Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2010
Játékidő: 76:37
Értékelés: 4.5/5
Az új Iron Maiden-lemez, a zenekar 15. stúdióalbuma végleges határvonalat húz. Tényleg a búcsú és a rekviem ez, vagy csak egy új korszak kezdete? A banda, amely szinte mindent látott. A banda, amely a Judas Priest és a Black Sabbath mellett döntő hatással volt a modern metal fejlődésére és körvonalazására. Úttörők, akik előtt mindenki fejet hajt.
A „The Final Frontier” valóban a pályájuk egyfajta mérföldköve. Talán meglepődtök, de Dickinson szokásos helyére való visszatérése óta ez a negyedik egymást követő album, és a legmeggyőzőbben abban, amit az Iron Maiden a „Brave New World” (2000) óta próbál elmondani a világnak. Ha a „Brave New World” a klasszikus Iron Maiden-arculat újjászületésének albuma volt, amely megmutatta, merre vezet majd az út, akkor a „Dance Of Death” (2003) és az „A Matter Of Life And Death” (2006) a zenekar még feltérképezetlen, felfedezetlen zenei területei felé indított kaland megerősítése volt. Valahányszor visszatérünk ehhez a két lemezhez, minőségüket semmiképp sem lehet vitatni. Az Iron Maiden velük bizonyította, hogy zenei pályájának érett éveiben is érdekes marad. A „The Final Frontier” viszont eddig a leghatékonyabban foglalta össze a zenekar ezen „utazásait” a feltáratlan terepekre.
Ha a Maiden korábban még azon őrlődött, hogy a zenekar zenei arcát meghatározó tipikus jegyekből mennyit kell megtartania, és mennyit áldozhat fel saját kifejezőereje tágítása érdekében, akkor éppen a „The Final Frontier” az az album, amelyen az Iron Maiden ebben a tekintetben is megérett. Az album összefoglalja az Iron Maiden-hang minden jellegzetességét, amelyet a zenekar 1980 óta egészen máig fejleszt a lemezein, ugyanakkor a Maidennek sikerült a dalokba olyan vonásokat csempésznie, amelyek frissességükkel és szokatlan kombinációikkal kifejezetten meglepnek – és ez csak egyet jelenthet. Valami újat és másmilyet kínáltak! A „szokatlan” pedig a zenekar tagjainak tinédzserkorával kacérkodik. A „pre-Maiden” korszak gyökereivel!
Gyökerekkel abban az értelemben, hogy zeneileg azokon a lemezeken nőttek fel, amelyek a tagok fiatalságát meghatározták. Ha olyan érdekes (úttörő származású) bandák albumain nősz fel, mint a Nektar, az Argent vagy a Stray, akkor ezen a téren nehezen mehet valami félre. Persze csak addig, amíg a magad módján csinálod a dolgokat. És Steve Harris hála istennek ezt még nagyon is jól tudja! Az aranzsmák ugyanis a dalokban mind egy szálig igényesek. Sok motívumot, sok tempóváltást, sokféle hangulatot egyesítenek. Semmi újdonság a Maidennél, mondjátok. De az olyan könnyen emészthető, így gyorsan feledésbe merülő dalok banális hatása, mint a Wildest Dreams, teljesen eltűnt az új lemezről! Ez már önmagában is egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket a zenekar elért ezen az albumon, és amiért nagyon hálásak lesztek neki, mert segít belátni, hogy a zenekar „The X Factor” utáni korszakának egyik legjobb albumáról van szó. A másik fontos észrevétel, hogy sehol sem kell szenvednetek a refrének többszöri ismétlésétől. Ez a múlté. Helyette kivételesen élénk aranzsmák vannak.
