Előadó: Pharao
Kiadó: SAOL Music
Megjelenés: 2010
Pontszám: 4/5
Még egy szép zenei hír! Ezúttal mindazoknak, akik szeretik a megcsontosodott, old school hozzáállást a heavy metalnak nevezett „nyomulásban”. Berlini származású! Vagyis arról van szó, hogy egy kiéhezett fenevad ismét elszakadt a láncáról, és az éjszakába menekült, hogy jóllakjon a ti mámorító véretekkel!
Frissítsük fel az emlékezetünket, és fedjük fel a metaforikusan megfűszerezett nyitány hátterét. A Pharao old school heavy metal lovasok, akik a nyolcvanas évek közepén alakultak Berlinben, vagyis az akkori Német Demokratikus Köztársaság, egy orosz csatlós állam földjén! Első albumukat már az egyesült Németországban adták ki 1990-ben, a „Bad Boys From The East” cím pedig az orosz megszállás ármánya alatt élő tagok akkori terhét hirdette. A zenekar főnöke, Jacky Lee Man azért, hogy biztosítsa a lemez megjelenését, csendben át is szökött Nyugat-Németországba, ahol a bemutatkozó album kiadására szerződést kötött. Egyébként a Pharao is bejárhatta volna ugyanazt a történetet, mint a szlovén metal rohamosztag réges-régi képviselője, a Lene kosti. Az idő kereke aztán a történelem marokra söpörte a kommunista rendszereket az NDK-ban és Jugoszláviában is, az idő begyógyította a sebeket, a háborgó vizek lecsillapodtak, a Pharao és a Lene kosti pedig megmaradtak.
De térjünk vissza a Pharao zenekarhoz. A csapat 1991-ben feloszlott anyagi támogatás hiánya és a kiadóval, amelynél a bemutatkozó album megjelent, támadt viszályok miatt. Néhány vajúdás után, 2006-os újjáéledésükkor a srácok a végleges egyesülés után végre elég fókuszt és megfelelő támogatást találtak a környezetükben ahhoz, hogy összehozzanak egy új albumot.
Az eredmény pedig erényekben gazdag. Ha felidézzük a réges-régi bemutatkozó lemez eredetét, ahol a dalokból csak úgy ömlött a düh és az agresszió, vagyis a nyers tevton energia, amely a Grave Digger, a Rage és a Running Wild korai működéséhez áll közel, a „Road To Nowhere” érettebb, csiszoltabb, jóval változatosabb és kifejezésmódjában határozottabb album. Hogy is ne lenne az, hiszen a két lemez megjelenése között pontosan 20 év telt el. Volt tehát bőven idő az új szerzemények és ötletek csiszolgatására, és ebből következően a legjobbak kiválogatására!
Így született meg egy album, amely a vezérmotívumok rendkívüli változatosságával, ugyanakkor kompaktságával és a minőség következetes állandóságával dicsekedhet a teljes játékidő alatt. Ezt általában nem könnyű elérni egy tizenkét dalt tartalmazó lemezen. A zenekar a lemez dinamikus fejlődését, motivikus és hangulati változatosságát úgy is elérte, hogy néhány érdekes zenei vendéget hívott meg. Már Biff Byford, az első Saxon-torok hangjának érintése az On The Attack duettben – ami mellesleg fülbemászó riffekkel dolgozó dal és kiváló albumnyitó – automatikusan rálátást nyit a Saxon-fennhatóság hagyatékára. Érdekes, hogy a két énekes nem tud különösebb kontrasztot teremteni a vokális megközelítésben, pedig Biff az erősen felismerhető karakterű metálénekesek közé tartozik. Különösen szoros, gonosz ölelés ragadja meg a hallgatót, amikor eljut a Why Not!-ig, ahol a refrénbe a Mind Oddyssey énekesének, Mario Le Mole-nak a torokból morgó énekvonalai kerültek.
A produkció klasszikusan német, már ami a metált illeti. A dühösen élő produkció kiemelt gitárriffelésében nem marad el az éles csikorgás és az egyes gitárhangok lezárásainak sivító formálása, ugyanakkor Jacky Lee Man bizonyítja, hogy hosszú produceri tapasztalat van mögötte: különös figyelmet fordított a basszusvonal tiszta kiemelésére, amely dallamosan lüktet végig az albumon, és hangsúlyozza az erőteljesen dinamikus hangkép mélységét. Ha addig nem, hát a harmadik dalnál, a Mother Earth-nél tanúi lehettek ennek! Később ez a megközelítés gyönyörűen kamatozik a „saxonos” We Are-ben és az azt követő Seven Seas-ben. Ebben a felvonásban a basszusvonal és annak mozgalmas dallamozása kiemelkedő szerepet visz, főleg azokban a részekben, ahol a riff kissé meghúzza magát, ezzel szemben viszont hálásan megnő maga a hangulat és a dalok drámai színháza (Like A Phoenix, Seven Seals, I Believe).
