Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Ferry, Bryan
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2010
Értékelés: 4.5/5
A legendás énekes, Bryan Ferry, aki hatvanöt évesen is megrögzött csábító, tizenharmadik stúdióalbumával tért vissza, az „Olympiával”. Hosszú idő után, pontosabban a „Frantic” (2002) óta most először szerepel egy új lemezén túlnyomórészt saját szerzemény, leszámítva a Traffic-klasszikus, a „No Face, No Name, No Number” feldolgozását és a „Song to Siren”-t. Utóbbit eredetileg Tim Buckley szerezte.
Az „Olympia” minden szempontból rendkívül ambiciózus lemez, amely már az első hallgatás után egyformán levesz a lábáról mindenkit, aki szereti Ferry szólókarrierjét, és azokat is, akik a Roxy Music-hívők. A legtöbb szám felépítése alapján ráadásul – a progresszív rock azon kevés rajongójának örömére, akik még mindig követik Ferry önálló pályáját – szinte közelebb áll az art rockhoz, mint a pop rockhoz.
A lemez címe egyaránt utal Manet 1863-as remekművére és Ferry nyugat-londoni műtermére/stúdiójára, vagyis arra a helyszínre, ahol felvették. Az innovatív hangzásvilág mestere és megszelídíthetetlen piperkőc, aki az utóbbi években aktívan belépett a „harmadik pubertásba”, irigylésre méltó csapatot gyűjtött maga köré: ismert nevekből és régi barátokból áll a gárda, akik közül különösen kitűnnek a Roxy Music-os cimborák, Brian Eno billentyűs, Phil Manzanera gitáros és Andy Mackay szaxofonos/oboista, valamint a legendás Pink Floyd-gitáros és énekes, David Gilmour, akivel már Ferry „Boys and Girls” (1985) című szólóalbumán is együtt dolgoztak.
Külön említést érdemel a kultikus jazz fusion basszusgitáros, Marcus Miller is, akinek ritmikus játéka a lemezen valóban aranyat ér. A dalok többségének megírásában David A. Stewart (Eurythmics) segített Ferrynek, a produkcióban pedig a legendás producer, Rhett Davies támogatta (gazdag pályafutása során olyan rocknagyságok lemezeit gondozta többek között, mint a King Crimson, a Genesis, a Camel, a Roxy Music és a Dire Straits).
Az, hogy egyes számokat a klasszikus Roxy Music-felállás csaknem teljes egészében felvette (csak Paul Thompson dobos és John Gustafson basszusgitáros hiányzik), erősen meglátszik a lemezen, hiszen jókora art rock-komponenst hordoz. A számok többségét eredetileg egy végül meg nem született új Roxy Music-albumnak szánták, de Ferry később meggondolta magát, miután belátta, hogy a legendás zenekar története stúdiószempontból örökre lezárult. Eno szintetizátor-textúrái a legtöbb számnak megadják azt az éteri mélységet, amely a korai Roxy Music-időket idézi, Gilmour gitáros romantikája pedig egyenesen arra született, hogy Ferry lírai szóhasználatával párosuljon.
A Ferry-féle perfekcionista nem állt meg a zenei tökélynél: a címadó leányzónak ezúttal a hírhedt brit szupermodellt, Kate Mosst választotta, aki legalább annyira híres az anorexiával és a drogokkal küzdő múltjáról, mint a modellkarrierjéről. Vagyis még a borító is a félmeztelen modellek Roxy Music-es hagyományát idézi, ami újabb bizonyíték arra, hogy az „Olympia” valójában a meg nem született Roxy-album.
