Előadó: Motörhead
Kiadó: Future PLC/Motörhead Music
Megjelenés: 2010
Játékidő: 39:15
Értékelés: 3/5
A Motörhead olyan zenekar, amely a rock n’ roll állandója. Nem változik. A Motörhead – ez a három durva, érdes kinézetű lovas – a megalkuvás nélküliség, a rockeres féktelenség és az arrogancia szinonimája, az új korszakban is. És mégis. 2010-ben a zenekar kiadja egymás utáni 20. stúdióalbumát, a „The World Is Yours”-t (2010). Már a borítóra pillantva látszik, hogy mögötte ősi, megkövesedett ásatag lapul, amely esetlen, zömök alakjával tör a jelenbe. Sajnos ma még hálásak is lehetünk ezért, hiszen a fiatal generáció csak kivételesen képes többre a „másolás – beillesztés” funkciónál.
A Motörhead esetében viszont már évek óta nyilvánvaló, hogy a dalcímekhez sincs több okos ötlet. Amint átfutod az új album számcímeit, olyan érzésed támad, mintha már számtalanszor olvastad volna őket valamikor réges-rég. A prédikáció ismert. A Föld bolygó az erőszakos pusztítás szakadéka, amely önmagát gerjeszti mindaddig, amíg a légkör még használható a szárazföldi szervezetek oxigénigényére (ha csak a szárazföldi életre szorítkozunk), a víz még iszható, és van elég élelem – még ha végszükségben kannibál szerepébe kényszerülsz is, vagy a szomszédod bőrparazitáit kell lerágcsálnod. Mindez pedig egészen az utolsó, elkerülhetetlen és katartikus apokaliptikus látomásig tart, amelyet egy „emberiség” nevű vírus okoz. Ha ehhez hozzáteszed, hogy a férfiak magányos lovasok, akik kötelezően megszegik a törvényt, a nők pedig puszta botránykeltő tárgyak, akik csak egy dologra jók, és mind egy szálig szívesen adják magukat, akkor a Motörhead filozófiája immár huszadszor egymás után pőrére vetkőzött. Nyers, de nagyrészt nagyon is igaz.
Az a felismerés, hogy nincsenek ötletek, nem új. Valamivel újabb viszont, hogy nem is annyira szívesen látottak. Miután a Motörhead a nyolcvanas évek második felében kvartetté nőtt, a lemezek többnyire már csak a választott produkcióban és a dallamos elemek mennyiségében különböztek – itt viszont óvatosnak kell lenni, hiszen a Motörheadről beszélünk. De ha felidézzük az olyan számokat, mint a Don’t Let Daddy Kiss Me („Bastards”, 1994), a Don’t Believe A World („Overnight Sensation”, 1996) vagy a Walked A Crooked Mile („Hammered”, 2002), akkor világos, hogy az Another Perfect Day utáni átalakulás óta a Motörhead gyakran szívesen nyúlt a The Beatles hatásához, amely egykor a fiatal Lemmynek megnyitotta a szemét a zenei szórakozás világa előtt. Így azt is megállapíthattuk, hogy a „Motorizer” (2008) ismét retróbb rockos alapokra épülő lemez, a zajosabb elődjéhez, a 2006-os „Kiss Of Death”-hez képest.
És mivel Philip Campbell sem a kitárhangzását, nemhogy a játékstílusát tekintve nem Eddie Fast Clark, még kevésbé Brian Robertson, a Motörhead nyolcvanas évek eleji arcához való visszafordulás az új albumokon semmiképp sem lehet izgalmas vagy bármi módon felkavaró. Ennek az elemnek egy része természeténél fogva hozzátartozik a Motörheadhez, ez teljesen tárgyszerű tény, amelyet Lemmy testesít meg és hordoz magában. A „Motorizeren” azonban ez az „ősforráshoz” való visszatérés szembetűnőbb volt, mint a zenekar korábbi stúdióalbumain. Ezért ebből a szempontból kevésbé érdekes Motörhead-album volt, amit a zenekar persze azonnal tagadni fog.
Az új album ismét érezhetően jobban ordít. Ez Campbellnek jobban fekszik. És persze jobban fekszik Mikkey Dee dobjai rombolóerejének is. Jobban „Kissofdeathos”. Ez pedig olyan attitűd, amely jobban illik a zenekar képéhez az új évezredben. Amit látsz és amit hallasz, azt kapod. A koszos rock n’ roll dübörgés állandója, ahol a híres férfi – a rockkultúra egyedülálló alakja, Ian Lemmy Kilmister – hatvan felett is megőrzi a hangjában a magas oktánszámú kiégés mérgét, amely ugyanolyan hatást kelt: félelmetes, megrázó, kicsapongó, nihilista, pusztító (a asszociációk futószalagon szaladnak), mint a pályafutása elején. Egy héttel az album hivatalos megjelenése előtt a zenekar kiadta a Get Back In Line kislemezét, amelyben a rock n’ roll kicsapongás érintése először érződik erősebben a lemezen. A Rock N’ Roll Music a „Bastards” (1994) albumról ismert Born To Raise Hell esszenciáját próbálja megragadni, a Waiting For The Snake pedig Lemmy mai meghívása a nőknek: „Gyere, kislány, a bácsi mutat neked valamit.” Ahogy egykor tette a Killed By Death („If you’ll squeeze my lizzard, I’ll put the snake on you”) vagy a Love Me Like A Reptile című számokkal, csak akkor még nem volt „bácsi”. A Brotherhood Of Man megpróbál összefoglalni valamit abból a zenei esszenciából, amelyet a Motörhead az Orgasmatron megszületése óta ömleszt albumról albumra. Várható húzás. A záró By Bye Baby Bye Bye? Az album leggyorsabb száma. És a legtöbb közvetlen rock n’ roll tartalommal. Emlékezzetek a Going To Brasilra.
A végkövetkeztetés tehát a 20. kiadott album után is évek óta ugyanaz. Olyan album, amilyet minden Motörhead-rajongó kíván, nem terhelve azzal, amit a zenekar az „Another Perfect Day”-ig bezárólag kiadott, vagyis a klasszikus Motörhead-védjegytől mentesen. A „The World Is Yours” jó album. A zenekar ismét a keményebb, zajosabb és nyomulósabb attitűdhöz nyúlt, amely a „Motorizerhez” képest jobban az új Motörhead testére szabott. Egyéb változás nincs. És végül is: jó, hogy nincs. Lemmy hangja pótolhatatlan, és 2010-ben is megőrzi a Motörheadet megfoghatatlan rockjelenségnek. Ezért a Motörhead a jövőben kiadhat még újabb 20 teljesen egyforma stúdióalbumot. Senki nem fog szólni érte.
Felállás
Ian „Lemmy” Kilmister – basszusgitár, ének
Phil Campbell – gitár
Mikkey Dee – dob
Produkció
Cameron Webb
Számlista
1. Born to Lose (4:01)
2. I Know How to Die (3:19)
3. Get Back In Line(3:35)
4. Devils In My Head (4:21)
5. Rock ‘n’ Roll Music (4:25)
6. Waiting for the Snake (3:41)
7. Brotherhood of Man (5:15)
8. Outlaw (3:30)
9. I Know What You Need (2:58)
10. Bye Bye Bitch Bye Bye (4:04)
