „Dawn” titokzatos, kissé komor hangulatú, számos tempóváltással, suttogó narrációval és hangsúlyosan szakrális orgonahanggal. A záró, pszichedelikus színezetű „The Cry Of Eugene” ünnepélyes, diadalmas atmoszférájával és kellemes orgonadallamával kétségkívül az album csúcspontjai közé tartozik. A fenséges szimfonikus aranzsmanok, az energikus trombitaszakasz és Emerson gyorsujjú zsenialitása igazán gondoskodik róla, hogy a lemez magas hangon záruljon.
A „The Thoughts of Emerlist Davjack” messze nem éri el egyes progresszív rock úttörők debütalbumainak szintjét, akik már rögtön az elején a lehető legjobb fényben mutatkoztak be a közönségnek, de így is rendkívül szolid hangdokumentum, és az új zenei korszak kezdetének egyik fontosabb hírnöke. Az albumon érezni, hogy Emerson már akkor pontosan tudta, mit akar elérni, és hogyan fejezze ki magát csúcsszintű zenei művészként, hiszen ezzel a lemezzel már lefektette az alapkövet az ELP-s jövőbeli diadalokhoz. A The Nice összes teljesítménye közül ennek volt a legnagyobb kereskedelmi esélye – ez az, ami a zenekar rövid története során krónikusan hiányzott, és ami később a feloszlásához is vezetett.
Felállás
Keith Emerson – orgona, zongora, csembaló, ének
Lee Jackson – basszusgitár, gitár, üstdob, ének
David O’List – gitár, trombita, fuvola, ének
Brian Davison – dob, csőharang, üstdob
VENDÉGZENÉSZ:
Billy Nicholls – harmónia-ének a „Thoughts of Emerlist Davjack” című számban
Produkció
Emerlist Davjack
Számlista
1. Flower king of flies
2. Thoughts of Emerlist Davjack
3. Bonnie K
4. Rondo
5. War and peace
6. Tantalizing Maggie
7. Dawn
8. The cry of Eugene