A nyitó „You Can Dance” első ütemei feltűnően emlékeztetnek a Roxy Music-klasszikus, a „True to Life” kezdésére. A szám hangulata könnyedén egy éjszakai bár képét idézi a hallgató szeme elé: a figyelem középpontjában a zongorista, rengeteg kiürült pohár, a pultnál pedig egy magányos lélek – szóval az a tipikus „ferrys” ambiens. A „Heartache by Numbers”-ön, a Scissor Sisters-szel közös munkán a vágtázó ritmus és MacKay oboája miatt páran a Roxy Music-klasszikusra, a „Ladytron”-ra ismernek majd, amely az 1972-es, azonos című debütalbumukról származik. A „Me Oh My” fantasztikus támaszra lel Dave Gilmour slide-gitárjában és a női vokálokban, amelyek könnyedén ragadós romantikát varázsolnak. Ahogy azt régi art rock-cimborái, Peter Gabriel és David Bowie is tették utóbbi szólólemezeiken, Ferry is előszeretettel használ a háttérben elektronikus mintákat néhány dalán.
A „Shameless”, amelynek szövege a mai előkelő körök általános dekadenciáját teregeti ki, azon kevés lemezen lévő szerzemények egyike, amelyen nem szerepel semmiféle Roxy Music-cimbora, bár hangulatában újra csak a legendás zenekar dalait idézi. A „BF Bass (Ode to Olympia)” egyike a ritkább, felszabadultabb daloknak, rengeteg elegánsan vezetett női háttérvokál-harmóniával, amelyek egy csipetnyi soult is adnak a számnak. Közben remek összhang hallható Manzanera gitárfogásai és Eno szintetizátor-textúrái között, ami a Roxy Music legjobb korszakait idézi. A szöveg találó szatíra az olyan „közösségi” hálókról, mint a MySpace, a Facebook és a You Tube, amelyek az embereket általában inkább szétválasztják, mint összekötik. A lemez zárása jóval álmodozóbb, melankolikusabb hangulatú. A romantikus-ambiens „Reason or Rhyme”, ahol Ferry zongorája diktál Marcus Miller hatalmas basszusfutamainak alapjain, kétségkívül a lemez csúcspontjának első számú várományosa.
Ferry úr végre felvett egy szerzői albumot, amelyre bizony elég sok évet kellett várnunk. Rajta összefogott néhány különböző korszak legjobb zenei mesterembereivel, és az elmúlt tíz év, ha nem épp húsz év legihletettebb lemezét alkotta meg. Egyrészt kár, hogy az album nem első Roxy Music-lemezként jelent meg huszonnyolc év után, hiszen a legendás „Avalon” (1982) teljesen méltó utódja lehetett volna, másrészt a maga módján érthető Ferry döntése, hogy stúdiószempontból ezt a történetet a csúcson volt a legszebb lezárni.
Felállás
Bryan Ferry – ének, zongora, billentyűk
Marcus Miller – basszusgitár
Flea – basszusgitár
Gary ‘Mani’ Mounfield – basszusgitár
Andy Cato – basszusgitár
Andy Newmark – dob
Tara Ferry – dob
Emily Dolan Davies – dob
Frank Ricotti – ütőhangszerek
John Monkman – elektronika
Radar – elektronika
Chris Mullings – elektronika
Andrew Mackay – oboa
Anthony Pleeth – cselló
Perry Montague-Mason – első hegedű
Emlyn Singleton – második hegedű
Vicci Wardman – brácsa
Brian Eno – szintetizátor
Colin Good – szintetizátor
Shar White – kórusének
Me’sha Bryan – kórusének
Alice Retif – kórusének
Katie Turner – kórusének
Ruby Turner – kórusének
Seweuse Abwa – kórusének
Hannah Khemoh – kórusének
Aleysha Gordon – kórusének
Steve Nieve – zongora
Oliver Thompson – gitár
Nile Rodgers – gitár
David Williams – gitár
David Gilmour – gitár
Phil Manzanera – gitár
Neil Hubbard – gitár
Dave Stewart – gitár
Jonny Greenwood – gitár
Chris Spedding – gitár
Merlin Ferry – gitár
Produkció
Bryan Ferry és Rhett Davies
Számlista
1. You Can Dance
2. Alphaville
3. Heartache By Numbers
4. Me Oh My
5. Shameless
6. Song To The Siren
7. No Face, No Name, No Number
8. BF Bass (Ode to Olympia)
9. Reason Or Rhyme
10. Tender Is The Night