Az album már a címadó dal nyitó részével is meglepi a hallgatót. Szinte törzsi ritmusok zúdulnak ránk kétségbeesett pánik jegyében, amely egyenesen egy idegen bolygóra lő ki minket. Ott vársz, mint a földi gyarmat egyik utolsó tagja, az idegen fajjal vívandó végső leszámolásra. Nem nehéz elképzelni magunkat egy űrhajó fedélzetén, keresztbe-kasul cikázó lézertűz közepén. A gitárminta vészjósló szirénavijjogásra emlékeztet, előttünk kibontakozik a harmadik típusú találkozás utolsó csatájának fekete forgatókönyve. Aztán hirtelen becsatlakozik Bruce, aki az énekével még mélyebbre viszi ezt a színjátékot. Négy és fél perc után szünet következik. A zenekar sokkolóan folytatja egy tulajdonképpen banális rockriffel, a hallgató pedig még mindig az első dalnál tart: Sattelite 15… The Final Frontier! Azonnal érezhető a rendkívüli oldottság az album ezen pontján. Mentesség a múltbeli művektől, mentesség a rajongók elvárásaitól és követeléseitől, akik mindig csak „trooperes” cifrázású riffgaloppot követelnek! Beszélhetünk az előző album The Reincarnation Of Benjamin Breeg című dalának továbbfejlesztéséről? A versszak retro rockriffje után mindenképp. A pompásan megformált dallam a refrénben először hozza elő a hagyományos Maiden-arcot. Hihetetlenül friss és kiszámíthatatlan fordulatok közvetlenül az elején. Ahogy sokkoló a dal kezdete, úgy nem kevésbé meglepő a befejezése sem. A Maiden egy hanggal korábban megáll. Ez egy „félbehagyott” vég. Utána az El Dorado következik, amely úgy nyílik, ahogy a zenekarok általában a klasszikus záró számokat szokták indítani – ilyen szándékosan hiányzik a Sattelite 15… The Final Frontier végéről. Az El Dorado az album legkiszámíthatóbb dala, de egy pillanatra sem ragaszthatjuk rá az ostobán triviális minimalizmus érzetét, amely előszeretettel tapadt az utolsó vagy az utolsó előtti album nyitódalához. A zenekar továbbra is olyan riffet használ, amely közelebb áll a klasszikus hard rock iskolájához, mint a metalhoz, de The Trooper-galoppal támasztja alá, és így elvezeti a hallgatót a „apró és jelentéktelen megjegyzésektől”. Annak ellenére, hogy a dalok igényesen felépítettek, az El Dorado az album leggyorsabban befogadható pillanata.
Most viszont az album csak most kezd igazán felemelkedni és valódi csemegévé fejlődni. Innentől kezdve ugyanis az Iron Maidennek ideálisan sikerül egyesítenie a zenéjük klasszikus definíciójának jegyeit az „új” arccal. Vagyis megjelennek a klasszikus fogások: a tökéletesen kivitelezett, hármas szólamú harmóniák az örök kelta melankólia pátoszával, Harris szaggató basszusvonalai (a hangsúlyos „trebble” effekt most sem hagy cserben), Nicko McBrain mindig szellemesen mozgalmas ritmusalapjának tipikus egyedi átmenetei, és Bruce Dickinson epikusan megformált vezető refrénjei, aki a teljesítményével ismét mindenben igazolja az „Air Raid” jelzőt.
És mitől érdekes még ez az album? Jobban, mint valaha, érezni a Dickinson–Smith szerzőpáros működését, ami olyan érzeteket idéz, amelyek (szándékosan vagy akaratlanul) Dickinson legjobb szólóstúdió-teljesítményeiről („Accident Of Birth”, „Chemical Wedding”) kerültek át a lemezre. Igen. Annak ellenére, hogy Harris mint utolsó mindig rányomja a főnöki pecsétet: „elfogadva”, mielőtt az megírt anyag felkerülne bármelyik új Maiden-korongra. A dolog rendkívül üdvözlendő és tetszetős. Már mielőtt betennénk a CD-t a lejátszóba, ki vagyunk téve ennek a poénnak. Az egyik új dal ugyanazt a címet viseli, mint Dickinson „Chemical Wedding” szólóalbumának egyik száma (The Alchemist). Annak ellenére, hogy nem volt semmiféle visszatekintés, és (isten ments!) szándékos támaszkodás Dickinson szólómunkáira az új anyag ihletének keresésekor, a dolog energetikailag annyira erősen összefonódott, hogy magától, teljesen spontán módon tör a felszínre.
Ezt az érzést az album első felében a Coming Home című dal árasztja. A dal versszaka tiszta akkordok pengetésére épül, amelyek finoman felidézik Dickinson olyan műveinek energiáját, mint a Chemical Wedding, a Book Of Thel vagy a The Alchemist. Ezt az érzést mélyíti Smith későbbi szólója és a középső hangszeres rész is.
