Szerző: Urban Bolta
Előadó: Temple of the Dog
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1991
Játékidő: 54:59
Értékelés: 4/5
A Temple of the Dog projekt története valójában elég szomorú. A projektet 1990-ben Chris Cornell indította el, aki jó barátja volt a tavaly márciusban elhunyt Andrew Woodnak, a Mother Love Bone énekesének. Wood egy túladagolt heroin miatt mindössze huszonnégy évesen halt meg, közvetlenül a zenekar bemutatkozó lemezének megjelenése előtt. Wood halála után néhány nappal Cornell a Soundgardennel európai turnéra indult, és ott már el is kezdett dalokat írni elhunyt társa emlékére. A számoknak Cornell egyedi karaktert akart adni, ezért nem is a Soundgarden neve alatt adta ki őket, hanem maga köré gyűjtött egy másik csapatot. A projektbe meghívta a Mother Love Bone két egykori tagját, Stone Gossard gitárost és Jeff Ament basszusgitárost, a felállást pedig Matt Cameron dobos (akkor Soundgarden, ma Pearl Jam) és Mike McCready mint szólógitáros egészítette ki, hiszen Cornell ebben a projektben lemondott a gitározásról. A csapathoz háttérénekesként csatlakozott a akkoriban még kevéssé ismert Eddie Vedder is, vagyis a Pearl Jam nagy része együtt volt, csupán Dave Krusen dobos hiányzott. Az album 1990 végén készült, egy hónappal az első Pearl Jam-koncert után és jó egy évvel a „Ten” berobbanása előtt. A Temple of the Dog nevet a zenészek a Mother Love Bone „Man of Golden Words” című dalának egyik szövegrészéről kapták, amelyet Wood tollából született.
Mivel a lemez zenéje az elhunyt barátnak szól, a dalokban rengeteg az érzelem, érezhető a nagy veszteség okozta mély űr. A számok többségét jegyző Chris Cornell a dalszerzés során a Mother Love Bone debütálójának hagyományára támaszkodott, lefékezett, megszelídítette a Soundgarden agresszív, fémes hangzását, és méltó búcsúként írt dalokat egykori lakótársának, Andrew Woodnak. Lassú, gyengéd számokat, amelyek megérintik az embert. A lemez másik dalszerzője, Stone Gossard is a három szerzeményébe beleadta a lelkét, így döntő mértékben segített formálni az egyetlen Temple of the Dog albumot.
Már a bendzsó és a szájharmonika jelenléte is bizonyítja, hogy nem tipikus alter/garázsrockos projektről van szó, hanem átgondoltabb, a komponálás iránt érzékenyebb munkáról. A Mudhoney vagy a Screming Trees féle harapós punkrockos nekirohanást, amelyből a grunge a nyolcvanas évek végén kinőtt, a Temple of the Dognál felejtsd el. A nyitó „Say Hello 2 Heaven” nyugodt tempójával, kétgitáros játékával, amely egy pillanatra a régi Lynyrd Skynyrd-iskolára emlékeztet, és bluesos vokáljával az album minden jellemzőjét bemutatja. Jön a „Reach Down”, tizenegy percével a lemez központi darabja. A kétszólamúan elénekelt refrén mellett a szám húzóereje a hosszú, instrumentális „jam”-rész kiemelkedő basszusmenettel és a két gitár összjátékával, a végén pedig Cornell magas fekvésű kísérletezése hallható az énekében. A lemez első két dala a Wood halálát követő napokban íródott, ezért még inkább a veszteség emlékét és a megfékezhetetlen gyász kitörését hangsúlyozzák. A „Hunger Strike”-ban hallhatjuk először énekelni az akkor ismeretlen Eddie Veddert, aki a felvételi nehézségek miatt Cornell helyére lépett, és telitalálat volt. A dal nagy sikere részben Vedder különleges hangjának is köszönhető, amelyet a háttérben Cornell támogat. A szám nagy részét álmodozó gitárok kísérik, a refrén utáni erősebb riffel pedig kicsit Alice in Chains-illata van. Az elérzékenyült álmodozást a dinamikusabb „Pushin’ Forward Back” rázza fel, egy a négy szám közül, amelyben Vedder háttérénekkel segít. A bús „Call Me a Dog” hangulatát az akusztikus gitár és még egy zongora is meghatározza, és ebben a szellemben halad az album a kicsit gyengébb második felén át egészen a végéig.
A két egymásba fonódó gitárnak köszönhetően a számok változatosak, a lemez legnagyobb szelete azonban Cornell énekének jut, aki átélt előadásával, ha kell, többféle magasságban énekelve is, a középpontba tudja helyezni magát, illetve a hangját. Az együttes szellemi atyja kivételes komponálási érzékkel és érzékenységgel rendelkezik, így a „Temple of the Dog” című albummal hibátlanul teljesít. A „Temple of the Dog” nem szokványos grunge-album. Kiindulópontként Cornell a Mother Love Bone hangzását vette alapul, megszelídítette, a hard rockos összetevő nagy részét elvette belőle, és blues-os hangolású gitárokkal helyettesítette, a Led Zeppelin példájára. Itt-ott feltűnik egy kis déli rockos beütés is, ezt a konglomerátumot pedig alaposan átgyúrta a tipikus grunge-melankólia.
A lemez minősége ellenére a megjelenés után mindössze néhányszor tízezer példányban kelt el, ami a gigantikus amerikai piacon még a listákra kerüléshez sem elég. Csak a Pearl Jam bemutatkozó lemezének, a „Ten”-nek fél évvel későbbi mainstream sikere, és vele a „A&M Records” kiadó döntése a Temple of the Dog nagyobb promóciójáról irányította a tömegek figyelmét erre az albumra is, ami némi késéssel platinalemezt és milliós példányszámot hozott neki, így 1992-ben még a száz legkelendőbb album közé is bekerült. Az album tehát megjelent, a projekt célja teljesült, és a Temple of the Dog igazi koncertfellépés nélkül megszűnt.
Bár lírailag a Temple of the Dog csak néhányszor érinti közvetlenül Wood emlékét, az álmodozó zene mögül végig érezni a jelenlétét. Chris Cornell és társai telibe találtak. A lemez hallgatása közben egy fél órával kevesebb mint egy órára megáll a világ. Több mint méltó emlék egy olyan zenésznek, aki segített kialakítani a grunge-éra kezdeteit. Andrew Wood, nyugodj békében.
Felállás
Chris Cornell – ének, bendzsó, szájharmonika
Stone Gossard – gitár
Jeff Ament – basszusgitár
Mike Mccready – gitár
Matt Cameron – dobok, ütőhangszerek
Eddie Vedder – háttérének a „Pushin Forward Back”, a „Your Saviour” és a „Four Walled World” című számokban, ének a „Hunger Strike”-ban
Produkció
Rick Parashar, Temple of the Dog
Számlista
1. Say Hello 2 Heaven
2. Reach Down
3. Hunger Strike
4. Pushin Forward Back
5. Call Me a Dog
6. Times of Trouble
7. Wooden Jesus
8. Your Saviour
9. Four Walled World
10. All Night Thing