A dalok sorra a kilátástalan pusztulás apokaliptikus víziói iránt merészen megragadott hangulatot hordozzák, ahogy azt a heavy metal varázslatának szentelt minden ilyen album hagyománya megköveteli (a The Other Side refrénje ebben az igazi győztes). A zenekar semmiképp sem felejtette el megfűszerezni a számokat tömör középső hangszeres részekkel, amelyek elmélyítik a drámai hangulatot, és fenntartják a tartalom kompaktságát. Az összes hangszeres együttműködése kiemelkedő, a kialakított hangkép teljes kihasználása pedig csak megerősíti stúdióban edzett voltukat.
A zenekar mindenesetre néhányszor közelít a Saxon képéhez (a későbbi Saxonhoz, ahogy az SPV Records német kiadóhoz való költözésük idejéből ismerjük). A címadó dal érdekes keverék a Saxon Dragon’s Lair című számával, amire a versszak riff- és ritmusalapja utal, valamint a tipikusan német származású refrén ütőereje, amilyen a Primal Fear-féle zenekarokra jellemző. A We Are a Pharao és a The Chiliboys közös munkája. A The Chiliboys ezúttal a Saxon tagjai Biff Byford és Doug Scarrat nélkül. Ez az együttműködés jó néhány hallható párhuzamot hoz a metál veteránjaival. A versszak riffje például a Saxon Running For The Border című számára emlékeztet. Nagyon klasszikusan hat az albumon a Seconds To Minutes is, amely valamicskét az Accept-féle vonal megfogalmazásának köszönhet.
Kiemelkedik az albumról a Before The Storm, a Sodom énekese, Tom Angelripper bömbölő hangjával a versszakban, ami éppen emiatt képes megteremteni a legnagyobb kontrasztot a versszak és a refrén viszonyában. Utóbbi ugyanis váratlanul ultradallamos énekdallamba csap át, amely az ütősség és a dallamosság kiváló kombinációja miatt a koncertváltozatokból sem maradhat ki! Ez a dal tulajdonképpen az album igazi zárlata is. Utána még egy érdekes feldolgozás következik a Bachman Turner Overdrive slágeréből, a You Ain’t Seen Nothing Yet-ből, a zenekar nagy stúdiómulatságának bizonyítékaként. Persze ez a pillanat kilóg a Pharao szlengjéből. Innen a zenekar döntése, hogy az album végére teszi. Az ilyen klasszikus hangokon nőttek fel ugyanis a srácok, és ezeken érlelődtek zenésszé.
A Pharao az új albummal több mint sikeresen landolt újra a metálbolygón, és beilleszkedett annak 2010-es evolúciós szintjébe. Rendkívül változatos dalcsokrot szolgáltak fel, mélyen végzetes, drámai-színházi atmoszférával, több mint merész feszültségű ütőerővel és az egészet nyers, élő produkcióba csomagolták! Így adták hozzá a német metálhoz a hiányzó kődarabot a régi tevton iskola hagyományának mozaikjához . Valamit, amivel a Pharao a zenekar történelmi jelentősége és megjelenése alapján egyébként még tartozott a zenei közösségnek. Az adósság így törlesztve, ti pedig, a klasszikus metálkarizma hiteles eredetiségének szerelmesei, szentül hihetitek, hogy a „Road To Nowhere” még sokáig fog morajló lelkesedéssel eltölteni benneteket.
A recenzió a RockLine és a Rock Hard Slovenija együttműködésében készült.
Felállás
Jacky Lee Man – ének
T.R. Yorg – gitár
Steven Floyd – basszusgitár
Lars Thomas – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Biff Byford – ének az 1. dalban
Mario Le Mole – ének a 2. dalban
Paul Quinn – gitár a 7. és 8. dalban.
Nibbs Carter – basszusgitár a 6. dalban
Nigel Glockler – dob a 6. dalban
Tom Angelripper – ének all. dalban
Számlista
01. On The Attack
02. Mother Earth
03. Why Not!
04. Road To Nowhere
05. The Other Site
06. Like A Phoenix (You Will Rise)
07. We Are
08. Seven Seas
09. I Believe
10. Seconds To Minutes
11. Before The Storm
12. You Ain´t Seen Nothing Yet