Az Iron Maiden új dala, a The Alchemist annyiban hasonlít Dickinson azonos című számára, hogy ugyanaz az énekes énekli. Ebben először Janick Gers is jelzi a szerzőségét. A dal ritmusa ugyanis a „Blaze Bayley-korszak” ritmusaiból való, amelyet például a Man On The Edge testesít meg. Főleg a versszakban. Az album ezen felgyorsított dala természetesen a refrénben éri el pompázatos csúcspontját, amelyet a Maiden mesterien bont ki a tragikus-melankolikus atmoszféra emelésével, a jól ismert kelta harmóniák segítségével.
Az új album egyik legszebben felépített dala kétségkívül az Isle Of Avalon. Akusztikus alapokon nyugszik, erős támaszkodással Harris basszusvonalaira, amelyek elmélyülve felidézik a „Seventh Son Of a Seventh Son” varázsát, különösen a klasszikus Maiden-album címadó dalának nyugodt, atmoszferikus passzusait. Az Isle Of Avalon egyben előrevetíti az új Iron Maiden-lemez kifejezőbb és meggyőzőbb második felét. Ez a dal egyúttal az egyetlen pillanat, amikor Steve Harris basszusvonalaival „tolakszik” a dal nyitórészébe. Ezek a részek a „The Final Frontier” lemezen szinte teljes egészében a gitárosok terepe! Utána a Starblind jön, amely helyenként ismét kiemeli a „Seventh Son Of A Seventh Son” hangulatát.
A Starblind olyan szám, amelyben a fiúk a gitárhangzást átható ritmikai frázissal támasztják alá, ami a dalnak középtempós „drive”-ot ad, és ezért kiváló ugródeszka a magas rezgésű, tragikus dimenziójú hangulat megteremtéséhez. Dallamilag némi párhuzammal tartozik Bruce Dickinson legjobb szólómunkáinak (főleg a refrén és a bevezető Dickinson-dallam). A meglepetés viszont a refrén és a versszak közötti átmenet, amelyet a „Take my eyes for what I’ve seen…” sor nyit, mert nem nehéz felidézni néhány hasonlóságot az Infinite Dreams Maiden-klasszikussal és annak azzal a résszel, amelyet az „Even thought it reached new heights…” sor indít.
A The Talisman a ritmusban hallható durva vágtázás miatt bizonyos mértékig a „Brave New World” albumról ismert Out Of The Silent Planet menetelő energiájának összegzése. Az album egyik legpörgősebb pillanata, fantasztikus refréndallammal, amely nem fukarkodik a Maiden-pompa klasszikusan egyedi kódexének meggyőző átadásával! A refrénbe több mint hatásosan ismét becsúsznak a harmonizálás tipikus kelta díszítései, amelyek az új The Alchemist energiáját idézik. Érdekes a mozgalmas középső rész, ahol a szóló „sírós húzása” a húrokon néhány tanulságos leckét mutat Ritchie Blackmore (Deep Purple, Rainbow, Blackmore’s Night) zseniális úttörő munkájából, és kiemeli azt az érzést, hogy az új album eddig a legközvetlenebbül fejezi ki az Iron Maiden növekedését és ősforrását a hetvenes évek rockmesterségének óriásainak zenéjében.
Ennél a megállapításnál tehát nem mehetünk el a középső hangszeres passzusok mellett, valahányszor arról beszélünk, hogy a „The Final Frontier” az egyik legérdekesebb „post The X Factor Maiden” album. Ezek ugyanis a dalok kiszámíthatatlan alakulásának fő biztosítékai, amelyek nemcsak behozzák a kívánt meglepetésfaktort, hanem drámaian el is mélyítik azt. A szerencsésen frissen csengő új aranzsmák miatt ezek a részek főleg a 6. (Isle OF Avalon) és a 10. (utolsó) dal közötti számokba vannak beépítve. Ez erősíti a lemez második felének kifejezőbb, ihletettebb és érdekesebb összbenyomását, még ha nem is találkozunk többé olyan erős kísérletezési ponttal, mint amilyet a „The Final Frontier” nyitánya kínál. A The Man Who Would Be King is az album egyik legérdekesebb és legmozgalmasabb dala. Egyszerűen a középső hangszeres rész a leglenyűgözőbb fordulat, ahol Dave Murray egyetlenegyszer veszi át a szólista szerepét az albumon. A dal kivezetése a harmonizált gitárpasszázsban a Somewhere In Time album energiáját idézi. A gitárok hangja! Bár nem gitárszintetizátoron keresztül szólnak, ahogy az az említett klasszikus Iron Maiden-album jellegzetessége. A kivezetés az említett albumra utal, ehhez az érzéshez pedig valószínűleg hozzájárul az is, hogy a „The Final Frontier” pontosan ugyanabban a stúdióban készült, mint a „Somewhere In Time” – az Iron Maiden életmű legkiemelkedőbb pillanata.
A „The Final Frontier” egy újabb érettségi fordulópont. Ez az első album azóta, hogy három gitáros van a zenekarban, amely mindhármuk munkáját a legjobban kihasználja! Az ihletettségért és a frissességért elsősorban Adrian Smith felel. Ez ismét „az ő” albuma. Ő játssza a szólók többségét, ő gondoskodik a hangzásbeli hatások kialakításáról, amelyek az egyes dalokban dominálnak, és ezáltal életre keltik a lemez számainak adott hangulati állapotát; egyszóval Adrian a „The Final Frontier” csendes elsőszámú hajtókereke, amely maga után húzza az Iron Maiden fejlődését! Ugyanezt az érzést hozta Adrian közvetlenül azután is, hogy visszatért az Iron Maidenbe, és megszületett a „Brave New World”. A másik két gitáros, Janick Gers és Dave Murray többnyire Smith szólóihoz adja az alapot. Gers az album első dalához, majd a The Alchemisthez és a The Talismanhoz játszik szólókat, Murray pedig csak a The Man Who Would Be King középső részében hallható. És még ott is a gitáros a produkcióban ugyanarra a hangerőszintre van belőve, mint Smith motívuma. Ez a trükk nem az egyetlen az albumon, sőt valójában fontos sajátossága.
Mindhárom gitáros ugyanis végig világosan hallható a hangkép keverésében. Mesterien, folyamatosan töltik ki a spektrumát, és ennek a hangelosztásnak egyáltalán nincsenek „lyukai”. Sőt. Mindhárom gitáros végig különböző frázisokat használ, amelyekkel a dalok dallamát tartja, ez fenomenális mozgalmasságot visz az aranzsmákba, és olyan csontot kínál a hallgatónak, amelyet sokáig nem fog megunni rágcsálni. Ez nagyon fontos építőeleme az új album bravúros dinamikájának, amelyet a billentyűk újbóli integrálása is tovább tágít. Ezek helyenként a háttérbe csúsznak, és finom szimfonikus fátyolként hatnak, az ideális végső hatás megfontolt beültetéseiként, amelyek kiterjesztik a teljes „The Final Frontier” színjáték drámai pillanatát.
Ha a Sign Of The Cross a Seventh Son Of A Seventh Son dala volt a kilencvenes évek Maiden-korszakához vagy még későbbhez, a „No Prayer For The Dying” befejezetlen, sorsszerűen elvetélt eposza, a Mother Russia összegzése, akkor ez az energia az új évezredben sem tűnt el. Átvonult a Nomad, a Dance Of Death, majd a The Legacy dalokra. Egy ilyen eposz új megnyilvánulásáról beszélünk tehát! Ez a When The Wild Wind Blows! Az új Iron Maiden eposza, olyan, amilyeneket a fiúk a To Tame A Land óta írnak (ha leszámítjuk az első utalást a Hallowed Be Thy Name-ben és a Phantom Of The Opera-ban). Érettségben továbbfejlesztve az új időkre, ahogy az Iron Maiden az új dalok komponálásának aranzseri értelmében megérett. Fantasztikus eposz, tele megrendítő hármas szólamú harmóniákkal és a legmozgalmasabban kiszámíthatatlan fordulatokkal, amelyeket Dickinson fantasztikus refrénjei tartanak össze, a dallamokban jó néhányszor megfordul, és mindenképp gazdagítja az az energia is, amelyet a tempóváltások többször megforgatnak. A lemez zárlatába tartozó dal, amely a leghatékonyabban mutatja be az új Iron Maident az új időkben! Ha korábban utalásokkal bökdöstük az Iron Maiden példaképeinek, például a Nektarnak a műveit, ez a dal a hetvenes évek rockzenekarainak legkalandosabb műveiből vett tankönyvi mintára készült. Túl rosszak ahhoz, hogy az Iron Maiden születésére és esszenciájára jellemzőek legyenek. Ezért az Iron Maiden a „The Final Frontier” lemezen sokszor nem azt az érzetet kelti, hogy metalzenekar volna, hanem az új album a művészi megformáltság új, minőségileg kifejező mérföldköve, amely messze elszakad a műfaji sablonoktól!
A kombinálás minden sűrített kifejezőereje ellenére az új album hihetetlenül hozzáférhető marad. Egyszerűen azért, mert a Maiden pontosan az, ami. Átadták magukat az írás és a zenei nyelv kódolásának ősi érzékeinek, hogy saját életművük egyedi arculatát alkossák meg. Amíg egy ötlet magához vonzott egy rokon ötletet, addig sorra egymás mellé fűzték őket. És ilyen mentességet, amilyet az új Iron Maiden leplezetlenül kontrasztos arca felvonultat, valószínűleg senki sem várt. Mind az atmoszferikus hatásban, mind a felállított kompozíciók tiszta formáltságában.
Az általános észrevétel, amelyhez többszöri hallgatás után nem nehéz eljutni, hogy minél közelebb vagyunk a végéhez, annál jobb lesz. Ezért a „Brave New World” (2000) kiadása óta először olyan albumról van szó, amely magától hívogat, hogy újra feltedd, és fokozatosan fedezed fel. Ha belenősz az üzenetébe, gazdagabbnak érzed magad. És ez a rockkultúra művészi szabadságának értelme a kifejezés minden területén. Hitelességről beszélünk. Az Iron Maiden az új albummal is megőrizte. Ez pedig nem csupán olyan album, aminek „kellett” lennie, hanem olyan, ami „akart” lenni. Az Iron Maiden kivételes alkotói frissességgel mutatja meg rajta, hogy a hat tag munkakémiája ezúttal fenomenálisan egészítette ki egymást, és optimálisan ki lett használva. A „The Final Frontier” az az album, amely bizonyítja, hogy az Iron Maiden megőrzi alkotói töltetét, nagyon meggyőző módon új mérföldkövet ér el egyedi fejlődési zenei irányában, és hirdeti az összes hitetlennek, hogy vele együtt is minden csodálatot megérdemlő zenekar marad, amely a színtéren 34 év dacolása után is könnyedén magasra emelve ihleti az ifjú generáció új zenészeit. Vajon az Iron Maiden evolúciójának új fejlődési mérföldköve az album címéhez képest az Iron Maiden útjának végét is jelenti? Szerintem koránt sincs így!
A „The Final Frontier” kiváló album! Sosem fogja beárnyékolni a zenekar aranykorszakbeli életművét és a nyolcvanas évek metalúttörését, de az Iron Maiden vele pályája során először érte el, hogy a hagyományos Maiden-elemeket kiegyensúlyozottan ötvözze az alkotói kihívások újdonságaival. Még az „A Matter Of Life And Death” lemezen is a hagyományosságnak rendelték alá ezeket a kihívásokat. A „The Final Frontier” ezt a féket is leoldotta, a zenekar pedig ezt az érettséget úgy kamatoztatta rajta, hogy egy fikarcnyit sem áldozott fel a rá jellemző művészi lényegből. Mindkettőt hangsúlyosan egyesítette egy más albumban, amely olyan frissen hat, ahogy a Maiden a „Brave New World” megjelenése óta nem. Ez a legnagyobb zenekarok kifejezésmódjának lényege! Ritka erény, amely megőrzi saját művészetének nagyságát és mások tiszteletét!
Felállás
Bruce Dickinson – ének
Adrian Smith – gitár
Dave Murray – gitár
Janick Gers – gitár
Steve Harris – basszusgitár, billentyűk
Nicko McBrain – dob
Produkció
Kevin Shirley
Számlista
1. Satellite 15 The Final Frontier
2. El Dorado
3. Mother Of Mercy
4. Coming Home
5. Alchemist, The
6. Isle Of Avalon
7. Starblind
8. Talisman, The
9. Man Who Would Be King, The
10. When The Wild Wind Blows
